Ismeretlen névvel állt rajthoz, négy nappal később pedig már a Balaton Szupermaraton női győzteseként ért célba. Láng-Somogyi Zita nem tartozott a favoritok közé, sőt sokan a verseny közben próbálták kideríteni, ki is ő valójában. A háromgyermekes családanya, aki triatlonosként háromszor teljesítette az ironman távot, most első ultrafutó-versenyén nyerte meg a Balaton körüli, közel 200 kilométeres megmérettetést. Interjúnkban mesél a meglepetésgyőzelemről, a négy nap hullámvölgyeiről, a frissítésről, a családi háttérről és arról is, mi jöhet a BSZM után.
Láng-Somogyi Zita története talán éppen azért különleges, mert nem egy klasszikus ultrafutó pályafutás része. Egy triatlonos, háromgyerekes családanya, aki hosszú kihagyás után kezdett újra futni, és aki most, első igazán komoly ultraversenyén rögtön győzni tudott. A BSZM sikere után már egy újabb nagy kihívás körvonalazódik előtte, de egyelőre a regeneráció és a következő lépések megtervezése a legfontosabb. Egy azonban biztos: a magyar ultrafutásban mostantól már nem kell sokáig keresgélni, ha valaki azt kérdezi, ki is az a Láng-Somogyi Zita.
Első kérdésként kezdjük azzal, hogy ki vagy, mikor kezdtél el futni, mert a futók többsége valószínűleg nem ismer.
Ezzel kapcsolatban egy vicces történet jut eszembe a versenyről. A második nap után Maráz Zsuzsiék odajöttek, és azt mondták:
Néztük, hogy te ki vagy, próbáltuk lenyomozni, de senki nem tud rólad semmit.
Gyerekkoromban szerettem futni, és voltak futós álmaim, vágyaim, csak aztán ezek valahogy mégsem valósultak meg. Az általános iskolában atletizáltam, de egy vajdasági kis faluban, ahol nem igazán volt klub, sem lehetőség. Amikor felfigyeltek rám, az gyakorlatilag már nyolcadik osztály végén történt. Akkor elhívtak a szabadkai Spartacusba, hogy legyek atléta náluk, de mi kis faluban laktunk, messze volt, így végül nemet mondtunk rá.
Utána nagyon sokáig egyáltalán nem futottam. Igazából akkor kezdtem el megint futni, amikor Luca, a harmadik kislányom elmúlt egyéves, ez 2015-ben volt. Úgyhogy egy jó nagy időszak kimaradt a sportból is, meg a futásból is. De mindig volt bennem egy ilyen gondolat, hogy „bárcsak milyen szuper lenne egyszer egy maratont futni”, csak akkor ez még nagyon távoli volt. Még 10 kilométert sem futottam soha egyben. Aztán amikor Tárnokon laktunk, a fodrásznőnk nagy futó volt. Ő mesélte, hogy megy a Wizz Air félmaratonra, és menjünk mi is, milyen szuper lesz. Akkor valahogy beneveztünk rá a férjemmel, Zsoltival. Volt három-négy hónapunk felkészülni, és ott kezdődött igazából a futás, ezzel a félmaratoni teljesítéssel.
![Banner](https://runnersmag.hu/wp-content/uploads/2026/03/300x600_banner_KOF.jpg")
Úgy tudom, hogy jelenleg triatlonozol is, és ahhoz kapcsolódóan biztos sokat szoktál futni, legalábbis amikor ironmanre készülsz. Hányszoros ironman is vagy?
Háromszor teljesítettem a teljes távot. Egyébként az a vicces, hogy a futásból jött a triatlon. Amikor lefutottam a félmaratont, utána jött még egy-két félmaraton, majd egy maraton, és pont az első maraton teljesítése kapcsán találkoztam össze az edzőmmel, Szádvári Judittal, aki a mai napig az edzőm. Akkoriban Svájcban laktunk, és ő már triatlonozott. Mondta, hogy úgyis a triatlonnál fogunk kikötni a férjemmel együtt, és hát végül így is lett. Egy idő után szerettünk volna más kihívást is a futáson kívül, és a triatlon komplexnek és izgalmasnak tűnt, úgyhogy így kezdődött.
