Wolf Eszter fél év alatt készült fel élete első triatlonversenyére, és állt rajthoz egy fél-Ironmanen úgy, hogy a nevezéskor még úszni is csak alapszinten tudott. Hogyan lehet szinte teljesen nulláról eljutni egy ilyen féltávú triatlonversenyig, és mi történik akkor, amikor a félelemből végül sikerélmény lesz? A tudatos felkészülés mellett milyen szerepe van a rendszerességnek, a fokozatos építkezésnek és a mentális felkészülésnek egy ilyen komplex állóképességi sportban?
Eszterrel arról is beszélgettünk, milyen távlatokat nyit meg a rendszeresség, a kitartás és a mozgás szeretete akkor, ha valaki ki mer lépni a komfortzónájából?
„Korábban is rendszeresen mozogtam, de soha nem készültem tudatosan, mindig csak azt csináltam, amihez éppen kedvem volt: futottam, jógáztam, edzőterembe jártam. Életemben először viszont most tapasztaltam meg, milyen érzés egy konkrét cél érdekében hónapokon át következetesen készülni, és hogy a rendszeres, tudatos edzés mennyire más élményt ad, mint az alkalmi sportolás” – kezdi a beszélgetést Wolf Eszter, aki 30 hét alatt készült fel élete első triatlonversenyére úgy, hogy a nevezés pillanatában még bringája se volt, és úszni sem igazán tudott.
Rendszeresség és kitartás
„Tudtam, hogy ha arra várok, hogy mindenben elég jónak érezzem magam, valószínűleg soha nem fogok rajthoz állni. Ezért inkább fordítva csináltam: előbb kitűztem a célt, aztán elkezdtem felépíteni az odavezető utat. Attól a pillanattól kezdve, hogy beneveztem, már
nem az járt a fejemben, hogy sikerülhet-e, hanem az, hogy mit kell tennem érte.
Hetente háromszor ott voltam az uszodában reggel 6:00-kor, edző segítségével tanultam meg rendesen úszni, és bíztam benne, hogy ha következetesen elvégzem a munkát, annak meglesz az eredménye” – meséli a kétgyermekes édesanya, akinek az egyik legnagyobb motivációt az jelentette, amikor az egyik fia is vele tartott a hajnali úszóedzésre.
Közben a kerékpározás világát is lépésről lépésre megismerte. „Alaposan utánanéztem, milyen bringát érdemes elsőként venni, mi az, ami ár–érték arányban jó választás. Egy rutinos triatlonos barátom is sokat segített, rengeteget tanultam tőle, és gyakran tekertünk közösen, és sok olyan apróságot mutatott meg, amit könyvből vagy videókból nehezebb elsajátítani. Az úszásnál viszont tudtam, hogy szükségem van szakmai segítségre, ezért arra a számra edzővel készültem, mert abban éreztem magam a legbizonytalanabbnak.”
A felkészülés elején Eszter nem bonyolította túl az edzéseket, az volt a legfontosabb, hogy kialakuljon egy olyan rutin, amelyet hosszú távon is fenn tud tartani. „Először azt szoktam meg, hogy rendszeresen felkelek edzeni, és a sport a mindennapjaim részévé válik. Ebben a hajnali úszóedzések voltak a biztos pontok. A felkészülés alatt nagyjából heti tíz órát fordítottam edzésre, ebből körülbelül hármat még azelőtt letudtam, hogy a család felébredt volna, a többit pedig úgy osztottam be, hogy beleférjen a mindennapokba: volt esti futás, hosszabb hétvégi kerékpározás, és tudatosan kellett tervezni. Nem volt mindig egyszerű, de rájöttem, hogy sokszor nem az idő hiányzik, hanem az, hogy nincs előre kialakítva a helye.
Ha van egy cél, ami fontos, akkor általában meg lehet találni hozzá az utat.
A triatlonban egyébként éppen azt szerettem meg, hogy változatos is. Az edzések során mindig más feladat várt, így sokkal kevésbé éreztem monotonnak a felkészülést, mintha csak egyetlen sportágra koncentráltam volna.”
Félelmek helyett magabiztosság
Eszter arra is kitér, hogy a futástól tartott legkevésbé, a verseny előtt teljesített két maratont is, ahol a frissítést is begyakorolta. „Kipróbáltam különféle géleket, figyeltem, hogy mennyi szénhidrátot tudok bevinni anélkül, hogy megterhelné a gyomrom, és fokozatosan kialakítottam azt a mennyiséget és ritmust, ami nekem működött. Arra törekedtem, hogy óránként nagyjából 80 gramm szénhidrátot vigyek be, de ezt tényleg ugyanúgy be kell gyakorolni az edzéseken, nem szabad a versenyen kísérletezni.”
