Néhány nap múlva, április 11-én lesz egy éve, hogy futni kezdtem. Őrült romantikus lenne aznap megtenni az eddigi leghosszabb távomat, aminek tizenhat kilométernek kellene lennie, de azt hiszem, a romantika ezúttal elmarad. Egy pénteki mulatság miatt minden esély megvan rá, hogy másnapos leszek. Jó, mondjuk ez is lehetne egy hagyomány. Még meglátom.
Egy új kezdet
Sok szokást felvettem, és sokat el is hagytam az elmúlt időszakban, de persze rengeteg dolog nem változott. Így történt, hogy Dalmáciába is büdös futócipővel és húsvéti sonkával, pontosabban annak kiürült dobozával érkeztünk meg. A cipőcipelés új, az, hogy a dobozt négy napig elfelejtettem kivenni a táskából, régi tulajdonságom. A második reggelen negyed hatkor kegyetlen őszinteséggel jelezte az ébresztőóra, hogy indulás. Nem voltam különösebben nyűgös, a tengerparton mindig a sors kegyeltjének érzem magam. Nincs helye nyavalygásnak. Elintéztem ügyes-bajos dolgaimat, és hatkor már úton voltam.
Este már megnéztem, hogy kábé három és fél kilométert tudok majd egyenes szakaszon — ez nálam kulcsfontosságú — megtenni, az oda-vissza hét. Pont jó. Egy dolgot azonban nem néztem meg, méghozzá, hogy az otthoninál később világosodik, így húsz percet még szinte sötétben kellett mennem. Egyik oldalamon a még holdfénnyel megvilágított csodálatos víz, a másikon pedig fenyő- és olívaerdő. Idillien hangzik, igaz?
Az a helyzet, hogy egy szófogadatlan, csibész apuka és egy szabálykövető, majrés anyuka egyvelege vagyok. Ez azt jelenti, hogy vágyom a kalandot, de rendszerint ezer, rosszabbnál rosszabb forgatókönyvet tudok kitalálni arra, mi baszódhat el.
Úgy ötszáz métert tettem meg, amikor azon kezdtem agyalni, hogy az olívaültetvényen vajon lakik-e vaddisznó vagy baltás gyilkos.
Csak a saját lépteimet és paráimat hallottam, amikor egy bokorból kiugrott egy kurva kismacska. Annyira beszartam, hogy majdnem beszartam. Nagyon alapos, felnőtt nőnek éreztem magam, amikor leesett, hogy raktam el wc-papírt. Nem zsebkendőt. WC-papírt. Megőrülsz. Gubbasztottam ott az ültetvény szélén, kapaszkodtam egy fatörzsbe, néztem a vizet, és azon töprengtem, tulajdonképpen szép halál lenne ez. Na. A következő egy kilométert nagyon óvatosan tettem meg,
de aztán felbukkant mögöttem egy futó pasi.
Futók egymás közt
Jól van, gondoltam, nincs mitől félnem. Igen ám! De olyan gyorsan húzott el mellettem, a kurva nénikéjét, hogy az esetleges üvöltésem sem érte volna utol, nemhogy én. Amikor elértem a visszafordító pontig, amit egy baszott meredek emelkedő jelzett, már vagánynak éreztem magam. Világos volt, ismertem az útvonalat, boldogan zötyögtem a reggeli felé. Úgy tűnt, őrült tempót diktálok, aztán megint felbukkant mellettem a dalmát Vasember, mosolygott, mutatott egy lájkot, és azt mondta: „Szuper!”, majd ismét ott hagyott, mint Szent Pál az oláhokat.
Gondolom, ő már Montenegróból tartott visszafelé. Amikor célba érve leállítottam az órámat, láttam, hogy valójában most nem sokkal voltam gyorsabb, mint a kezdet kezdetén, de furcsamód ez cseppet sem zavart. Mosolyogva sétáltam fel a szállásra, és közben arra gondoltam: ez most nem a futásról szólt.
Sőt, valójában egyetlen futásom sem a futásról szól. Mind rólam.