2019-ben volt az első triatlon versenyem, és az első teljes távot 2023-ban teljesítettem. 2024-ben volt a második, 2025-ben pedig a harmadik. Addig az évek úgy néztek ki, hogy egy kicsit triatlon, egy-két maraton, és ezeket variáltuk. Amikor a triatlon került előtérbe, akkor nyilván a futás kicsit háttérbe került abból a szempontból, hogy már három sportot kellett összehangolni.
Ugyanakkor a futás és a kerékpározás nagyon jól ki tudja egészíteni egymást.
Például a BSZM-re is most úgy készültem, hogy sokkal kevesebbet futottam, mint amennyit szerintem egy ilyen versenyhez ideális lenne, viszont voltak kerékpáros edzéseim, amelyek mégis segítettek a felkészülésben, és futás szempontjából nem terhelték annyira a lábaimat.
Ha már a felkészülésnél tartunk, volt bármilyen speciális edzésed a BSZM-re?
Igen, ez az érdekes, visszagondolva majdnem olyan érzésem van, mintha nem készültem volna eleget, mert volt néhány sérülés és betegség is december-január során. De például volt egy Pezsgőfutás a Velencei-tónál december 31-én, amit megcsináltam, és ami majdnem 30 kilométer volt. Előzetesen az volt a fejemben, hogy ha elmegyek a BSZM-re, akkor nagyon sok hosszú futást kell majd egymás után futnom, és azok legalább három-négy órásak lesznek. Ehhez képest a legdurvább hét úgy nézett ki, hogy két egymás utáni napon volt terhelés: két, illetve két és fél óra futás.
Tehát igazából nem volt benne olyan sok hosszú futás, de tény, hogy minden nap volt valami, és ezeket építettük egymásra a kerékpárral és az úszással kiegészítve. Mert annak ellenére, hogy most futóversenyre készültem, nem hagytam cserben a másik két sportot sem. Amúgy is úgy gondolom, hogy az úszás tök jó regeneráció szempontjából, a kerékpár pedig, ahogy mondtam, nagyon jól kiegészíti a futást.
Térjünk át a versenyre! Hogyan ment a verseny, volt holtpontod valamelyik szakaszon? Melyik szakasz ment a legjobban, és melyik a legrosszabbul?
Érdekes, mert tudtam, hogy az első nap valószínűleg jól lesz. Legalábbis ebben bíztam, mert maratont már futottam többet, és az első napon nagyjából 48 kilométert kellett futni, ami csak egy kicsit több egy maratonnál. Azt tudtam, hogy ilyet már futottam, és itt nem maratoni tempóban kell menni, hanem olyan tempót kell találni, amelyben még viszonylag alacsony pulzuszónában tudok futni, nem fáradok ki, jól érzem magam, és megfelelően tudok frissíteni.
Az volt a nehéz, hogy mivel soha nem volt még ilyen ultraversenyem, ráadásul többnapos sem, ezért nem igazán tudtuk belőni, hogy mi lesz az a tempó, ami négy napon keresztül működni fog. Az edzőmmel a 4:50-es tempót számoltuk előzetesen. De hát ezt nagyon nehéz belőni, hogy négy napon keresztül valóban működik-e. Úgyhogy abban maradtunk, hogy elindulok, és figyelem a testemet: milyen tempó mellett marad a pulzusom az alsó zóna tetején, ahol még jól érzem magam.
Az első szakaszon adta magát a 4:40. Persze amikor elindul egy futóverseny, mindenki gyorsabban kezd, de egy-két kilométer után beállt ez a tempó. Néztem is, hogy lehet, ez egy kicsit gyors lesz, de a testem jól reagált rá, úgyhogy nem vettem vissza. A frissítésre nagyon figyeltem, mert előre megfogadtam, hogy ameddig lehet, ragaszkodom a tervhez. A napokat mindig szakaszoltam a fejemben, hogy ne tűnjön olyan hosszúnak a táv. A váltópontokat tűztem ki célnak, és minden nap három szakaszból állt.
