Múlt héten három nap is eltelt futás nélkül. Pontosabban csak kettő, de a harmadik reggelen már nagyon furcsán éreztem magam. Írtam is az edzőmnek, hogy szerinte normális-e, hogy szomorú és feszült vagyok és bármennyire is meglepő és mulatságos, de arra a következtetésre jutottam, hogy a futás hiánya okozza.
Azt válaszolta: abszolút normális. Ez kíváncsivá tett. Szabó-Pintér Panna sportpszichológussal a futás stresszoldó hatásáról, az így kialakuló függőségi viszonyról és arról is beszélgettünk, mi történik, ha valaki kénytelen abbahagyni.
A nyugodt idegrendszer titka
„A futás kétségtelenül az egyik leghatékonyabb természetes stresszoldó. Mozgás közben olyan hormonális változások indulnak be – például endorfin- és dopaminfelszabadulás –, amelyek azonnali hangulatjavulást hoznak. Emellett struktúrát ad a mindennapoknak, növeli a kontrollérzetet, ami különösen fontos stresszes időszakokban. De fontos tisztán látni: a futás nem oldja meg a problémákat. Inkább segít abban, hogy jobban működjünk bennük” – hangsúlyozza a szakember.
„Ha valaki képes a futás mellett szembenézni a nehézségekkel, döntéseket hozni, változtatni, akkor egy nagyon stabil erőforrás, ha viszont csak azért fut, hogy ne kelljen gondolkodni a problémákon, akkor már inkább elkerülő megküzdésről beszélünk. Ilyenkor a futás több lesz, mint egy tevékenység:
az érzelmi szabályozás elsődleges eszközévé válik.
Rövid távon ez működhet, de hosszú távon veszélyes, mert sérülékennyé tesz. Ha valami miatt kiesik – sérülés, időhiány, élethelyzet-változás –, az illető könnyen eszköztelennek érezheti magát.”
A futás hiánya
Sajnos ezt az eshetőséget már sokan megtapasztalták. Gyakran megesik, hogy sérülés vagy egészségügyi probléma miatt csökkenteni kell a futások számát és/vagy távját, sőt az is előfordulhat, hogy végleg abba kell hagyni. A sportpszichológus szerint ez sokszor meglepően mély krízist okoz. Nemcsak egy szokás tűnik el, hanem gyakran az identitás egy része is.
Futó voltam… de most ki vagyok?
Ettől az érzéstől nem szabad megijedni, ez egy nagyon valós kérdés ilyenkor. Eltűnnek a rutinok, a közösségi kapcsolódások és az a stabil keret is, amit a futás adott. A sportpszichológus hozzátette: tekinthető ez egyfajta gyásznak is, hiszen egy óriási veszteségélmény, hiányérzet, lehangoltság jelenik meg – nagyon hasonló egy gyászfolyamathoz. „A siettetés ebben az esetben sem működik. Teret kell adni az érzéseknek, majd idővel el lehet kezdeni keresni, mi jöhet helyette.
Ha ilyenkor visszatérnek a régi stresszhelyzetek, amikben a futás segített, akkor fontos, hogy ne marcangoljuk magunkat azzal, hogy visszaestünk egy korábbi állapotunkba, a fejlődés nem múlt el, csak egy új helyzet állt elő, amihez új eszközöket kell találni. A lényeg, hogy megkeressük azt a tevékenységet – legyen az sport, alkotás vagy bármilyen strukturált elfoglaltság –, ami a futáshoz hasonló mentális funkciót tölt be: kontrollt, ritmust, sikerélményt ad.
Ha azt vesszük észre, hogy a nehéz érzések tartósan velünk maradnak – lehangoltság, szorongás, motivációhiány, alvási vagy étkezési problémák formájában –, akkor érdemes szakemberhez fordulni. Nem azért, mert „nagy a baj”, hanem mert nem kell egyedül megküzdeni vele.”
