„Akkor jó, ha igazán fáj. Akkor fáj, ha igazán jó.” Ez a nem szó szerinti Belga-idézet már egy ideje átsegít a nehezebb versenyeken. Mostanában viszont valahogy kevés hozzá a mentális állapotom, hogy elhiggyem, ez tényleg ilyen egyszerű. Túlterhelt az idegrendszerem, keveset futok és sokat eszem.
De hogy jön ez a Madrisa Trailhez? Úgy, hogy nagyjából ezek az érzések kavarogtak bennem a verseny első 40 kilométerén. Ezzel nem is lenne különösebb gond, ha egy százmérföldes versenyen indulok. Csakhogy az aznapi pályánk 49 kilométer volt.
Kitaláltam valamit
A Madrisa Trailt valószínűleg soha nem találtam volna meg magamtól. Az egész onnan indult, hogy elkezdtem bestresszelni azon, mennyire keveset voltam idén magashegyen. Egyre kevésbé éreztem úgy, hogy mindent megtettem az idei főversenyem, a SwissPeaks sikeres teljesítéséért. Igaz, közben már visszaneveztem az ijesztő 400 kilométerről a lényegesen barátságosabban hangzó – de azért továbbra sem teljesen normális – 100 mérföldre.
Bea hetek óta hallgatta, ahogy azon hisztizek, hogy nem készültem eleget, nem voltam magashegyen, nem mozogtam kitett terepen. Ez sajnos olyan, mint a biciklizés: ha rendszeresen csinálod, jól megy, ha régen csináltad, akkor is megy, csak sokkal bizonytalanabbul. Egyik nap mire hazaértem futásból, Bea már a nálunk jól ismert mondattal várt:
„Kitaláltam valamit.”
Nálunk ez általában azt jelenti, hogy ő kitalál valamit, aztán közösen megvalósítjuk. Mutatta a Madrisa Trailt. Svájc, Klosters, sok szint, magashegy, technikás részek. Pont az, amiről hetek óta azt hajtogattam, hogy hiányzik.
Klosters nevét meglátva ráadásul azonnal előjöttek a 2021-es Transalpine Run emlékei. A negyedik napon itt volt a befutónk, az ötödiken itt rendezték a vertikált, a hatodikon pedig innen rajtolva már egyedül folytattam a versenyt a párom sérülése miatt. Gyönyörű hely, körülötted 3000 méteres hegyek – nem kellett sokáig győzködni.
A Madrisa Trail leghosszabb távja normál esetben 54 kilométeren több mint 4000 méter pozitív szintet gyűjt össze, és a szervezők technikás alpesi versenyként írják le. Nekem pedig éppen erre volt szükségem.
Uta szerint nyerni jöttem
A rajtszámátvételnél összefutottunk Utával, a német PLAN B tulajdonosával. Ők rendezték 20 éven át többek között a Transalpine Runt és a Zugspitz Ultratrailt is, és kiderült, hogy a Madrisa Trail elindításában is segítettek. Uta rám nézett, és közölte, hogy biztos azért jöttem, hogy megnyerjem a korosztályomat. Jót nevettem.
A rajtszámátvétel után strandoltunk egyet, majd megettük a verseny előtti, tudományosan nyilván tökéletesen megalapozott vacsoránkat: egy pizzát.
Másnap reggel 5:30-kor fejlámpával rajtoltunk. A pálya első másfél kilométere sík volt, én pedig próbáltam valahol az első 15–20 ember között maradni. Az első kilométerem így 4:20 lett. Egy alpesi terepverseny elején. Kiváló terv.
Kívül S/LAB, belül valami egészen más
Már az elején éreztem, hogy valami nincs rendben. Mostanában kicsit sok volt a glutén, és nálam vannak időszakok, amikor ettől felfújódok és nehéz lesz a gyomrom. A következő részt pedig senki, főleg egyetlen triatlonos se vegye magára.
Tetőtől talpig S/LAB Salomon cuccokban futottam, mégis úgy éreztem, hogy az évek óta megfelelőnek tartott S-es méret hirtelen két számmal kisebb lett. Kívülről valószínűleg egészen profin néztem ki, belülről viszont annak a triatlonosnak éreztem magam, aki elfelejtett edzeni, és ezt a legdrágább karbonbringával, karbon telikerékkel és 120 ezres karboncipővel próbálja ellensúlyozni.
Csak nekem még bringám sem volt. Nagyjából 15 kilométer után elfogadtam, hogy ez ma nem az én napom. Valahol a 25–30. hely környékén haladtam, négyen-öten folyamatosan előzgettük egymást. Felfelé az elején még egészen jól ment, lefelé viszont kegyetlenül érződött a magashegyi rutin hiánya. Néha úgy éreztem, mintha állnék, úgy mentek el mellettem.