Ahogy közeledett a verseny napja, Eszter egyre jobban tartott a nyílt vízi úszástól, ezért őszintén beszél arról is, hogy nem szégyellt segítséget kérni, és sportpszichológushoz fordult. „Nem is maga az úszás volt a legnehezebb, hanem az a gondolat, hogy nyílt vízben, ráadásul a tengerben kell teljesítenem a távot. A verseny előtt annyira felerősödtek bennem a kételyek, hogy komolyan megfordult a fejemben: lehet, hogy úgysem fogom tudni végigúszni.
Ekkor döntöttem úgy, hogy sportpszichológus segítségét kérem.
Rengeteget dolgoztunk azon, hogyan kezeljem a félelmet, mire figyeljek a rajt előtt, és hogyan tudjam visszaterelni a gondolataimat arra, amit valóban irányítani tudok. Ez legalább akkora segítséget jelentett, mint a fizikai felkészülés.”
Eszter végül úgy állt rajthoz, hogy már nem a félelmeire koncentrált, és tudatosította magában, hogy nem az úszásban lesz a legerősebb, csak nyugodtan végig kell haladnia a távon. „Az lebegett a szemem előtt, hogy biztonságosan kijöjjek a vízből, és a saját tervemet kövessem. Éppen ezért különösen jó érzés volt, hogy végül pont az a szám sikerült a legjobban, amelyiktől hónapokon át a leginkább tartottam” – árulja el Eszter, hogy a félelmek ellenére épp a nyílt vízi úszás lett a verseny legnagyobb sikerélménye.
„Jó érzés volt megtapasztalni, hogy amitől hónapokon át a legjobban tartottam, azt végül magabiztosan tudtam teljesíteni. A nyílt víz természetesen egészen más élmény, mint a medence. Még ha a víz tiszta is, egy versenyen több ezer úszó egyszerre indul, ilyenkor könnyen felkavarodik a víz, és teljesen más érzés úszni, mint egy nyugodt edzésen. Sokan tartanak attól is, hogy a rajtnál nagy lesz a lökdösődés, de én tudatosan úgy helyezkedtem, hogy ezt elkerüljem. Inkább a mezőny szélén haladtam, még ha emiatt valamivel hosszabb utat is úsztam. Számomra sokkal fontosabb volt, hogy megőrizzem a nyugalmamat és a saját ritmusomat, mint hogy néhány métert megspóroljak.”
„A futás előtt azt gondoltam, hogy az lesz majd a legerősebb számom, hiszen 4 órán belül futom a maratont, ehhez képest a félmaraton nem úgy sikerült, ahogy terveztem, így el kellett magamban engednem az elvárásaimat, és változtattam a szemléletemen: nem az időeredmény volt a legfontosabb, hanem hogy végigmenjek a teljes távon, és élvezzem azt, hogy idáig eljutottam” – mondja Eszter, akit egy szerencsétlen baleset következtében történt sérülés is hátráltatott a versenyén.
„Fél évig készültem, nem volt komolyabb problémám, minden a terv szerint haladt, és már azt gondoltam, hogy ennél jobban nem is alakulhatna a felkészülés. Aztán pont az utolsó bringás edzésemen, egy apró figyelmetlenségből jött a sérülés. Frissítés közben rosszul nyúltam a kulacshoz, az ujjam bekerült a küllők közé, és onnantól a bringát sem tudtam rendesen használni. Meg kellett állnom, az egyik kezemet alig tudtam mozgatni, és hirtelen át kellett gondolnom az egészet. Az úszás is kérdésessé vált, mert a kezem feldagadt, és nem tudtam biztosan, hogyan fog reagálni a vízben, de a bringán is hátráltatott, mert meg kellett állnom mindig, ha inni akartam. Végül erre is
megoldandó feladatként tekintettem, és nem hagytam, hogy eltántorítson a célomtól.
Úgy álltam rajthoz, hogy tudtam, ez valószínűleg nem az a verseny lesz, ahol az időeredményemért küzdök. Inkább tapasztalatot szerettem volna szerezni, megélni az első triatlonomat, és célba érni. Ehhez képest óriási élmény volt az egész” – mondja Eszter, és arról is beszél, hogy szerinte aki egyszer megtapasztalja ezt a közeget, érti, miért olyan különleges.
