Boros Linda az első nő, aki hivatalos szintidőn belül teljesítette az NN ultrabalaton #Projekt418 számát, azaz kétszer futotta körbe a Balatont, ráadásul komolyabb holtpont vagy megingás nélkül, végig stabilan és mosolyogva. Az ultrafutóval és edzőjével, Erdélyi Nándival, az Ensport vezetőjével beszélgettünk arról, milyen mozaikokból áll össze egy ilyen extrém teljesítmény, és hogyan lehet négy hónap alatt felkészülni egy sokak által lehetetlennek gondolt vállalásra fejben, testben és csapatban is.
Mikor kaptál kedvet, hogy kétszer körbefutsd a Balatont?
Linda: A legelején, amikor meghirdették, hogy lehetőség van kétszer körbefutni a Balatont, már jelentkeztem, azonban nem kerültem be a kiválasztottak közé, a sorsoláson sem voltam szerencsés, így tavaly kimaradtam. Ezért eldöntöttem, hogy akkor is futok egy igazán hosszú versenyt, így jött az Authentic Pheidippides Run.
Közben újra megnyílt a jelentkezés a #Projekt418-ra, ezért ismét jelentkeztem. Tudtam, hogy az eredményhirdetés időpontja egybeesik azzal, amikor éppen futni fogok Görögországban, és ez külön motivációt adott: futás közben is figyeltem a telefonomat, vártam a hírt.
Amikor elérkezett az idő, nem érkezett hívás, ezért az élő közvetítést kezdtem nézni. Ott hangzott el, hogy a két kiválasztott futót éppen nem tudják elérni, mert Görögországban futnak. Ekkor már sejtettem, hogy köztük vagyunk. Később ki is mondták a nevünket, ami hatalmas öröm volt, még ha egy kicsit csalódott is voltam, hogy nem tudtam élőben beleszólni. Végül futás közben kommenteltem, hogy nagyon várom. Tényleg nagyon szerettem volna részt venni ezen a különleges kihíváson, és az, hogy idén ott állhattam a rajtban, nagyon boldoggá tett.
Ez az öröm végig látszott rajtad a futás közben: a rajttól a célig mosolyogtál, jókedvű voltál, akárhányszor találkoztunk a pályán vagy az első kör végén. Nándi, edzőként te is ennyire megörültél, amikor megtudtad, milyen kihívásra készítheted fel Lindát?
Nándi: Természetesen edzőként is szép feladat egy ilyen kihívásra felkészíteni valakit. Több mint kilenc éve dolgozunk együtt, jól ismerem, hogy Linda mennyire fegyelmezett és kitartó. Biztos voltam benne, hogy mindent meg fog tenni a sikerért, így nem volt bennem kétség.
Volt egy vicces posztotok is a nevezés után: Linda felhív, hogy „Nándi, mit szólnál, ha körbefutnám a Balatont?”, mire te mondod, hogy „persze”, ő pedig hozzáteszi: „kétszer.” Mi volt Lindának addig a leghosszabb futása?
Nándi: A tavalyelőtti nevezésig a Spartathlon volt a leghosszabb távja, így utólag jól is jött, hogy akkor nem került be a mezőnybe. Így volt ideje még jobban felkészülni, amihez tökéletes alapot adott az Authentic Pheidippides Run.
A #Projekt418 egy jótékonysági kezdeményezés, neked hogy esett a választásod az Együtt Pénzes Márk Gyógyulásáért Alapítványra?
Linda: Egy kedves futótársam Érdről, aki szintén az Ensport-hoz kötődik, Fehér Tamás, korábban már gyűjtött ennek az alapítványnak, mert kiderült, hogy a kollégája a kisfiú édesapja, így közvetlenül is ismeri a családot. Rajta keresztül kerestem meg őket, mert én is szerettem volna támogatni ezt az ügyet. Felvettem a kapcsolatot a családdal, beszélgettünk egy kicsit, és így indult el az, hogy végül az Együtt Pénzes Márk Gyógyulásáért Alapítvány lett az általam kiválasztott szervezet.
Mikor kezdtétek el a célzott felkészülést a dupla Balaton-körre?
