Június 11. és július 19. között a világ ismét focilázban ég, a legjobb játékosok pedig meccsenként akár 10–12 kilométert is futnak a focipályán. De mi történik akkor, amikor a futballisták nem állnak meg a 90 percnél, és a világbajnoki ritmust a maraton 42,2 kilométeres távjára cserélik? Több visszavonult, korábban legendás futballista példája is azt mutatja, hogy a futás és a labdarúgás valójában sokkal közelebb áll egymáshoz, mint elsőre gondolnánk.
Kezdetét vette a labdarúgó-világbajnokság, a futball négyévente visszatérő globális ünnepe. A torna – amelyen 48 válogatott vesz részt – ezúttal is kontinenseket köt össze, kultúrákat hoz egymás mellé, és ismét megmutatja, mennyire univerzális nyelv lett a futball. A magyar válogatott ezúttal nincs ott a mezőnyben, de a vb akkor is beszédtéma, ha épp nincs hazai érintettség.
Mi a közös a focivébé és egy maraton között?
A mérkőzések helyszíne ezúttal az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó, vagyis egy három országon átívelő torna, amely földrajzilag is jól jelzi, mennyire globálissá vált a sport. A futballban pedig legalább annyira számít a fizikai teljesítmény, a tempó és az állóképesség, mint a technikai tudás. És itt érnek össze a szálak egy másik sporttal, amely első ránézésre nagyon messze van a labdarúgó világbajnokságtól: a futással. Látszólag nem sok közös van a két sportban, de ha közelebb megyünk, kiderül, hogy mindkettő az állóképességre épül.
Egy futballista egy mérkőzésen átlagosan 9–12 kilométert tesz meg.
Ez egy 105×68 méteres pályán történik – ez a modern szabvány a nemzetközi futballban –, ahol a mozgás nem egyenletes, állandó váltásokból áll: sprint, lassítás, visszazárás, újraindulás. És ez az, ami miatt a futás a futballban sokszor láthatatlan marad. A futásban viszont minden leegyszerűsödik: nincs ellenfél, nincs taktika, nincs labda, csak a tempó számít.
Futballisták, akik átléptek a maratoni falon
Az elmúlt években egyre több korábbi élvonalbeli futballista próbálta ki magát hosszútávfutásban. Van, aki kíváncsiságból, van, aki jótékonysági céllal, és van, aki egyszerűen azért, mert nem akarta elengedni a mozgás ritmusát.
A korábbi spanyol válogatott, aki játékosként világbajnok lett, és edzőként is történelmet írt három Bajnokok Ligája-győzelemmel, az ultrafutás világában sem számít újoncnak. Luis Enrique 2008-ban teljesítette a világ egyik legkeményebb ultraversenyét, a Marathon des Sables-t, amely során a Szahara sivatagában több száz kilométert kell megtenni embert próbáló körülmények között. A futball után az állóképességi sportokban is megtalálta a kihívásokat: hosszútávú triatlonokon indult, emellett teljesítette többek között a Firenze és a Bilbao maratont is.

A 2003-ban Aranylabdát nyert korábbi cseh válogatott játékos Pavel Nedved a visszavonulása után is hasznosította gyorsaságát és 2010-ben lefutotta a prágai félmaratont 1 óra 49 perc 44 másodperces idővel. Két évvel később már a teljes maratoni távon próbálta ki magát és 3 óra 50 perc 2 másodperc alatt ért célba.

Trinidad és Tobagó nemzeti hőse Dwight Yorke 2011-ben a londoni maratont 3:31:58 alatt teljesítette. Ez az idő már bőven az „erős amatőr” kategória, különösen annak fényében, hogy egykori csatárként nem hosszútávra specializálódott.

Az angol Michael Owen 2014-ben szintén Londonban futott, 3:34:43-as idővel. Owen karrierje a robbanékonyságról szólt, mégis képes volt egy teljesen más tempólogikát felvenni a maratonban.

Edwin van der Sar 2011-ben a New York Maratonon ért célba 4:19:16-tal. Kapusként a holland más terhelési mintákhoz szokott, de az állóképességi alap nála is stabil maradt.

Sportskeeda.com
A másik végletet az angol John Terry 2025-ös londoni maratonja mutatja, ahol 5:00:43-as idővel teljesítette a távot. Itt már nem az idő, maga a befejezés jelentette a teljesítményt.

Arjen Robben a 2023-as rotterdami maratonon körülbelül 2:58-as időt futott, ami már nem „ex-focista teljesítés”, ideje komoly amatőr maratoni eredmény. Robben példája azt mutatja, hogy a profi futballban felépített állóképességi és gyorsasági alapok megfelelő edzésmunkával átfordíthatók valódi hosszútávfutó teljesítménnyé is.

Nem csak a lehet maraton cél
Nem mindenki megy el a 42 kilométerig. Gaizka Mendieta inkább rövidebb, közösségi futásokban és 5 km-es eseményekben aktív, míg Clarence Seedorf a közösségi médiában rendszeresen oszt meg futóedzéseket, életmódszintű jelenléttel, de David Beckham is heti szinten fut már hosszú évek óta. Az egykori világklasszis labdarúgók számára ma már
a futás nem kényszeres teljesítmény, csupán örömszerzés a profi sport után.
Mint ahogy a futball és a maraton közötti kapcsolat is a sport szeretetében van. A futball is meg tud tanítani futni, de nem egyenletesen. Megtanít futni fáradtan, döntési helyzetekben, kontakt alatt. A futásban pedig bekapcsol a kitartás, a szabadság, az érzés, amikor a mozgás kiszed a mindennapos káoszból, és hagy tisztán létezni a magad ritmusában, amikor nincs más csak az előtted álló táv és önmagad. És talán épp ez az, amiért korábbi labdarúgók között is egyre népszerűbb sport lett a futás.