Az első nap első szakasza nagyon jól ment, még egy kicsit gyorsabb is volt. A második szakasz is jól ment, de ott egy kicsit visszavettem; talán 4:43 lehetett az átlag. Amikor a harmadik szakaszt elkezdtem, a váltópontnál mondták, hogy Láng-Somogyi Zita éppen az egyéni női összetett első helyén fut. Addigra már volt bennem egy olyan gondolat, hogy lehet, mégiscsak vissza kellene venni, mert van még három nap hátra. De azért vitt az érzés, ha már elöl futok, akkor legalább az első napon meg kell tartani ezt az előnyt. Nyilván fogalmam sem volt, hol vannak mögöttem a többiek, de végül ragaszkodtam ehhez a tempóhoz, és így az első nap átlaga 4:40 lett.
Utána nem éreztem különösebben fáradtnak magam. A második nap úgy indult, hogy persze volt bennem egy kis izomláz, és addigra már izgultam is, hogy mi lesz az a tempó, ami ma még teljesíthető. Itt már szakaszos indítás volt, nem tömegrajt, és megint úgy voltam vele, hogy ha a tegnapi stratégia bevált, akkor most is figyelem a testem. Az elején kicsit gyorsabban indultunk, de azt éreztem, hogy vissza kell venni, mert azért 4:35-ben csak nem futhatok a második napon. Megint a 4:40-es tempó vitt el egészen 25 kilométerig, ahol a férjem, Zsolti, aki szintén indult a BSZM-en, de ki kellett állnia, várt és mondta, hogy még mindig vezetek, nagyon nagy az előnyöm, nyugodtan vegyek vissza, nem kell túl erőltetnem magam. Úgyhogy ott egy kicsit lassítottam. A második nap átlaga még így is azt hiszem, hogy 4:44 lett.
Az első két nap gyakorlatilag örömfutás volt,nem volt mélypont, mentem, gyűjtöttem a kilométereket. A második nap végére azért megérkezett a fáradtság. A harmadik napnak már úgy vágtam neki, hogy tudtam, most jön a feketeleves. Olyan nincs, hogy valaki még a harmadik napon is vidáman fusson az első helyen, és valóban így lett.
Meglepő módon az első szakaszt még mindig 4:40-es tempóban futottam, viszont a végén elkezdett fájni a csípőm. Ez volt az első mélypont. Nem is annyira a fájdalomtól féltem, inkább attól, hogy nem volt tapasztalatom, vajon meddig biztonságos ezt elviselni, és mikor jelez már sérülésveszélyt a testem. Ehhez kapcsolódik az egyik legszebb emlékem a versenyről. Itt ért utol Stefanovits Anna, Panka, aki addig a második helyen futott mögöttem. Beállt mellém, mondtam neki, hogy nyugodtan menjen, én biztos nem gyorsítok, mert fáj a csípőm. Ő viszont mondta, hogy nem siet, és elkezdtünk beszélgetni. Annyira belefeledkeztünk, hogy a csípőfájdalomról is elterelődött a figyelmem, pedig még 12-13 kilométeren át éreztem. Elképesztő élmény volt, hogy egy versenyen, ráadásul az első helyen futva beszélgetünk. Maratonon ilyen elképzelhetetlen, ott még levegőt venni is alig van idő, itt viszont a 15. kilométertől nagyjából a 40.-ig együtt futottunk és beszélgettünk. Közben a férjem, Zsolti jelezte, hogy nő az előnyünk a többiekhez képest.
Ez mentálisan megviselt, nem tudtam, egyáltalán el tudok-e indulni a negyedik napon.
A csípőfájdalom végül elmúlt, viszont a nap végére elkezdett fájni a térdem, estére pedig egyre erősebben. Ez mentálisan megviselt, nem tudtam, egyáltalán el tudok-e indulni a negyedik napon. A fájdalom inkább szúró volt, nem izomlázszerű. Nem akartam feladni, de sérülést sem kockáztattam volna. Nehezen is aludtam, azon gondolkodva, mi maradt még bennem az utolsó napra.
Másnap elindultam, a térdem még fájt, de hamar beszélgetésbe keveredtem egy lengyel sráccal, akivel előző nap is futottunk pár kilométert. Az első 15 kilométert együtt mentük, nagyjából 4:45-ös tempóban. Utána viszont mondtam neki, hogy lassítanom kell, mert a térdem egyre jobban fáj. Egyedül maradtam, és 5-10 másodperccel visszavettem a tempót. Folyamatosan figyeltem a testemet: mennyire erős a fájdalom, mennyire veszélyes. Aztán valahol 25-26 kilométer körül már kevésbé éreztem. Addigra viszont már mindenhol fájt egy kicsit, és megerősítettem magam, extrém terhelés alatt vagyok, a testem jelez, de már nincs sok hátra.