Pontosan ezért jöttem ide.
Már nem volt jó, hogy fáj
Az utolsó nagy mászás körülbelül 850 méter szintet adott egyben. A frissítéssel most sem volt problémám, nem volt energetikai lyuk, nem görcsöltem. Egyszerűen csak elfáradtam. Nagyon. Itt már egyáltalán
nem működött az, hogy akkor jó, ha igazán fáj.
Akkor éppen csak fájt. Közben kezdtem azt hinni, hogy a technikás, kitett rész teljesen kimarad. A délutánra várt nagy mennyiségű csapadék miatt ugyanis módosították az eredeti útvonalat, így nagyjából öt kilométerrel és négyszáz méter szinttel lett rövidebb a pálya. Aztán szerencsére megérkeztünk oda, amiért jöttem.
Kevésbé volt kitett, mint amire számítottam, de azért akadt négykézlábas mászás, sziklás terep és kötélbe kapaszkodós rész is. Máskor talán jobban foglalkoztatott volna. Az aznapi belső szenvedésem mellett viszont kifejezetten jólesett, hogy végre valami mással kell foglalkoznom.
És közben ott volt körülöttünk az egész svájci Alpok. Magasan a völgy fölött futottunk, körülöttünk hegyvonulatok, alattunk Klosters és az alpesi völgyek. Nehéz ennél jobb helyet találni arra, hogy az ember önként szenvedjen.
A lefelé sokkal jobban fáj
A pálya legmagasabb része után már csak körülbelül 1300 métert kellett leereszkedni. Aki azt gondolja, hogy egy szintes magashegyi versenyen a felfelé a legrosszabb, annak segítek:
lefelé sokkal jobban tud fájni.
Csakhogy nálam itt történt valami. Elkezdett igazán fájni. És közben elkezdett jó is lenni. A lejtőn már a rövidebb távok futóival együtt haladtunk, így hirtelen lett kit előzgetni. Nálam ettől egy kicsit videojátékossá válik a verseny. Mintha minden előzésért pontokat kapnék. Meglátok valakit, közelebb kerül, megelőzöm, és már keresem is a következőt.
Fogalmam sincs, hogy az illető melyik távon indul, vagy egyáltalán versenyzik-e velem. Nem számít. Az agyam már kiosztotta érte a pontot. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy negyven kilométer szenvedés után megint versenyzek.
A szervezők a cél előtt azért még gondoskodtak egy utolsó apró svájci tréfáról: az utolsó egy-másfél kilométerre jutott körülbelül száz méter szintemelkedés.
Ezt viszont már kifutottam.
Ha egész nap azt próbáltam megfejteni, hogy tényleg akkor jó-e, amikor fáj, legalább a végén legyen egy rendes kísérlet. A célba végül a 28. helyen értem be, ami a bácsi kategóriában a 8. helyre volt elég. Hát, Utának nem lett igaza.
Amiért érdemes Klostersbe jönni
A célban viszont már megint pontosan tudtam, miért szeretem ezt az egészet. A Madrisa Trailnek nagyon jó alpesi hangulata van: körülötted hegyek, futók, családtagok, zene, a szervezők pedig még hatalmas hókupacokat is odahordanak, hogy a beérkezők hűthessék magukat.
Nem egy óriási, személytelen verseny.
A szervezés profi, a pálya jól jelölt, a frissítés rendben van, de közben megmaradt benne valami családias.
A pálya technikás, de szerintem nem extrém. Egy közepesen tapasztalt terepfutó, aki mozgott már alpesi környezetben, jól fogja érezni magát. Rengeteg a jól futható rész, de kapsz erdei ösvényeket, füves single traileket, murvás utakat, hosszú mászásokat, gyors lejtőket és egy kis sziklás magashegyi technikázást is. A kilátás pedig parádés. Svájcban vagy, 2500 méter fölött, körülötted az Alpok. Ezt nehéz elrontani.
Ha valaki jövőre olyan alpesi versenyt keres, amely elég komoly ahhoz, hogy valódi kihívás legyen, de nem akar elveszni egy több ezres tömegrendezvényben, a Madrisa Trailt nyugodtan felírhatja a listájára.
Én azért jöttem, hogy legyen még egy komoly magashegyi edzésem a SwissPeaks előtt, és visszajöjjön valamennyi abból a biztonságból, amit az elmúlt hónapokban elvesztettem. Az első negyven kilométeren azt gondoltam, rossz napot választottam hozzá. Az utolsó kilencen pedig rájöttem, hogy valószínűleg
pontosan erre volt szükségem.
„Akkor jó, ha igazán fáj.
Akkor fáj, ha igazán jó.”
Úgy látszik, mégsem olyan hülyeség.
Az utazásunkat a Schiller Autó Család támogatta.
