A Cross Country Challenge résztvevői közel 300 kilométert teljesítettek Ivándárdától indulva, miközben futásról futásra kellett újratervezniük a frissítést, a tempót és azt is, hogyan bírják ki a következő napot. Hárman vágtak neki, végül ketten fejezték be a kihívást. Bacskai Márk és Jurin Szabolcs most elmesélik, mi történt a hét nap alatt, hogyan reagált a testük a terhelésre, mit ettek és ittak menet közben, és mi az, amit legközelebb egészen másképp csinálnának.
Amikor elindultatok Ivándárdáról, mi volt az, amitől a legjobban tartottatok – és végül tényleg az okozta a legnagyobb nehézséget, vagy valami egészen más?
Márk: Nekem két dolog. Hogy a mentális állapotom és a lábaim hogy fognak regenerálódni, de szerencsére a 2–3. naptól hozzászoktam az állandó fáradtsághoz, és nem volt gond. A másik pedig, hogy hogy fog működni együtt a csapat ilyen körülmények között, életvitel szinten. De szerintem nagyon jó volt a kémia, és
minden fájdalom ellenére rengeteget szórakoztunk.
Szabi: Nekem van egy fix félelmem, ami sajnos a fejemben van minden nagyobb futós esemény előtt, hogy ne legyen semmi para a gyomrommal, de szerencsére ez nem okozott gondot egyáltalán. Illetve nekem még az volt az egyik nagy aggályom, hogy a holtponton hogyan tudjuk majd áttenni magunkat, de szerencsére, ahogy Márk is mondta, a jó társaság elég sok mindenen át tudja segíteni az embert.
Eredetileg hárman vágtatok neki a Cross Country Challenge-nek, végül Szabi és Márk ketten fejeztétek be. Mennyire változtatta meg fejben és a napi feladatok szempontjából a kihívást, amikor kiderült, hogy ketten maradtok?
Márk: Kicsit beparáztam, amikor Máté beteg lett, hogy vajon ránk is ez vár-e. Akkor meg főleg, amikor a sofőrünk is lebetegedett. Kicsit olyan érzés volt, hogy kettőnknek nemcsak futni kell, hanem egyben tartani és motiválni a csapat „gyengébb” tagjait is. Magát a futást ez annyiban változtatta meg, hogy csak kettőnkkel kellett számolni. Máté, miután visszatért, nem nyomta 100%-on, ezért a tempót és a kihívás teljesítését is a saját igényeink és erőnlétünk szerint lőttük be. Ez szerintem könnyítés volt.
Hét egymást követő napon napi 40–45 kilométer teljesen más terhelés, mint egyszer lefutni egy maratont. Melyik nap volt a legnehezebb, és volt olyan pont, amikor valamelyikőtök komolyan elgondolkodott azon, hogy nem tud továbbmenni?
Márk: Se Szabi, se én nem gondolkoztunk azon, hogy feladjuk, vagy hogy ez nem lesz meg. Szerencsére valamelyikőnk mindig erős volt, és felfelé húzta a mentális állapotokat. A legnehezebb nap talán a 2–3. volt, amikor még minden új volt, de már fáradtunk. Új volt a fájdalom a lábakban, új volt a mentális terhelés is. De a Cross Country Challenge másik felére ezekhez hozzá tudtunk szokni, és nem foglalkoztunk ezekkel. Beletörődtünk a diszkomfortba,
mentünk, csináltuk, mintha egy gyárban dolgoznánk reggeltől estig.
Szabi: A helyzethez mérten meglepően egyszerűen tudtunk adaptálódni a diszkomforthoz, nekem mondjuk a 3. naptól volt egy nagyon durva húzódás-, fájdalomérzés a lábaimban (kb. ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor növésnek indul az ember tini korában), úgyhogy én onnantól egy Cataflammal aludtam el minden nap.
Hogyan osztottátok fel a napi szakaszokat? Egyben próbáltátok letudni a kilométereket, vagy több részre bontottátok a napot, és menet közben mennyit kellett változtatni az eredeti terven?
Márk: Mivel sok hosszú futás volt mögöttünk a felkészülést követően, az első napot egyből egy 25 km-es szakasszal kezdtük. Ez hiba volt, hiszen egy ekkora futást követően általában pihenni szoktunk az edzéseink alatt. Ekkor jöttünk rá, hogy fizikálisan és mentálisan is okosabb, ha a napjainkat 4 db, kb. 10–13 km-es szakaszra bontjuk. Ez így is történt. És így egészen „egyszerű” volt teljesíteni a távot.
Mi történt két futás között? Mennyi idő jutott alvásra, regenerációra, evésre, kezelésre, és mi volt az, ami a hét végére már teljesen másképp működött, mint az első napokban?
Márk: A napi szakaszok között kb. 30 percet pihentünk, ez az idő elegendő volt arra, hogy beugorjunk a boltba kaját és üdítőt venni. Ugyanis hamar rájöttünk, hogy a testünk sokkal inkább kívánja ezt a típusú frissítést, mint az isot és a géleket.