A negyedik nap egyik különleges élménye az volt, hogy egyedül maradtam, és éreztem, ezt most magamban kell megoldanom. Befelé figyelve futottam tovább, és az utolsó szakaszra még gyorsítani is tudtam. Az utolsó 16 kilométernél már azt éreztem, hogy ezt innen senki nem veheti el tőlem, ráadásul már hazai pályán futottam. Végül úgy értem be a célba, hogy bár nagyon fáradt voltam, mégis erősnek éreztem magam. Nem bevonszoltam magam, hanem jó tempóban, összeszedett mozgással érkeztem meg.
Így telt ez a négy nap.
És fél óra előnnyel értél be végül összetettben.
Igen. Az érdekes az, hogy gyakorlatilag az első két nap hozta meg ezt az előnyt. Az első nap után körülbelül hét-tíz perc volt az előnyöm a második és a harmadik helyezett előtt. A második nap után ez már nagyjából 24–25 percre nőtt. Onnantól kezdve viszont az volt bennem, hogy innen már nem kell nyomnom, inkább okosan, túléléssel kell végigmenni. Az előny nem nagyon nőtt tovább, de nem is csökkent.
A verseny előtt gondoltad, hogy te fogsz nyerni?
Egyáltalán nem. Tegyük hozzá, hogy Mórocza Andi idén nem indult. Ha ő ott lett volna, valószínűleg nem én nyertem volna, mert én nem tudok olyan gyorsan futni, mint ő. Az viszont bennem volt, hogy ha tényleg tudom tartani a 4:50-es tempót, akkor az talán elég lehet egy top hat helyre. Ez egy reális cél volt a fejemben.
Említetted, hogy hazai pályán futottál a verseny végén. Mit jelent ez?
Siófokon van egy nyaralónk, és sokat vagyunk ott. Gyakran futok Siófoktól Zamárdi vagy Kenese felé, és ezt a magaspartos részt különösen szeretem. Amikor a negyedik napon ráfordultunk az utolsó szakaszra, már ismertem az út minden kanyarját. Tudtam, hogy még mennyi van hátra, tudtam, hogy hol lesz egy kicsi emelkedő, egy lejtő, hol, mi vár rám. Az utolsó 7–8 kilométer gyakorlatilag az a rész, ahol a nyaralónk van, sok emlék kötődik hozzá, családi programok, korábbi futások. Ezek a gondolatok nagyon sokat segítettek.
Egyébként az egész Balatonra igaz, hogy én nagyon szeretem a Balatont. Például a gyerekekkel pár éve teljesen rekreációs jelleggel körbetekertük négy nap alatt a Balatont a másik irányba, és a futás alatt most is minden nap sokszor eszembe jutottak ezek a pontok. „Jé, itt is voltunk! Hahát, itt álltunk meg!” Az ilyen élményeket egy helyhez kötni, ahol éppen futsz egy versenyen, szerintem nagyon hálás dolog. Nem az ismeretlenben futsz, és ez egy kicsit eltereli a gondolataidat is, így nem folyamatosan csak arra gondolsz, hogy még hány kilométer van hátra.
Honnan jött az ötlet, hogy elindulj ezen a versenyen?
Már egy ideje tudtam, hogy létezik a BSZM, és voltak is ismerőseim, akik indultak rajta. Az első személyes kapcsolódásom azonban két éve volt, amikor a harmadik napon futottam egy szakaszt. Nem a teljes napi távot, mert az 43,5 kilométer, hanem azon belül a maratont Badacsonytomajtól Balatonfüredig. Ezt a távot akkor felkészülési jelleggel teljesítettem. Ez azért is érdekes, mert ez az egyetlen maraton, amit nem a maximális sebességemen futottam, hanem egy hónappal későbbi maratonra készülve. Ott nagyon szimpatikus lett számomra ez a verseny. A többi maratonhoz képest itt sok futó van, megvan a közösségi élmény, könnyen találsz embereket, akikkel együtt futsz, mégsem tömegfutás, mint egy nagyvárosi maratonon.Nekem nagyon tetszett ez a kombináció: vannak emberek körülötted, de közben sokszor megtapasztalhatod azt is, hogy tulajdonképpen egyedül futsz a Balaton partján, nincs körülötted hatalmas tömeg.
