Nagyjából egy hónappal ezelőtt kaptam meghívást egy futócipő-bemutatóra. Az esemény neve: Salomon AERO GLIDE 4 GRVL PREMIER. Hazudnék, ha azt mondanám, volt róla halvány fogalmam is, hogy ezt eszik vagy isszák, de örömmel elfogadtam, hiszen ez az egész szaladgálós őrület sunyi pókhálóként kezdi átszőni az életemet. Nagyon írás, kicsit hobbi, kicsit munka.
A programleírás egy közös reggelivel indult, amiről sejtettem, hogy nem fog gondot okozni, azonban két pont aggasztott. Az egyik egy közös, cipőtesztelős terepfutás volt. Azt gondoltam, hogy nem vonatozunk le együtt a Hortobágyra, így kurvára felfelé kell majd futni, ami szerintem — nem szeretnék senkit megsérteni — egy konkrét elmebetegségre utaló jel.
A másik pedig így hangzott:
gravel élmények megosztása.
Mondom, baszki, én nem tudom, mit jelent ez a szó, de az kurvaélet, hogy nekem ilyen élményem nincs.
Álomból valóság
Mivel nagyjából egy éve nem tartózkodom a komfortzónámban, így az „utánam a vízözön” alapon felbuszoztam a Gyermekvasúthoz, és miközben sorra jöttek elő a réten szendvicsezgetős élmények, egy futóra igencsak hasonlító srácot kezdtem követni. És milyen jól tettem.
Hatalmas Salomon-zászlók jelezték, hogy gyertek csak, őrültek. Ez már egy kicsit más kávéház volt, mint amit a futással kapcsolatban eddig megtapasztaltam. Komoly sportolók, tökéletes testű runfluencerek (azt hiszem, így hívják őket), és egy számomra teljesen idegen miliő. Körülbelül annyira éreztem magam közeghűnek, mint egy országos matekversenyen — bár csak tippelek, olyanon sosem voltam.
Amikor megkaptam a névre szóló zacskót, amely a cipőt rejtette, az már önmagában is hihetetlen pillanat volt. Amikor pedig kinyitottam a dobozt, az maga volt az álom. Sőt, egy álom beteljesülése.
Futás, közösség
Miközben felhúztam, csak az elmúlt közel egy év járt a fejemben. Hova vitt engem ez az egész? Mit tett velem? Mit adott nekem? Milyen ajándék ez a rengeteg küzdelemért és akarásért, amire büszke leszek, amíg élek.
És most elsősorban nem a cipőre gondolok, hanem arra, hogy ott, azon a helyen, azokkal az emberekkel húzhattam fel. Ott lehettem.
Izgultam, amit azzal igyekeztem tompítani, hogy írtam egy barátnőmnek. Ő csak ennyit mondott:
Nyugodj meg, nem véletlenül vagy ott.
És igaza volt. Mivel a közös futást elalibiztem, így a kis dzsesszes topánka még nem esett át az első valódi tesztelésen. De ha túlélem a spinningmaratont, és nem hagyok fel örökre a sporttal, akkor ígérem, tartok majd egy beszámolót az első gravel élményemről.