Egészséges függőség
Fantasztikusan megszervezett az egész, kezdve a rajtnál, ahogy a 3000 induló összekapaszkodik a motivációs beszédre, ahogy megszólal a rajtzene, az egész hangulat, ami verseny közben van a befutó pillanatáig. Átérezni azt, ahogy több ezer ember egyszerre készül valamire, együtt izgul, együtt küzd, és a célban mindenki átéli a saját történetét, nagyon erős élmény. Korábban futottam maratont is, de ez egészen más érzés volt. Ez teljesen addiktív” – árulja el Eszter, akit érdekel a teljes táv is, de adott magának időt a felkészülésre.
„Szeretnék fejlődni, másfél éven belül látom az esélyt rá, hogy egy teljes távra felkészüljek. Most élvezem azt az időszakot, hogy nincs azonnal a naptárban egy újabb verseny. Az elmúlt időszakban nagyon sok mindent vállaltam egyszerre, a triatlon mellett egy magashegyi túravezetői tanfolyamot is végzek, ami szintén hatalmas kihívás, de nagyon élvezem, mert imádom a hegyeket és a természetet.”
Eszter számára a verseny még egy érdekes tapasztalást is hozott, nem érzett ürességet a célba érkezés után, inkább pont az újabb célokat látta. „Nem azért neveztem be, mert készen álltam. Azért neveztem be, hogy legyen egy cél, amihez felnövök. Most pedig
azt érzem, hogy ezt a célt valaki megfogta és arrébb helyezte.
A verseny után érdekes érzés volt, hogy miközben tudtam, mennyi munkát tettem bele, az első gondolatom mégsem az volt, hogy »megcsináltam«, hanem rögtön az, hogy innen hogyan tovább, hogy jó, hogy ez megvan, de lehetne gyorsabban, lehetne jobban. Szerintem sok sportoló beleesik ebbe a hibába. Amikor elérsz valamit, amire hónapokon át készültél, hirtelen természetesnek tűnik, és könnyű azt gondolni, hogy »ha ezt megcsináltam, akkor ez már nem is akkora dolog«.
Pedig közben rengeteg munka, fegyelem és kitartás van mögötte. Nekem is tanulnom kellett, hogy ne vegyem el magamtól ezt az élményt. Ez nem egy állomás volt, amit gyorsan ki kell pipálni a következő cél előtt, hanem önmagában is egy fontos mérföldkő. Az első triatlonom volt, és ezt nem lehet elvenni magamtól azzal, hogy már a következő kihíváson gondolkodom.”
Új célok, új távlatok
Eszter számára az egész felkészülésben a legnagyobb élmény az lett, amit előre nem is gondolt volna. „Nagyon szerettem, hogy keretet adott a napjaimnak: volt egy célom, amihez igazodtam, és megtanultam rendszeresen dolgozni érte. De a legnagyobb ajándék az volt, amit a fiaimnak mutathattam vele, hogy függetlenül az eredménytől, nemcsak egy versenyre készültem fel, hanem közben megmutattam valamit arról, hogy milyen érzés kitűzni egy célt, és tenni érte” – vallja Eszter, akinek a következő céljai között többféle kihívás szerepel, olyan célokat keres, amelyek valóban közel állnak hozzá, és amik miatt örömmel készül, hiszen az edzések által önmagához is sokkal közelebb került. Céljai között a Balaton-átúszás, és a terep-ultrafutás is szerepel.
„Nemcsak az edzések eredménye adott motivációt, hanem maga az érzés is, hogy képes vagyok erre. Egy évvel korábban, ha valaki azt mondja, hogy télen mínusz tíz fokban hajnalban felkelek úszni menni, valószínűleg nem hittem volna el. Szerettem aludni, nem voltam az a hidegben edző típus, és még úszni sem tudtam igazán. Aztán ahogy haladtam előre, folyamatosan
átléptem olyan határokat, amikről korábban azt gondoltam, hogy nem nekem valók.
Amikor egy edzésen már több ezer métert úsztam, az önmagában óriási visszajelzés volt: nemcsak fizikailag fejlődtem, hanem az is megváltozott, ahogy saját magamra néztem. Megtanultam úszni, és közben rájöttem: sokkal többre vagyok képes, mint amit korábban gondoltam magamról.”