Amikor két éve ezt az egy szakaszt lefutottam, már akkor megfogalmazódott bennem, hogy egyszer jó lenne az egész versenyt teljesíteni.
Ilyenkor azonban mindig az a kérdés, hogyan tervezem az adott évet: futás vagy triatlon. Ha például egy BSZM-et bevállalok, akkor nyilván júniusban nem megyek ironmant, mert a kettő nem igazán segíti egymást. Tavaly például a BSZM idején egy júniusi ironmanre készültem, ezért akkor kimaradt. Idén viszont már ősszel eldöntöttem, hogy tavasszal nem lesz Ironman, hanem a BSZM-et választom. Amikor regisztráltam, még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó verseny ezen a néven, ezért utólag külön hálás vagyok, hogy végül elindultam.
Említetted, hogy volt frissítési terved. Mesélnél arról, hogyan oldottad meg a frissítést ezen a hétköznapi emberek számára végtelenül hosszú távon, hogy ne fogyj el?
Visszakanyarodnék a triatlonhoz. Bár 2019-ben kezdtünk el triatlonozni, azért eltelt néhány év, mire eljutottam odáig, hogy egy teljes távot teljesítsek. Sokan mondták, hogy talán már korábban is ment volna, de én ezekkel a nagy kihívásokkal, és a BSZM is ilyen volt, úgy vagyok, hogy nem veszem őket félvállról. Akkor állok oda, amikor úgy érzem, hogy készen állok, és tényleg mindent megtettem a felkészülésben.
Az ironmannél is azt gondoltam, hogy oda már nem elég csak úgy odaállni és „valahogy” frissítgetni, hanem ezt komplexebben kell megközelíteni. Ráadásul vannak ismerőseink, akik már teljesítettek ilyen versenyeket, és tőlük is sokat hallottam arról, hogy hosszú vagy többnapos megmérettetéseknél a frissítés az egyik kulcstényező. Ha ezt nem jól csinálja az ember, nagyon könnyen ezen csúszhat el egy verseny.
Amikor az első ironmanre készültünk, az edzőm férje, Erdélyi Dani segített nekünk. Ő triatlonos és sportdietetikus is. Írt egy tervet, amit a verseny előtti öt napban követtünk, mikor mit együnk, hogyan készüljünk. A mindennapokban egyébként nem szoktam kalóriát vagy szénhidrátot számolni, és főzésnél sem így gondolkodom. Igyekszem egészségesen étkezni, de nem számolgatok különösebben. Itt viszont tartottuk magunkat azokhoz az irányelvekhez és paraméterekhez, amelyeket Dani adott nekünk. A verseny előtti napok mellett magára a versenyre is megbeszéltük, hogy miből mennyit és hogyan kell bevinni, hogy kitartson az energia a végéig. Mindhárom ironmant ez alapján csináltam, és a frissítésem jól működött.
Amikor eldöntöttem, hogy elindulok a BSZM-en, rögtön tudtam, hogy megint Dani segítségét kérem. Ráadásul neki konkrét tapasztalata is volt, tavaly teljesítette a BSZM-et, és összetettben a második helyen végzett a férfiaknál, triatlonosként. Így nemcsak a frissítésről, hanem kifejezetten erről a versenyről is volt tapasztalata. Ő segített összeállítani az alapelveket. A verseny előtt ismét öt napig követtem az étrendet, majd megbeszéltük, hogy a verseny alatt óránként mennyi szénhidrátot kell bevinnem. Ezt nagyjából már ismertem az ironmanekből, mert ugyanazt a frissítést használtam.
Ami igazán más volt, az a verseny utáni rész. Itt ugyanis nagyon fontos volt, hogy a szakaszok után mennyi szénhidrátot és fehérjét viszek be, hogy a regeneráció jól működjön, visszatérjen az energia, és legyen erő a következő napokra is. Ezért szigorúan figyeltem arra, hogy a futás után azonnal elkezdjem a visszatáplálást, és az a megbeszélt módon történjen.
