Kilenc hónapja, teljesen véletlenül, ámde számomra nagyon nagy jelentőséggel bíró módon, a magyar költészet napján történt, hogy először futás céljából húztam futócipőt. Előtte néhányszor már volt rajtam. Kávéztam, teregettem, tévéztem benne. Csodáltam. Korábban soha nem volt ilyen drága súzóm, mondjuk az is tény, hogy soha nem is találtam ki ekkora hülyeséget. Futnitanulok.
Nem elírás, hanem így egyben. Ez számomra egy fogalom. Egy elég absztrakt fogalom.
Az első lecke
Kezdetben húsz perc alatt tettem meg két kilométert, közben pedig azon gondolkodtam, hogy most vagy összeszedem magam, és lesz értelme ennek a cipellőnek, aminek kifizetéséhez — a „hunyd be a szemed, azt úgy falatozzál” elvet követve — csukott szemmel tartottam oda a telefonomat, vagy attól a pillanattól kezdve a színháztól az esküvőkig mindenhova abban megyek majd. Az első lehetőségnél maradtam. Így teltek a napok. Kínban megtett két kilométerekkel.
Soha nem felejtem el az első pillanatot, amikor bevillant, hogy mibe is vágtam a fejszém. Április 24-e hajnala volt. Szakadt az eső. Most azt nem tudom már felidézni, hogy négyszáz százalékos páratartalom volt-e, vagy szél, vagy hideg, azt tudom, hogy halmozottan hátrányos helyzetűnek éreztem magam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy írok az edzőmnek, Makár Tamásnak, hogy az aznapra kitűzött három kis bánat kilométeremet ebben a gatya időben is meg kell-e tennem.
Azt hiszem, ha ezt akkor megteszem, akkor kapcsolatunk a tartósság és gyötrelmesség szempontjából inasba rakta volna Rómeót és Júliát. Ugyanis ő éppen azokban a percekben rajtolt el az Ultrabalatonon, így már kicsit indokolatlannak éreztem a kérdést. Hát felhúztam a cipőmet, egy esőkabátot, ami igazából egy dunsztosüveg, és kivánszorogtam. Abban a fél órában embereltem meg magam igazán. „Ez van, Domján! Elkezdtem, felfújod a pofádat, és ha az ég a földet éri, akkor is csinálod!” — így tréningeztem magam. Olyan jól sikerült, hogy azóta egyszer sem jutott eszembe nem csinálni.
Vagyis hazudok. Megszámlálhatatlanul sokszor eszembe jutott. De sose komolyan.
Nyárra a húsz percet ötvenre, a két kilométert hat és félre küzdöttem fel. Az ötven fokban, a forró aszfalton megtett pokoli méterek alatt arra jöttem rá, hogy a futásban a véget szeretem a legjobban. Amikor egy árva petákot nem tennék rá, hogy sikerül, de végül mégis megcsinálom.
És akkor végérvényesen arcon csapott a futás szele
Gyalogolok haza, egy bogártemető az egész pofám, folyik a számba a sós izzadság, büdös és elégedett vagyok. Bár az idő mostanra kicsit megszépítette, be kell vallanom, hogy toporzékolva tudtam volna sírni, amikor nyaraláson órára keltem, hogy teljesítsem a feladatom.
Abba most bele sem megyek, hogy mit éreztem akkor, amikor a nagyobb szükség is beköszönt, és nemhogy zsebkendő nem volt nálam, de egy kósza bokor se, ami mögé elbújhattam volna. Egy elhagyatott kertbe kellett bemásznom, és borostyánlevéllel törölgetni magam.
Azt hittem, a nyarat nem élem túl, mondjuk nem segített, hogy közben Vészhelyzetet néztem, és folyton kamrai tachycardiát diagnosztizáltam magamnál. Aztán végre „hó takará el a bérci tetőt”, és eljött az én időm. Akkor végre már láttam a leheletem, addig csak sejtettem, hogy lélegzem.
November végén lett meg az első tíz kilométeres futásom. Nyújtás közben csak néztem az órámat, és sírtam.
Annyira hihetetlen volt, és mégis annyira valóságos. Egyszerre zúdult rám minden érzelem, ami abban a tizesben volt, néhány napja pedig elértem az eddigi leghosszabb távomat: tizennégy kilométert.
Az eddig megtett úton volt rengeteg mélység, de sok magasság is. Kurvaanyádok hada, több liter izzadság, hajnali kelések, hisztigörcsös nadrágrángatások. Sírtam az örömtől, de az önsajnálattól is. Imádom Popper Pétert. Ő mondta, hogy a boldogság nem egy állapot, hanem egy-egy pillanat. A futás lett az én boldogságom pillanatragasztója. Erős. Tartós. Tűzre, vasra, fára, vízre is jó. Működik. És ha rajtam múlik, működni is fog.
