Tíz évvel a világkupa-győzelme után Gyarmati Panka a snowboardot futócipőre cserélte, és az anyaság után a futásban talált új célt. Az egykori élsportoló ma már nem a dobogóért, hanem önmagáért és a családjáért húz futócipőt, miközben újra felfedezi a mozgás örömét. Hogyan lesz egy adrenalinra épülő karrier után a csendes, kitartó futás az új szenvedély, és mit ad mentálisan és fizikailag egy ilyen újrakezdés?
Gyarmati Panka őszintén mesél a váltásról, az anyaságról és arról, hogyan talált vissza önmagához a futás segítségével.
Nemrég volt a tizedik évfordulója a világkupa-győzelmednek, és amúgy is mindenki 2016-os posztokat oszt meg a közösségi médiában, így kicsit nosztalgiázzunk, mennyit változott Gyarmati Panka, a sportoló és a nő az elmúlt tíz évben?
Borzasztóan sokat – valahol mégis ugyanaz maradtam. Az élsport után kicsit lelassultam, de az igazság az, hogy továbbra sem tudok megülni a fenekemen. A sport ma is az első számú hobbim. A maximalizmusomból próbálok lejjebb adni, de ez egy hosszú folyamat. Ez az a tulajdonság, ami az élsportban és a karrieremben előrevitt, ugyanakkor sok hátránya is van.
A mostani Panka egyre inkább a jelenben él, és megtanulta élvezni a mindennapi apróságokat.
Nekem ezek óriási dolgok, hiszen élsportolóként pont ezt nem tudtam megtenni. Akkoriban én voltam a fókuszban, minden akörül forgott, hogy minél jobb teljesítményt nyújtsak. Anyaként viszont a kisfiam és a családom került előtérbe.
A gyermeked születése után mikor jött el a pillanat, amikor azt érezted, hogy a futás lesz az új kedvenc sportod? Mit adott neked a futás mentálisan és fizikailag?
A szülés után gyógytornával indítottam, és amint lehetett, visszatértem a mozgáshoz. Először otthon edzettem, majd crossfitezni jártam, később – amikor a kisfiam már nem maradt egy helyben – újra az otthoni edzések kerültek előtérbe, kettlebellel. Mivel a kisfiam általában egyszer babakocsiban aludt napközben, rengeteget sétáltam vele, napi 2–3 órát is. Ez már önmagában felért egy énidővel, és nagyon jó kiegészítése volt az edzéseknek.
Futni körülbelül 9 hónappal a szülés után kezdtem el.
Szoptatás alatt ez esélytelen volt, utána viszont az első dolgunk az volt, hogy beszerezzünk egy futóbabakocsit. Eleinte borzasztóan nehéz volt, főleg hogy nem tudtam használni a karjaimat. Nem is értettem, hogyan képesek az anyukák így akár csak 5 kilométert is lefutni.
![Banner](https://runnersmag.hu/wp-content/uploads/2026/03/300x600_banner_KOF.jpg")
Szép lassan belejöttünk. Bár elég hullámzó volt az egész – a kisfiam elkezdte a bölcsődét, én visszamentem dolgozni, így már nem tudtam vele annyit alvás közben futni –, októberben újra erőre kaptam. Ma is az edzéseim körülbelül 80%-át vele futom, kihasználva a hétvégi hosszabb alvásait. Eleinte a futás tiszta énidő és lelki feltöltődés volt. Most, hogy egyre komolyabban veszem, és céljaim is vannak, önbizalmat adott, és úgy érzem, visszataláltam önmagamhoz – és újra itt van bennem egy kis darab a sportoló Pankából.
Van-e olyan pillanat, ami a futásban ugyanúgy felemelő volt, mint a snowboardban?
Teljesen más a kettő. A snowboardban leginkább az adrenalin hajt, ott végig fejben a toppon kell lenned. A futás ezzel szemben sokkal „csendesebb” sport, ahol inkább kikapcsolsz. Az érzés viszont ugyanúgy felemelő, amikor sikerül elérni egy kitűzött célt. Csak más formában, más tempóban – de ugyanazzal az örömmel.
Hogyan néz ki egy átlagos napod most, és hogyan építed be a rendszeres futást a család és a munka mellett? Egykori élsportolóként most a futásban vannak már versenycéljaid is?
A mindennapok nagyon sűrűek: család, munka, háztartás – röviden az anyukás élet. A futás beillesztése logisztikát és rugalmasságot igényel. Bármikor közbejön egy betegség, több munka vagy egy rövidebb alvás. Ebben is sokat fejlődtem. Ma már tudom, hogy nem áll meg a világ, ha kimarad egy futás, vagy rövidebb lesz a tervezettnél.
Ami viszont fontos: bár nem egyszerű, nagyon nem, megoldható. Én csecsemőkorában sem aludtam vele napközben (amikor azt mondták: „aludj, amikor a baba alszik”), mert nekem fontosabb volt, hogy edzek. Egyszerűen kellett a testemnek és a lelkemnek, így még hullafáradtan is mentem és csináltam. Most gyakrabban altatom babakocsiban, mert így tudok futni. Hiszek benne, hogy ha van cél, van út is.
Versenyzésben már nem gondolkodom.
Ez teljes embert kíván, rengeteg időt és áldozatot, én pedig most élvezem, hogy nincs nyomás rajtam. Nem eredményekért futok, hanem az élményért és magamért. Eleinte kicsit céltalanul edzettem, magamért, kedvtelésből, de kellenek a célok, amik hajtanak. Számomra ez adja meg azt az extra löketet, és ez az, ami a motiválatlanabb napokon is átsegít.
Milyen tanulságokat tudsz átemelni a snowboardos karrieredből a futásba?
A kitartást, a fegyelmet és azt a szemléletet, hogy a nehéz napok is a folyamat részei. Időközben viszont bölcsebb lettem, és megtanultam hallgatni a testem jelzéseire. Régen akkor is mentem, ha fájt, és akkor sem álltam meg, amikor tudtam, hogy ez már a teljesítmény rovására megy. Ma már tudom, hogy a pihenés legalább olyan fontos, mint maga az edzés – és ez hatalmas különbség.
És végül mit üzennél azoknak, akik tíz évvel később is új szenvedélyt keresnek, vagy újrakezdenék az aktív életet?
Soha nem késő újrakezdeni. Nem kell ugyanott folytatni, ahol abbahagytad, és nem kell másokhoz hasonlítanod magad. Sőt, még a régi önmagadhoz sem! Találd meg azt a mozgást, ami örömet ad, és engedd meg magadnak, hogy élvezd az utat. A legfontosabb lépés mindig az első, úgyhogy ne gondolkozz sokat, csak indulj el. Ami nekem még nagyon sokat segített, az az, hogy lassan vágtam bele. Sokáig hullámzó volt a futás: belekezdtem, rögtön rekordokat akartam dönteni, többet, gyorsabban, aztán jött a sérülés vagy a csalódás.
Most, hogy nincs rajtam nyomás, és tényleg csak magam miatt futok, rövid távokkal és lassú tempóval kezdtem. Eleinte nehéz volt, mert aki egyszer sportoló volt, az mindig az marad, így engem is hajtott a vérem. De a fejlődés borzasztó gyorsan jött: októberben az 5–6 kilométer még bőven elég volt, öt hét után pedig már 20 kilométert futottam.