Nándi: Nem volt klasszikus, külön erre felépített felkészülés. A dupla Spartathlonra például nagyon komolyan készültünk, az egy nagyon jól sikerült blokk volt, annak a csúcspontja is az volt, hogy Linda gyakorlatilag egy jó edzésként futotta le a Spartathlont a dupla előtt. Viszont erre a mostani kihívásra nehezebb volt a felkészülés, mert a tavalyi év nem múlt el nyomtalanul benne. Az idei időszak inkább arról szólt, hogyan tudunk a lehető legkevesebb, de még szükséges edzéssel úgy felkészülni, hogy meglegyen a siker esélye.
Ha megnéznénk az elmúlt három hónap edzésmennyiségét és intenzitását, valószínűleg azt mondanánk, ebből nem lehetne ezt lefutni.
A fő cél az volt, hogy Linda a lehető legfrissebb állapotban álljon rajthoz, a szükséges alapokkal a lábában, és erre fókuszáltunk végig. A tulajdonképpeni felkészülés pedig inkább már a tavalyi időszakban zajlott erre a kihívásra.
Ez konkrétan számszerűsítve milyen heteket jelentett a felkészülési időszakban? Mi volt a csúcsterhelés, és mik voltak a gyengébb hetek kilométerben?
Nándi: A csúcshét a BSzM volt, ami 200 kilométer feletti terhelést jelentett. Ha a felkészülés nagyjából négy hónapos időszakát nézzük – mert körülbelül ekkor álltunk bele igazán az edzésbe –, akkor az átlagos heti kilométerszám, ebben a 200 kilométeres hét is benne van, nagyjából 90 kilométer körül alakult. Nem voltak kifejezetten magas csúcshetek vagy nagyon könnyű hetek. Inkább egy jól fenntartható ritmust kerestünk, ami 80–90 kilométeres heteket jelentett, és nagyon ritkán ment fel 100 kilométer környékére.
Milyen érzésekkel álltál a rajtban?
Linda: Nagyon vártam, hogy elinduljunk. Őszintén szólva alapvetően nyugodt voltam, mert nem volt B-tervem: teljesen biztos voltam benne, hogy végig fogok menni, és az a célom, hogy szintidőn belül beérjek, még akkor is, ha utána akár két hónapig nem tudok majd rendesen futni. Ezt elhatároztam, és közben azt is tudtam, hogy lesznek hullámvölgyek, előre készültem, mikor lesz nehéz, és melyik szakaszokat fogom kevésbé szeretni. De az, hogy ezt fejben előre összeraktam és átgondoltam, egyfajta nyugalmat adott. A másik fontos dolog, hogy a versenyek többségén nincs biciklis kísérőm.
Görögországban például egyáltalán nincs, ott autós segítséggel megyek, és már régóta nem jött velem biciklis kísérő hosszú versenyeken, ott sem, ahol lehet. Itt viszont tudtam, hogy mindig lesz valaki körülöttem, akivel lehet beszélni, ez pedig biztonságérzetet adott, és emiatt nem is izgultam. Nagyon jó csapatban tudtam elindulni, és ez sokat számított. Ezért is vártam ennyire, hogy végre elrajtoljunk, és menjünk előre lépésről lépésre, egészen Fonyódig.
Hogyan állt össze a segítőcsapatod?
Linda: Van egy fix csapatom: Nagy Gyöngyi és Erik szoktak velem utazni, ők szeretnek is jönni, pontosan tudják, hogyan működnek ezek a versenyek, így együtt szoktuk összeállítani a terveket. Ők mindenképp jöttek, és mivel ez egy hosszú verseny volt, nem akartam senkit ezzel külön terhelni. Hozzájuk csatlakoztak további segítőim is, részben a családom: a nagyobbik fiam, Balázsi Barna, az egyik öcsém, Boros József, és az ő felesége, Boros-Mikes Nikoletta. Ők ritkábban szoktak jönni, most viszont velünk tartottak.
Valamint két futós barátom is csatlakozott, akik már korábban jelezték, hogy nagyon szívesen részt vennének a kísérésben, így ők is beálltak a csapatba: hol autós segítőként, attól függően, mire volt szükség, hol biciklis kísérőként. Orosz Norbert mindhárom napon kísért engem, Fehér Tomi pedig a második körömön tartott velem. Végül lett egy „A” és „B” csapat, de ezek gyakorlatilag összemosódtak, mert mindenki igyekezett szinte végig ott lenni, ami nagyon sok energiát igényelt mindenkinek.
Miután elindult Linda a második körre, Nándi, veled készítettünk egy rövid videós interjút, akkor szóba került, hogy pulzusra vagy tempóra figyelsz edzés közben. A dupla kör alatt mi volt az elsődleges stratégia?