A napjainkat általában 18 óra körül fejeztük be, viszont ezután még sokat kellett foglalkozni a logisztikai feladatokkal. Pl. hogy hol parkoljunk a lakóautóval, mi legyen a vacsora, hova ürítsük a vizet, vagy épp hogy töltsük fel. De általában
esténként 3–4 órát töltöttünk evéssel és pihenéssel.
Hogyan oldottátok meg a frissítést hét napon és közel 300 kilométeren keresztül? Volt előre meghatározott stratégia arra, hogy mennyi szénhidrátot és folyadékot visztek be, vagy néhány nap után már inkább azt ettétek és ittátok, amit a szervezetetek még elfogadott?
Márk: Nem nagyon számolgattunk igazából. A futást mindig egy Naak-isóval kezdtük, és volt nálunk mindig 1-1 waffel vagy energiaszelet, illetve szakaszonként fél liter víz. De a megállóknál folyamatában ettük és ittuk azt, amit csak megkívántunk. Péksütemények, jégkrémek, édességek, Red Bull, Dreher Hydrate, kóla, instant leves. Ezek vittek minket igazán előre.
Szabi: Nekem az előbb felsoroltakon kívül, ami még nagyon sokat segített, és kvázi társam lett az út során, az a maté tea volt, mindig kellően fel tudott pörgetni a következő szakaszra. Illetve a különböző aminosavas frissítők, amikkel nap végén regenerálódni tudtunk.
Melyik testrészetek jelezte először, hogy ebből tényleg hosszú hét lesz? Hólyagok, izmok, ízületek, gyomor – mi okozta a legtöbb problémát, és hogyan tudtátok kezelni úgy, hogy másnap újra elinduljatok?
Márk: Nekem a vádlim és a csípő környéki izmok voltak azok, amik rendszeresen jelezték a folyamatos terhelést. Különösebb probléma nem volt egyikből sem szerencsére, mert esténként rendszeresen masszázspisztolyoztunk, illetve hengereztünk. Reggelente viszont nagyon merevek voltak a lábizmaink, de az első 2–3 kilométer mindig segített, és bemelegedés után nap végéig nem volt gond.
Szabi: Nekem talán a combfeszítőm és a vádlim volt az, ami az első napokban elég sok fájdalmat okozott, illetve az indulásoknál a merev lábak, de ahogy Márk is mondta, ezeket a legjobb tudásunk szerint kezeltük vagy viseltük el a kihívás alatt.
Az eredeti projekt egyik fontos üzenete az volt, hogy hétköznapi, munka mellett sportoló emberek is képesek rendkívüli dolgokra. Most, hogy tényleg végigcsináltátok, ugyanazt jelenti nektek ez a mondat, mint az indulás előtt?
Márk: Persze, ez továbbra is egy fontos üzenet. De nekem egy másik fontos üzenet még így a kihívás után, hogy bármennyire is nehéz valami, bárhogy fáj is, a szenvedés sokkal könnyebben kibírható, ha jó emberekkel van körülvéve az ember.
Ha holnap újra ott állnátok Ivándárdán a rajtnál azzal a tapasztalattal, ami most már megvan, mit csinálnátok teljesen másképp – az edzésben, a felszerelésben, a frissítésben vagy magának a hétnek a megszervezésében?
Márk: Beszéltük, hogy valószínűleg nem lakóautóval mennénk, hanem egy kisebb, mozgó aid stationnel, és emellett mindenhol rendes szállást bérelnénk. Egy ekkora teljesítménynél nem komfortos 4 férfi embernek egy kis lakóautó. Sem a regeneráció, sem az evés nem ideális. Szerintem, ha minden nap egy rendes „otthonban” tudtunk volna regenerálódni, kikapcsolódni, szerintem sokkal kisebb teher lett volna rajtunk, ami a teljesítményünkön is meglátszott volna.
Szabi: Igen, bár minden komfort adott volt a lakóautóban (klíma, konyha, fürdőszoba, WC, hűtő, mélyhűtő), ez a helyiség négy felnőtt férfinak, akik egy ilyen kihívásban vesznek részt, nem feltétlenül optimális a teljes regenerálódáshoz.
Ez egyszeri őrültség volt, vagy a Cross Country Challenge-nek lesz folytatása? Van már a fejetekben egy következő útvonal vagy egy még nagyobb projekt, amire most azt mondjátok: ezt egyszer meg kellene csinálni?
Márk: Bízom benne, hogy nem egyszeri dolog volt, hiszen a társaság is nagyon jó volt, és szenzációs magunk mögött tudni egy ekkora teljesítményt. Konkrét következő projektet még nem tűztünk ki célul, de szeretnénk valami hasonlót majd külföldön is véghez vinni, természetesen nagyobb kihívással.
Szabi: Már küldtem Márknak egy új, skiccelt útvonaltervet egy külföldi utazáshoz, úgyhogy én is szeretném azt gondolni, hogy
nem ez volt az utolsó Cross Country Challenge.
