Először 2022-ben indultam el a közép-szlovéniai Trbovlje városában megrendezett Knap Trailen, remélve, hogy egy igazi havas versenyen vehetek részt. Sajnos a telek mostanában már nyugati szomszédunkban sem a régiek, így először teljesen száraz pályán, azután pedig esőben futhattunk. Tavaly végre volt hó a pályán, idén pedig végre nagybetűs téli körülmények vártak – attól most nagyvonalúan tekintsünk el, hogy ezért most nem feltétlenül lett volna szükség elutazni.
Az ónos esőnek köszönhetően kicsit lassabban, de azért időben kiértünk a rajtszámfelvételre. Idén türkizkék színű volt a szokásos kapucnis pulóver, és még zselét is raktak a rajtcsomagba, aminek örültem, hiszen a frissítésem ezen részét elfelejtettem elpakolni. Szerencsére a helyi szupermarketben árulnak zselét is (bár szörnyű íze volt), és csokikból is feltankoltam.
Szolid kezdés
A hosszú táv rajtja reggel hétkor volt, kellemes, fagypont körüli időben, így a kesztyűt viszonylag hamar le is vettem az emelkedőn. A hóban kitaposott keskeny nyom nem sok helyet hagyott a manőverezésre, és én sem nagyon indultam meg a rajtból, így viszonylag nagyobb tömeg közepén meneteltem. Felismertem egy srácot, akivel a tavalyi harmincason is egy tempót futottam, és elhatároztam, hogy idén jó lenne megelőzni őt.
A friss hó lábszárközépig ért, így a botozás a szokásosnál kényelmetlenebb volt. Hófúvásos helyeken térdig érő hóban kellett lépegetni, az első nagy csúcs előtti meredekebb részen pedig nyélig eltűnt a botom a hóban, ahogy próbáltam valami stabil pontot keresni. A leereszkedés sem volt jobb, szabályosan lesíeltem a rövid, de meredek lejtőn. Sajnos a következő dózeren és a lejtőkön nem haladtam túl jól, lemaradtam a mezőnytől, és páran meg is előztek.
A csúszkálást megunva a második frissítőponton, 16 km-nél vettem fel a hómacskát, belátva, hogy hiába nincsen senkin, nekem igenis szükségem van rá. Nagy tanulság, hogy ha van valami, amivel segíteni tudsz magadon (hólánc, elcsúszott zokni megigazítása), ne késlekedj vele, tedd meg, később nagyon meg fogja hálálni magát.
Felüdítő volt visszakapni a stabilitásérzetet, szép lassan be is értem néhány embert. Mindeközben tovább töltődtem a hóval borított fenyők látványával. Egy sípálya szélén ismét mély hóban lépkedtünk, majd a legszebb szakasz következett a kis templom körüli fordítóval. A völgy fölött ülő felhőpaplan fantasztikus látványt nyújtott. A ponton feltöltöttem a vízkészletemet, majd hamarosan elérkeztem az elágazáshoz, ahonnan a rövidebb távok letérnek a cél felé.
Nem mondom, hogy nem esett volna jól, ha idén is csak harminc kilométert kellett volna futnom, de most pont ennyi volt még hátra a versenyből. Ősszel még jó ötletnek tűnt… Leereszkedtünk a ködbe, az ösvények a hóban is egy lábfejnyire szűkültek, de szerencsére továbbra sem volt hideg, és a szél sem fújt, így csak hangulatilag mutatta meg a zordabb arcát a tél.
Végtelen mászások
A hosszú táv nagy mászása ezúttal egészen végtelennek tűnt, a hó miatt nem nagyon tudtam meggyorsítani a menetelést. Az 1193 méteres hegyről kilátás nincsen, így a hosszú távot inkább csak a kihívást keresőknek tudom ajánlani, egyébként az összes szép szakasz a harmincas távban is benne van. A nagy mászást nagy lejtő követte, ahol még hóláncban sem tudtam biztos léptekkel lejönni, de szerencsére esés nem lett a lecsúszásból.
A táv innentől főként széles, kevésbé technikás dózereken vezetett, ahol egészen jól lehetett haladni. Meglepő módon kitartott a lendület, és még a „kamusíkokat” is meg tudtam kocogni. Általában ilyenkor én már be szoktam lassulni, de most úgy tűnt, hogy bejött az óvatos kezdés.
Éppen félreálltam egy adag izót bekeverni, amikor megjelent a bordó kabátos „nemezisem”. Nem értettem, hogyan került egyáltalán mögém, de nem hagytam magam megelőzni, és meglepő módon több versenytársat is utolértem. A 2. ellenőrző pontnál mért 39. pozícióról sikerült magam feltornáznom a 21. helyre,
ennyit szerintem még sosem sikerült javítanom egy versenyen belül, ami tök jó visszaigazolás, hogy ezen a távon már működőképes az új stratégiám.
Rátértünk a rövidebb távosokkal közös szakaszra, ami már ismerős környék volt. Bőszen számoltam vissza a kilométereket, de úgy tűnt, hogy tudom tartani a tempót. Addigra már jócskán összetaposták az ösvényeket, saras latyakban kellett összekennem a hosszú kilométerek alatt tisztára mosott futócipőmet.
6:38:45-ös eredménnyel futottam le az 50 kilométert, ami majdnem egy órával rosszabb annál, amit száraz körülmények között futottam a 2022-es versenyen. De a téli pálya abszolút megmagyarázza ezt, eléggé megnehezítette a dolgunkat a hó. Mindenesetre egy fontos és értékes tapasztalat volt ez a nap, nem bántam meg, hogy a hosszú távon indultam. Úgy vagyok vele, hogy a karácsonyi dőzsölés után mindig jól jön az arculcsapás, amit ez a korai verseny nyújt. Kellemes meglepetés volt, hogy idén némi sikerélmény is társult a motiváció mellé.
Ez a havas terepfutóverseny még a főszervező szerint is valószínűleg egyszeri alkalom lehetett, de ha egy a hazaihoz hasonló, bár egy fokkal nehezebb terepen megrendezett, jó szervezésű versenyt keresel az év elején, a Knap Trailt jó szívvel tudom ajánlani.
Az öt egy szép szám, szóval jó esély van rá, hogy én jövőre is ott leszek!
