Lubics Szilvi háromszor nyerte meg a Spartathlont, és pályacsúccsal is beírta nevét a legendás görög ultrafutóverseny történetébe, egy ponton mégis végleg hátat fordított a versenynek. Interjúnkban elmeséli, milyen érzés volt először 246 kilométeren át futni Athén felé, hol volt számára a pálya legkeményebb szakasza, és miért nem megy vissza többé versenyzőként a Spartathlonra.
Ma már edzőként készíti fel tanítványait, és olyan tanácsokat oszt meg, amelyeket versenyzőként ő maga sosem kapott meg senkitől.
Tekintsünk vissza az első Spartathlonodra, mit tudtál akkor a pályáról, és milyen érzésekkel álltál a rajtban?
Akkoriban még nagyon kevés magyar futó indult a Spartathlonon. Előttem Bontovics Timi és Horváth Mónika futotta végig a távot, én voltam a harmadik nő, aki indult a versenyen. Akkoriban Bajára jártunk ultrafutó táborokba – hasonlóan ahhoz, ahogy ma nálam zajlanak – és itt futottunk együtt Lőw Andrással, aki ismerte az útvonal minden apró részletét, illatát, minden kövét, fáját, tudta, hol lesznek a segítő nénik, hol érdemes levest kérni, és hol van jó kávé. Tőle jöttek az első komoly információim a pályáról, és igyekeztem magamba szívni mindent, amit csak lehetett.
Rengeteget készültem azon a nyáron, elég kemény időszak volt mögöttem, mire kiutaztam. Eredetileg nem is az én ötletem volt, hogy induljak, úgy éreztem, ehhez még kicsi vagyok. Bontovics Timi és férje, Lelkes Gusztáv, akkoriban sokat segítettek nekem, biztattak, hogy készen állok.
Én magam kevésbé hittem ebben.
Nagyon felemelő élmény volt ott lenni, bármilyen kicsinek is éreztem magam a mezőnyben, de ott az egész annyira szép volt, hogy a rajtnál már teljesen pozitív voltam. Akkoriban már Olivér (Lőrincz Olivér – a szerk.) volt az edzőm, és talán pont ez volt az a cél, ami miatt elkezdtünk együtt dolgozni. Éreztem, hogy egyedül már nem boldogulok ezzel a versennyel.
Szerinted mi a verseny legkeményebb része, ami a legjobban próbára tesz testileg és fejben is?
Nehéz egyetlen szakaszt kiemelni. A Spartathlont mindig három részre osztottam magamban. Korinthosz, a hegy, majd a cél. Ez a hármas felosztás azóta is bennem maradt, még egy tíz kilométeres versenyt is így osztok fel magamban. Sokakat meglep az első nyolcvanas, hiszen a szintrajzon ez egy egyenes vonalnak tűnik, valójában egy igazi hullámvasút.
A második nyolcvanas már keményebb szintek leküzdéséről szól, a hegy pedig, mivel elsősorban aszfaltos futó voltam, a sziklás terep miatt mindig komolyan próbára tett, főleg úgy, hogy a második évtől már gyorsabb tempóban próbáltam futni ezt a szakaszt is. A hegy után egy hosszú aszfaltos rész következik körülbelül a 172. kilométerig, ahol sötét van, egyedül fut az ember, és már eléggé fáradt. Ilyenkor jön a legnagyobb kísértés, hogy leüljön.
A második évtől kezdve tudatosan próbáltam elkerülni, hogy megálljak, mert onnan nagyon nehéz újra elindulni. A harmadik nyolcvanasra a fő cél mindig az volt, hogy normális futómozgással tudjak haladni. Nyilván itt már fáj ez-az.
A célba érkezés érzése viszont mindig kárpótolt mindenért.
Szerinted miért épp a Spartathlon volt évekig az egyik legmeghatározóbb verseny a pályafutásodban?
Amikor ezeket a versenyeket futottam, a gyerekeim még kicsik voltak. Már akkor is izgatott a sivatagi futás, a Marathon des Sables gondolata, de esély sem volt rá, hogy hetekre elutazzam otthonról. Még az a körülbelül egy hét is nehezen volt megoldható, amit a Spartathlon igényelt, ezt tudtam akkor család mellett megoldani.
Számomra mindig fontos, hogy valamiért izgasson egy verseny, ez a fajta izgalom pedig egészen 2017-ig megvolt bennem a Spartathlonnal kapcsolatban. Az első futás után úgy gondoltam, soha nem térek vissza. Akkor még májusig ráértünk nevezni. 2011-ben szinte az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy mégis visszamegyek. Onnantól teljesen magával ragadott a verseny. Megnyertem, de éreztem, hogy ez még messze nem az, amire képes vagyok, és
minden évben csiszolni akartam rajta.