Nándi: Igen, általában tempóra szoktunk edzeni, mert Linda nem igazán szereti a pulzuspántot, emiatt edzéseken néha még szoktam is „morgolódni”, hogy nem teljesen pontosak a pulzusadatok, amiket persze utólag szeretek megnézni, de a munkát alapvetően tempóra építjük, és arra lőjük be a terheléseket. Ezen a versenyen azonban nagyon fontos, hogy hiába van egy előzetes tempóterv, Linda érzései és a verseny közben szerzett tapasztalatai felülírhatják azt, és felül is kell, hogy írják. Ennél fontosabb mutató nincs: az, hogy ő hogyan érzi magát, mindig elsődleges. Szerintem ez az egyik kulcsa a sikerének is, fejben nagyon erős,
nincs B-opció, csak az, hogy meg kell csinálni, és meg is tudja csinálni.
Elhiszi magáról, és közben nagyon figyel a teste jelzéseire. Ezek egy ilyen hosszú versenyen mindennél fontosabbak. Az edzéseken persze időnként szándékosan olyan helyzeteket is kérünk tőle, ahol nem feltétlenül „jó érzések” jönnek, de az már egy teljesen másik része a felkészülésnek.
Linda: Ez így van, abszolút. Itt is ez történt, amikor elindultam, megvolt a tervezett tempó, de éreztem, hogy sokkal melegebb van annál, mint amire számítottam, és a hőmérséklet nem passzol a tempóhoz. Emiatt teljesen tudatosan átlagban 15–20 másodperccel lassabban kezdtem a tervezettnél, és úgy futottam, hogy ne fáradjak el, hanem inkább a frissítésre koncentráljak, vízre, tablettára, zselére vagy szeletre, attól függően, mi volt éppen. Az első szakaszt, nagyjából az első száz kilométert semmiképp nem akartam elrontani. Az elején még a többiekkel haladtam, ott a rajt után nyilván nem lehetett félreállni, menni kellett a mezőnnyel, utána viszont tudatosan visszavettem a tempóból. Akkor még valamivel hűvösebb volt, de később egyre inkább éreztem a meleget, és ennek megfelelően lassítottam.
Utólag is azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó döntés volt. Okosan kellett menedzselni, és ennek köszönhetően nem okozott problémát a meleg, nem volt olyan pont, ahol emiatt nem tudtam volna továbbmenni, és nem jelentkeztek sem dehidratációs, sem gyomorproblémák a hőség vagy a frissítés miatt.
Egy ilyen hosszú verseny közben szoktátok tartani a kapcsolatot?
Nándi: A segítőkkel folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Ha ők nem írnak rendszeresen, akkor én szoktam rájuk írni, hogy mi a helyzet, mi történik, merre vagytok. Ez már jól bevált rendszer. Tavaly a Spartathlon idején például én is a segítőcsapatban voltam, és akkor én adtam le az infókat a többieknek, ők pedig folyamatosan kérdeztek, hogy mi történik, hol van Linda, merre halad. Van egy Messenger-csoportunk, amit már évekkel ezelőtt létrehoztunk, és ott megy a folyamatos kommunikáció azzal, aki éppen nincs a helyszínen. Linda pedig amikor célba ér, utólag látja, hogy közben milyen üzenetváltások mentek, és min „ment a beszélgetés a háta mögött”.
Linda, említetted, hogy próbáltad tartani a tervet. Ehhez van egy Excel-táblátok, vagy hogyan kell ezt elképzelni?
Linda: Igen, ezt a Nándi készítette.Ez főleg a szintidőhöz igazított tempóadatokról szól. A frissítésre nincs külön terv arról, hogy pontosan milyen időközönként kell vizet inni, sótablettát bevenni és így tovább – ezt inkább fejben tartom. Ebben viszont nem vagyok annyira erős, ezért nagyon fontos volt a segítők szerepe. Sokszor ők adták a kezembe, hogy „most vedd be a sótablettát”. Tudtam, hogy szükséges, de bennem gyakran van egy kis bizonytalanság, hogy „mi van, ha most nem kell annyi”, és ez könnyen átcsúszhat abba, hogy inkább kevesebbet veszek be, ami később visszaüthet. Ezért kértem is, hogy figyeljenek rám, kérdezzenek rá, mikor mit vettem be, és ha kimarad valami, idővel szóljanak.
