Eljöttünk felfogni a felfoghatatlant. Megcsodálni a Vörös-tengert, és a saját szemünkkel látni mindazt, amiért egészen sokáig egyiptológusnak készültem. Nem hívnám nyaralásnak, mert állandóan úton vagyunk, mint a lószar, de az az igazság, hogy itt vétek is lenne egy helyben maradni. Számomra ez most, a szó szoros értelmében vett szabadság. Persze nem a futásban. Futni kell. Pontosabban inkább csak kicsiket kocogni, hogy azért itt, a nagy jampiskodásban, el ne felejtsem, honnan gyüttem.
Egyik nap búvárkodás volt a program, de előtte mennem kellett leszaladni a leszaladnivalót. Ezzel még nem lett volna problémám, csak mindehhez ötkor kellett kelnem. Ötkor. Az egész szálloda szundikált, a medencetakarítók akkor kezdtek szállingózni, de én már a második csomót kötöttem arra a szájbarottyantott cipőfűzőmre.
Végig azon töprengtem, hogy ha megtetszik a búvárkodás, és túl is élem, akkor búvárkodnitanulok lesz az oldalam neve; az se zavar, hogy nekünk nincsenek a világörökség részévé nyilvánított korallzátonyaink. Sőt, semmilyenek. Nem baj. Elhesszelgetem én a Tisza-tóban a harcsákat. Kurvaélet, hogy könnyebb, mint a hajnali szaladás.
A komfortzóna felfedezése
Na, az a helyzet, hogy nem tudom szebben megfogalmazni: a nagy büdös lófaszt. Ha a futás által az elmúlt hónapokban nem tapasztalom meg, hogy igenis a komfortzónán kívül is létezem, sőt, ott létezem igazán, akkor tuti, hogy én le nem merülök a mélységbe.
Miután a vízbe kerültem, az összes démonom egyszerre szállt meg.
Jeleztem a kísérőbúvárnak – ez milyen nagyképűen hangzik, mintha én is búvár lennék, pedig maximum a „Búvár Benő” az „Apafejből” –, hogy menjünk fel, aztán azzal a lendülettel ki, mert összeszarom magam, meghalok, és csavarhatnak is azonnal a méltán híres egyiptomi pamutba.
A légzés értelme
A kiszolgáltatottság, a mélység, a legnagyobb csend, amit életemben hallottam, egyszerre túl nagy feladat volt. Megspékelve a szájon át lélegzéssel, ami valamiért csak mínusz tíz fokban, futás közben annyira kurva ösztönös. Szerencsémre a férfiről, akin tisztán látszott, hogy előbb búvárkodott, mint járt, hamar kiderült, hogy a világ legjobb pszichológusa is.
Addig beszélt hozzám, hogy egy-két perc alatt kihúzott a pánikrohamból. Nem múlt el a félelmem, de tudtam uralni. Bámulva az elképzelhetetlen víz alatti birodalmat, felidéztem, milyen
nagy munka volt megtanulni magammal, magamban, magamnak lenni.
A futástól tanultam. Nem cserélem le.