Ahogy egyre jobban ismertem a pályát, egyre pontosabban tudtam tervezni. Aszfaltos futóként ez a fajta érzés nagyon tetszett, ma is jó visszagondolni rá.
Háromszor győztél, nyertél pályacsúccsal is, mégis mikor érezted először azt, hogy ennek a fejezetnek vége, nincs már több dolgod ezen a pályán?
2017-ben futottam a Badwatert, és számomra ez a verseny jelentette az aszfaltos ultrafutásban elérhető csúcsot, egy régi nagy álom valósult meg vele. Utána egyszerűen nem láttam magam előtt olyan célt, ami elég erős lett volna ahhoz, hogy hajnali fél ötkor teljes lelkesedéssel keljek fel érte.
Aszfalton ekkor már sok jó eredményem volt, rengeteg verseny volt mögöttem: Milánó–Sanremo, a Spartathlonok, sok-sok Ultrabalaton, huszonnégy órás világbajnokságok, tizenkét órás magyar csúcs és hasonlók. Tudtam, hogy aszfalton jobban futok,
mégsem éreztem azt a belső hajtóerőt, amit addig.
Ekkor kezdtem el komolyan gondolkodni azon, hogy abbahagyom a versenyzést, vagy valami mást keresek. Ebben az is közrejátszott, hogy egyre inkább nyomasztott a saját elvárásom, hogy mindenképpen a dobogóra kell hajtanom, egyre nagyobb lett bennem a kényszer és egyre kevesebb a felszabadultság, ami korábban jellemezte a versenyzésemet. Valami a Badwater után megváltozott.
Azóta sem volt soha olyan érzés benned, hogy vissza kellene menned?
Nem, egyáltalán nem.
Idén már edzőként is érdekelt vagy: tanítványaidért, Sánta Norbertért és Sipos Ádámért szurkolsz. Mennyire más úgy nézni a versenyt, hogy nem te futod, hanem valaki mást készítesz fel rá?
Mindig nagyon izgulok miattuk, tudom, mennyi munkát tettek a versenybe, szeretném, ha minden úgy alakulna, ahogy megálmodták. Ez tulajdonképpen minden versenyen ugyanígy megvan, legyen szó egy hat órás futásról vagy egy Spartathlonról: folyamatosan kapcsolatban vagyok a kísérőkkel, figyelem az órát, üzenek nekik, beszélek velük, ha szükséges. Van, hogy a futó éppen kezd leengedni, de egy jól időzített üzenet miatt újra tud fókuszálni.
Mi az, amit futóként megéltél, és most edzőként próbálsz átadni, amit senki nem mondott el neked annak idején?
A fizikai edzések mellett nagyon fontosnak tartom, hogy fejben is felkészüljünk. A pályát jól ismerve viszonylag pontosan össze tudom állítani a versenystratégiát. Mániám, hogy előre végigvegyük a váratlan nehézségeket a verseny alatt. Nem a rossz forgatókönyvek kitalálásáról van szó, ez arról szól, hogy még a nehézség bekövetkezése előtt megtaláljuk rá a megoldást.
Egy probléma során ne pánik legyen, hanem egy kész megoldási terv.
Mivel évek óta ismerem a tanítványaimat, tudom, kinek mi az erőssége, kinek van szüksége arra, hogy már egy hónappal a verseny előtt pontosan tudja a szakasztempóit, és kinél működik jobban egy rugalmasabb megközelítés. A saját magamnál alkalmazott háromszakaszos felosztás is benne van, hiszen ez nálam bevált módszer volt a táv kezelésére.
Mit üzennél azoknak, akik most készülnek az első Spartathlonjukra?
Éljék meg a versenyt, és hozzák ki magukból, amire képesek. Nagy dolog egyáltalán kijutni a Spartathlonra, ma már nem egyszerű a kvalifikáció, tehát aki ott áll a rajtnál, az sokat dolgozott érte. Érdemes megpróbálni átélni a verseny minden pillanatát, a nehéz gödröket és a magasztos pillanatokat egyaránt, hiszen
pont ezek a részek adják a Spartathlon igazi értékét.
Ha csak egyetlen tanácsot adhatnál minden induló számára, mi lenne az?
Végig a célra fókuszáljon, bármilyen nehézsége is adódik, haladjon tovább, és ne felejtse el, hogy Leonidasz szobra ott várja Spárta főterén.