Egy ponton már nem feltétlenül gondolkodom tudatosan ezen, ezért kellett ez a külső kontroll.
A frissítésre tehát nincs Excel-tábla, ez inkább fejben dől el, nincs ennyire szigorúan megtervezve. Visszagondolva ugyanakkor akár bele is lehetett volna tenni egy táblába, mert az első körben nagyon egyenletesen ment, szinte példaértékűen.
Nándi: Igen, ez egy olyan terület, ahol még lehet előrelépni, azt gondolom.
Én is futottam már több napon keresztül, és az a tapasztalatom, hogy egy idő után – bármennyire is sajnálja rá az ember az időt – muszáj valamennyit aludni. Nálad meg volt előre tervezve, hogy mikor fogsz pihenni, és mennyit aludtál a 418 kilométer alatt?
Linda: Igen, volt, és az elmúlt néhány hosszabb verseny tapasztalata alapján már tudom, hogy szükségem van rá. Amikor eljön az éjszaka, és már nem tudok egyenesen menni az úton, akkor egy kicsit ki kell állni. Itt most az első körben éjszaka 25 percet pihentem: beültem az autóba, lefeküdtem, és 25 perc után szóltak, felálltam, és mentem tovább. Nálam ez úgy működik, hogy nincs átmenet, nincs „még egy kicsit pihenek”, hanem amikor vége van, akkor azonnal indulok tovább.
Ez nagyon sokat segített, és a második körben is ugyanez volt a taktika. Ott 30 percet terveztünk be, de nem volt előre pontosan kijelölve, hogy hol lesz a megállás. Inkább a segítőim figyelték rajtam, mikor jön el az ideje a pihenésnek, és akkor szóltak, de addigra már én is éreztem.
Ez a 30 perc is nagyon jól sikerült: a tervezett idő előtt magamtól felébredtem, és ugyanazzal a lendülettel indultam tovább. Az Authentic Pheidippides Run során is voltak hasonló megállások, ezt kifejezetten gyakoroltuk is, mert nálam erre szükség van. Tavaly kifejezetten voltak ilyen edzések is, amikor a dupla Balaton-körre készültünk: éjszaka mentem ki több etapban, és pont ez a 25 perc volt a rendszer, hogy egy rövidet pihenek, majd utána újraindulok.
Ugyan végig mosolyogtál, de volt azért holtpontod a versenyben, és ha igen, mikor?
Linda: Az éjszakák voltak, nálam mindig a legmélyebb pont az alvás környéke, amikor pihennem kell. Most külön érdekes, hogy a gyomrommal egyáltalán nem volt problémám. Nem is emlékszem pontosan, hogy az első éjszaka hol álltam meg, mert eredetileg úgy voltunk vele, hogy ha végig tudok menni és nincs rá szükség, akkor nem feltétlenül állunk meg, inkább menet közben döntjük el. Végül jobb volt, hogy megálltunk, mert éreztem, hogy ott már muszáj egy pici pihenő. Szükségem volt arra, hogy lezárjak egy szakaszt, és kicsit „újrainduljak”. Ez volt a két holtpontom is tulajdonképpen, mindkettő az alvás előtti időszakhoz kötődött.
Az, hogy az oda-vissza Spartathlon-hoz képest itt sokkal nagyobb figyelem kísérte a futást, illetve hogy egy adománygyűjtési kampány is kapcsolódott hozzá, adott plusz erőt a mélypontoknál?
Linda: Igen, abszolút, és ez nekem nagyon-nagyon sokat adott. Nem azt mondom, hogy teher volt, egyáltalán nem, inkább egy erős motiváció, hogy ennyien figyelik és követik ezt az eseményt. Korábban még nem futottam ilyen célért, nem vettem részt ilyen jellegű kezdeményezésben, így ez számomra teljesen új volt, és nagyon motiválóan hatott. Nagyon örültem annak, hogy ezzel segíteni is tudtam, és hogy ez valóban sikerült is, szerintem ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végig tudtam csinálni. Talán a legmeglepőbb az volt, hogy még most is, napokkal később is vissza-visszanézem az üzeneteket és reakciókat, és
elképesztő látni, mennyien követték az eseményt.
Ami különösen szép volt, hogy teljesen vegyes volt a korosztály: a kisgyerekektől az idősebbekig mindenki kapcsolódott hozzá valahogyan. Volt, aki rajzolt nekem, volt, aki krétával írt bíztató üzenetet az aszfaltra, mások rajzot készítettek rólam, amit aztán az apukájuk mutatott meg. Nagyon jó érzés volt ezt megélni, és örülök neki, hogy a futásnak és annak, hogy másokon segítünk, ekkora ereje van, és ennyien kapcsolódnak hozzá.