Mi lesz a következő versenyed?
Ez az a kérdés, amitől kicsit félek, amikor felteszik, mert ugyan már van egy regisztrációm, de mentálisan még nem érzem magam teljesen felkészültnek. Persze ez nem baj, hiszen a verseny még nincs itt. Na mindegy, belevágok a közepébe. Az UTH-n szeretnék elindulni a leghosszabb távon, ahová beregisztráltam. Hogy két-három hónap múlva valóban készen állok-e rá, azt egyelőre még nem látom. De a kihívás adott, és próbálok pozitívan hozzáállni. Ha most megfelelően zajlik a regeneráció, és a testem felépül ebből a négy napból, akkor elsősorban szintet fogok gyűjteni, és sok lassú futás fogja tarkítani a mindennapjaimat. Bízom benne, hogy ott is helyt tudok majd állni.
Lett komolyabb sérülésed a verseny után?
Még nem vagyok benne biztos, remélem, hogy nem. Az viszont tény, hogy az én életem sosem egyszerű, mindig rohanás van. Most is így volt, a négy nap után este még vissza kellett menni az autóért, aztán a következő két napot végigrohantam. A gyerekeket edzőtáborba kísértem, így gyakorlatilag két napig nem tudtam pihentetni a lábamat, ami eléggé feldagadt és felvizesedett. Az edzőm és az ultrafutó közösség is megnyugtatott, hogy ez teljesen normális egy ilyen terhelés után, ilyenkor könnyen felvizesedik a láb, kicsit ödémásodik. Mindenki elmondta a jó tanácsokat is, hogy tegyem fel a lábam, jegeljem, pihentessem , de egy ötórás repülőúton és folyamatos ügyintézés, rohangálás mellett ez nem igazán tudott megvalósulni.
Bízom benne, hogy nem lesz komoly sérülés.
Az viszont biztos, hogy amennyire tudatos volt a regenerációm a versenynapok között, a verseny után ez már nem valósult meg. Ezt legközelebb mindenképpen másképp csinálom, be fogok építeni egy-két teljesen üres napot, amikor nincs semmilyen extra program.
Mivel foglalkozol civilben?
Ez is nagyon jó kérdés, mert kicsit olyan, mint amikor azt kérdezik, triatlon vagy futás. Sok diplomát gyűjtöttem, de jelenleg nem dolgozom, és ez már jó pár éve így van. Alapvetően közgazdász vagyok, de hamar rájöttem, hogy közelebb állna hozzám valamilyen segítő szakma. Voltam szülésfelkészítő és dúla is, később pedig mentálhigiénés szakember lettem a Károli Egyetemen. Hivatalosan azonban egyik területen sem dolgozom. A mi életünk mindig kicsit rohanós volt. Több évet éltünk külföldön, ahol a férjem dolgozott, én pedig a családot tartottam össze. Három kislányunk van, vagy már nem is annyira kicsik, akik között nagyon kicsi a korkülönbség, három év alatt születtek mindhárman. Így mindig volt körülöttük bőven teendő, ami kitöltötte a mindennapjaimat. Végül úgy döntöttünk, hogy nem megyek vissza dolgozni, hanem inkább ezt a családmodellt követjük, én leszek velük és támogatom őket. Szerencsére ezt meg tudjuk engedni magunknak, és ez a mai napig így van.
Mindhárom lányunk versenysportol, triatlonoznak, és a korosztályukban elég ügyesek is. Még utánpótlás-versenyzők, így sok szervezés és intéznivaló van körülöttük. Fehérváron lakunk, de az edzések egy része Törökbálinton van, úgyhogy sok a „taxizás”. Emellett egyre jobban oda kell figyelni arra is, hogy mit esznek, így bejött egy új érdeklődési területem is, a sportdietetika. A mentálhigiénés háttér pedig szintén jól jön, például a sportpszichológiai kérdésekben. Összességében azt érzem, hogy a megszerzett tudásaim közül sok mindent használok a mindennapokban, még ha hivatalosan nem is dolgozom.
