Bódi István idén nyáron tizenkettedik alkalommal teljesítette a Börzsönyben futott legendás ultratávot, A Kört – és nemcsak teljesítette, hanem meg is döntötte a pályacsúcsot 20 óra 3 perces idővel. A gyógytornászból lett ultrafutó-edző exkluzív interjújában mesél a rekordfutásról, a szektorokra bontott, mesteri szintre fejlesztett felkészülésről, a hitéről, a jótékonyságról és arról, mit tanult 13 év hospice-gyógytornászként végzett munkájából.
Ez most a tizenkettedik teljesítésed volt A Körön, és nem is akárhogyan: a korábbi pályacsúcshoz képest is jelentősen, a saját idődhöz képest pedig 21 percet javítottál. Mi volt az első gondolatod, amikor megállt az órád 20:03-nál?
Az volt az első gondolatom, hogy ez még sokkal jobb is lesz. Ez csak a kezdet. A világelitet böngészem mostanában, nézem, hogyan csinálják és ha ők le tudják futni óránként 8-9 km/h tempóval, akkor mi is be tudjuk hozni ezt a különbséget.
Ha visszamehetnél 2014-be, az első Köröd rajtjához, mit mondanál akkor magadnak?
Semmit ne csináljak másképp. Az elmúlt tizenkét év – a rengeteg kudarc, a folyamatos pofonok, amiket ettől a pályától kaptam – mind kellett ahhoz, hogy most itt tartsak. Az első tíz próbálkozás során a felkészülésem messze elmaradt a mostani állapottól, de épp ez adta meg azt a tapasztalatot, hogy újra és újra visszamentem, és azt mondtam: akkor is jó lesz. Volt egy garázsom is körülbelül öt éve, aminek a falára hatalmas betűkkel felírtam: KÖR – 19:59. Ott volt kiírva évekig, és közben jöttek a kudarcok – 28:06, 29:24 –, de
a cél mindig ott figyelt a falon.
A legtöbben egyszer szeretnék teljesíteni A Kört. Te tizenkétszer mentél végig rajta. Mi az, ami miatt újra és újra visszatérsz?
Ennek volt egy folyamata. A Kör mindig egy eszköz volt, most is az. Kezdetben arra volt jó, hogy az egómat táplálja: megtaláltam benne azt, amivel kitűnhettem a mezőnyből, hiszen versenyszituációban sosem tudtam középmezőnynél erősebbet futni, de A Körön, ha csak teljesíted, már számítasz valakinek. Amikor edző lettem, hatalmas marketingértéke lett a Körnek, a futók nagy része figyeli, ezt semmi nem tudja helyettesíteni.
Az elmúlt két évben viszont a Kör felkészülési versennyé vált: rájöttem, hogy a száz mérföldes, nagy szintemelkedésű táv az igazi terepem, és ehhez nincs jobb edzőpálya, mint ez a 150 kilométeres, brutális szintekkel teli útvonal.
Nem véletlen, hogy nem is a rövid, sík terepű versenyek a te tereped?
Pontosan. Nem olyan a testfelépítésem, inkább egy kis birkózóra hasonlítok a mezőnyben, mint egy klasszikus futóra. A sok konditermes évem a felsőtestem erejét adja, ez pedig a botozásnál (a futóbotok használatánál) hatalmas előnyt jelent felfelé. Ahol nincs szint, ott nem tudok annyira erős lenni – ahol viszont sok az emelkedő, ott tudom kamatoztatni mindazt, amit felépítettem magamban. Emiatt idén augusztusban a KAT-100 mérföldes versenyre készülök: kilencezer méteres szintemelkedésű,
technikás, kemény táv – ez pontosan az én terepem.
Sokan gondolják, hogy egy pályacsúcsot elsősorban a fizikai forma dönt el. Te miben voltál most jobb, mint a 2024-es futásodnál?
Nyakas Gabi – aki korábban futott pályacsúcsot A Körön – annak idején elmondta, hogy amikor ő megdöntötte a rekordot, épp nem volt a legjobb formájában. Ugyanígy jártam én is: tavaly szeptemberben, ha lett volna segítőm, szinte biztos, hogy 20 órán belüli teljesítésem lett volna. Idén viszont a munka, a család miatt sok minden nem jött össze tökéletesen a felkészülésben, mégis ez lett a pályacsúcs. A 21 perces javulás nagyjából 70-80 százalékban a segítőim munkájának köszönhető, a maradék pedig annak, hogy a lábam sokkal erősebb volt, mint szeptemberben.
Hogyan épült fel ez a fajta, rendkívül tudatos felkészülés?
Tavaly szeptemberben, amikor segítő nélkül akartam 20 órán belül teljesíteni a távot, leültem, és Kovács Dávid (az előző pályacsúcstartó) futását teljesen kielemeztem szakaszokra bontva. Létrehoztam 21 szektort – pontosan úgy, mint a Forma-1-ben –, minden szakaszhoz kiszámoltam egy célidőt, és a futás alatt kizárólag ezekre a szektoridőkre koncentráltam.
Idén már tizenhatodszor voltam fent ugyanazon a pályán edzés keretében, minden hétvégén ott futottam, és apránként faragtam le a másodperceket: itt egy percet, ott kettőt, egy forrásnál elvesztettem hármat, egy pataknál megnyertem hármat. Ezeket a „lopott másodperceket” gyűjtögettem, amíg össze nem állt az egész.