Az első körben viszonylag egyedül voltatok a pályán, szétesik a mezőny, és ilyenkor főleg magaddal foglalkozol. A második körben viszont már ott voltak a csapatváltók is, közel 34 ezer futóval, sokan gyorsabban haladtak, másokat te előztél, a frissítőpontok pedig teljesen más hangulatban működtek, igazi „bulipontokká” váltak. Melyik volt jobb érzés, hol érezted magad jobban? Volt kedvenc szakaszod? Összességében az első vagy a második kör adott erősebb élményt?
Linda: Ezt nehéz különválasztani, mert mindkettő másért volt jó. A második körben sokkal nagyobb volt a „bulihangulat”, voltak új pontok is, sőt, olyan részek is, amiket elsőre fel sem ismertem, mert akkor még nem voltak ekkora frissítőpontok és zene. Ez a második nap nagyon sokat segített, rengeteg motivációt adott, főleg a nagyobb létszám és a hangulat miatt. Az első kör viszont azért volt erősebb élmény, mert ott még inkább az egyéni futók és kisebb csapatok voltak, sok ismerős arccal, az ultrás közeg szinte teljesen együtt mozgott, és mindenki biztatta egymást. Nem tudok különbséget tenni:
az első kör könnyebb volt, a második nehezebb, de több segítséget és erőt adott.
Néha, amikor ránéztünk a nyomkövetőre, volt olyan pillanat, amikor a szintidő már nagyon veszélyesen közel volt hozzád. Mikor érezted azt, hogy ez már biztosan meglesz, vagy egészen a célig nem merted elhinni?
Linda: Őszintén szólva én ezt a részt rábíztam Gyöngyire és Erikre, ők figyelték a szintidőt, én menet közben nem ezen gondolkodtam. Tudtam, hogy ha gond van, úgyis szólnak, és akkor majd reagálunk. Ők nagyon határozottan jelezték, ha tempózni kell, én pedig mentem tovább, de közben inkább rájuk hagytam ezt a számolást. Világos környékén, a második körben, Siófok előtt volt egy pihenőm, ott kezdték mondani, hogy közel van a szintidő. Kérdeztem is, mennyire, mire mondták, hogy haladni kellene, és milyen tempóval. Akkor még úgy voltam vele, hogy jó, oké, megyek.
Világosnál, az emelkedőn találkoztam Csipivel is, aki éppen öltözött, és az adott egy nagy löketet. Mondtam neki, hogy meglesz, szintidőn belül be fogok érni, ő pedig biztatott, hogy jól mozgok, menjek tovább. Onnantól egyre többször jött visszajelzés, hogy közel a szintidő, de én nem éreztem azt, hogy ez igazán veszélyes lenne. Aztán az utolsó kb. 12 kilométernél mondták, hogy ott már tényleg menni kell. Akkor kezdtem először úgy érezni, hogy ez most tényleg közel van, és rá is erősítettem. Lehet, hogy közben kicsit másképp számolták, de végül nagyon örülök, hogy végül nagyjából egy órával a szintidő előtt sikerült beérnem.
Elindulnál újra?
Linda: Nem is tudom, ezen még nem gondolkodtam. Nem a táv miatt, inkább azt érzem, hogy ez így, ebben a formában egyszer elég volt. Szerintem ennek van egy külön varázsa, ami nem biztos, hogy ugyanígy visszahozható, akár jobb, akár rosszabb idővel.
Nem biztos, hogy ezt még egyszer ugyanígy megismételném.
Szeretnék továbbra is hosszú versenyeken indulni, de ha ez a forma marad, akkor inkább átadnám másoknak is a lehetőséget, hogy részt vegyenek benne. Ez tényleg egy nagyon különleges élmény volt. Főleg azért is, mert a befutón ott volt az egész csapatom. Külföldre nyilván nem jönnek el ennyien, nem szurkolnak a helyszínen, szóval ez így tényleg nagyon különleges volt.
És mi a következő nagy terv, következő komoly verseny?
Nándi: Mielőtt Linda bármit is mondd, hadd hívjam fel a figyelmet edzőként, hogy a nulladik lépés a regeneráció, utána jöhet a tervezés. Most tényleg az a fontos, hogy Lindánál minden visszatöltődjön: vitaminok, vas és minden egyéb, amire a szervezetnek szüksége van. Az elmúlt hónapokban is folyamatosan monitoroztuk a vérképét. November végén volt az Authentic Pheidippides Run, előtte nagyjából másfél hónappal pedig a Spartathlon. A Pheidippides után egy nagyjából egyhónapos pihenő következett decemberben, majd januártól április végéig tartott a felkészülési időszak.
Linda: Igen, hiába figyeltem és ellenőriztem folyamatosan a szervezet állapotát, érezhető volt, hogy nem vagyunk teljesen frissek, ezért most ennek a regenerációs szakasznak kiemelt szerepe van. A következő verseny – fejben – amúgy már megvan, annyit elárulhatok, hogy nagyon különleges lesz, de többet még nem szeretnék erről mondani.
Gyakran előfordul, hogy valaki egyik évben csapatban fut az NN Ultrabalaton-on, a következőben már párosban, utána pedig egyéniben próbálja ki magát. Linda sikere után nem telt meg a telefonod a megkeresésekkel?
Nándi: Szoktak ilyenkor megkeresések érkezni, amikor van egy közös siker, hogy „akkor engem is készíts fel”, és felmerül az is, kit vállalok el, milyen előélet alapján. Én ezt nem úgy döntöm el, hogy valaki éppen milyen formában van, hanem sokkal inkább az számít, hogy szakmailag érdekes-e a helyzet. Kell, hogy legyen benne valamilyen kihívás számomra, legyen érdekes maga a sportoló, a célja, a személyisége vagy az egész szituáció. Ha ez nincs meg, akkor inkább nem vállalom. Ez nem egy egyszerű „edzettségi szint” kérdés, hanem nagyon sok összetevős dolog, ezt nehéz egy mondatban leírni.
Volt például egy januári esetünk egy négyhetes kampányban, amikor egy futó hölgy jelentkezett, hogy egyéni NN Ultrabalaton-t szeretne teljesíteni. Telefonon beszéltünk, teszteket csináltunk, és látszott, hogy alapvetően működhet a dolog. Ez egy teljesen speciális eset volt, de végül sikerült: 28 és fél óra alatt teljesítette az egyéni UB-t. Ezért is mondom, hogy
nincs két egyforma ember és nincs két egyforma út.
Volt olyan sportoló is, akinek életében addig 83 kilométer volt a leghosszabb futása, mégis sikeresen célba ért. Nem lehet azt mondani, hogy valaki „nem való rá” – inkább az a kérdés, hogy milyen úton, mennyi idő alatt jut el oda. Van, akinek ez egy év, van, akinek öt, és van, akinek akár három hónap is elég.
És Lindából mikor lesz edző? Vagy már az vagy?
Linda: Ne, és nem is tervezem.
Én nagyon örülök neki, hogy vannak olyan ultrafutók, akik nem akarnak edzők lenni, hanem csak szeretnek futni.
Linda: Igen, ez én vagyok, semmi ilyen ambícióm nincs. Nagyon szívesen beszélgetek bárkivel, ha kérdez vagy tanácsot kér, hogy én hogyan csinálom, de semmilyen ilyen jellegű vállalási vagy edzői ambícióm nincs.
Még valami eszembe jutott: az segített volna, hogyha a második kört visszafele kell futni?
Linda: Ezen sem is gondolkoztam.
Csak azért kérdezem, mert a második körre visszafele indultál.
Linda: Ja, igen, ott azt se tudtam, merre van az arcom, de valójában jó irányba indultam volna, csak a kanyarodás sorrendje kavarodott össze. Tudtam, hogy arra kell menni, csak először fordítva indulunk el, és utána kell befordulni. Ezt felejtettem el, és közben amikor Bandi beszélt hozzám, nem akartam neki háttal állni, inkább rá figyeltem, ezért indultam el rossz irányba.
Nándi: Vannak, akiknek az ultrafutás való, és vannak, akiknek a terepfutás nem az erősségük – például Linda esetében a tájékozódás nem mindig megy könnyen, és ez néha vicces helyzeteket is eredményez.
Linda: Na, ez azért nem igaz, és néha szeretek terepre is kimenni edzeni.
Nándi: Igen, a track és a valóság közé.
Linda: Na jó, a terep az tényleg nem nekem való, ott nem mindig sikerül az útvonal követése.