Ennek eredményeként még az utolsó, 48 kilométeres, híresen nehéz szakaszon is szinte pontosan ugyanazokat a szektoridőket futottam, mint edzésen, mert ismerem a pálya lejtésszögét is, azt is, hogy pontosan hol kell elővenni a botot. A legfontosabb tanácsom azoknak, akik hasonlóan tudatosan akarnak készülni egy nehéz versenyre: ismerd meg a pályát szakaszról szakaszra, ha van rá módod, elemezd mások futását, és próbálj apró időket „ellopni” minden egyes edzésen, ezek adják össze a nagy különbséget a végén.
Mennyit jelentett most a két segítőd, Havlik András és Gora Karcsi közreműködése?
Nagyon sokat – a 21 perces javulás nagy részét nekik köszönhetem. Pedig rendkívül egyszerű igényeim vannak: kenyeret, mézet és vizet kértem tőlük, semmi elektrolitot, semmi bonyolult frissítést. Az egyetlen kérésem az volt, hogy ne álljunk meg – az egész 20 óra 3 perces futás alatt talán 5-6 perc volt az összes állásidő. Amikor beértem hozzájuk, ők futottak mellettem, adták a dolgokat, és mentünk tovább – se köszönés, se fotó, se videó, csak fókusz.
Mennyit változott az edzésfilozófiád az évek alatt?
Rengeteget. Amikor edző lettem hét éve, felszabadult az az idő, amit korábban gyógytornászként dolgoztam és elkezdtem tanulmányozni a világelitet. Kiderült, hogy a legjobbak edzésmunkájának 80 százaléka alacsony intenzitású, zóna 1-2-es terjedelemedzés, csak 20-30 százalék az intenzívebb rész. Korábban azt hittem, a sok sprint és a nagy erő a titok – aztán rájöttem, hogy nem. Emellett tudatosan kezdtem erősíteni a botozáshoz szükséges izmokat: gumikötéllel a kocsim csomagtartóján, TRX-szel otthon a lakásban. bármikor volt egy szabad félórám, edzettem.
Volt egy pillanat, amikor rájöttél, hogy a két terület – az Ultrabalaton típusú aszfaltversenyek és az ultraterepfutás – közötti megosztottság hátráltat?
Igen, ez volt a nagy fordulópont. 2018-tól hét éven át próbáltam mindkettőt csinálni, de tavaly ősszel feltettem magamnak a kérdést: valóban kiemelkedőt akarok-e alkotni valahol? Ha igen, a megosztottság nem működik. Onnantól eldöntöttem, hogy soha többé nem állok rajthoz aszfaltversenyen, kizárólag a terepre, az ultratávokra fókuszálok.
Mi az a leggyakoribb hiba, amit a hosszútávra készülő futóknál látsz és amit te magad is elkövettél régen?
Két dolog. Az egyik, hogy sokan nem a saját kvalitásuknak megfelelő versenyt vagy távot választják. A másik, hogy nem jól mérik fel az edzettségükhöz illő tempót, főleg a verseny elején – „ellövik” az elejét. Pedig ha ezt betartanánk, sokkal több fantasztikus eredmény születne. Ez nekem magamnak is a legnagyobb tanulságom volt:
vigyázni az egóra, és nem az elején túlterhelni magunkat.
Tíz éven át dolgoztál gyógytornászként a Szegedi Hospice Alapítványnál. Mit adott neked ez a munka, és mit adnak a jótékonysági futásaid?
Kizárólag a Szegedi Hospice Alapítványt támogatom – náluk dolgoztam több mint tíz évig, krónikus daganatos betegekhez jártam ki. Számomra nincs csodálatosabb dolog, mint embertársainkat végigkísérni az utolsó időszakukban. Egyszer egy motivációs könyvben olvastam, hogy ha kimondjuk, mit szeretnénk, az meg fog valósulni – én azt mondtam ki, hogy
amíg élek, Szegeden lesz egy hospice ház.
Elkezdtük a jótékonysági futóversenyeket, így újra és újra felhívhatjuk az emberek és a döntéshozók figyelmét az Alapítvány munkájára és a hospice ügyére.
Nem félsz attól, hogy a „jótékonyság” szó mára sokszor csak marketingfogássá vált a futóversenyeken?
De igen, ez tényleg így van sok helyen – az emberek érzelmi alapon döntenek, és ez marketingfogássá silányítja a szót. Mi viszont nem így indítottuk el ezt az egészet, és úgy gondolom, hiteles maradt.
A hospice-os betegekkel végzett munkádból mit tanultál magadról?
Azt, hogy az embereket sokan úgy kezelik, mintha már „eltemették” volna őket, pedig ők élnek. A siker nálam sosem az volt, hogy milyen eredményt értem el, hanem hogy a beteg jól érezze magát abban a fél órában, amíg ott vagyok vele. Ugyanezt az elvet vittem át egy súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekeket ellátó intézetben töltött négy évembe is: az volt az egyetlen célom, hogy a gyerek mosolyogva jöjjön be, és mosolyogva menjen ki.
Mit jelent számodra a siker edzőként: ha valaki dobogóra áll, vagy ha valaki olyasmire lesz képes, amiről korábban nem is álmodott?
Egyértelműen az utóbbi. Az egyik legnagyobb eredményem egy 54 éves, jelentős túlsúllyal küzdő, vérnyomáscsökkentőt és altatót szedő kamionsofőr esete volt. Elkezdtünk gyalogolni, majd futni, tavaly már 8 kilométert futott egyben. Nem fogyott le drámaian, nem állt dobogóra, nem futott ultramaratont, de elhagyta a vérnyomáscsökkentőjét, jó lett az alvása, és azt mondta nekem, hogy legalább öt évvel meghosszabbítottam az életét. Ráadásul a fia is csatlakozott hozzá, és azóta együtt futnak.
Ez a gondolat vezetett oda, hogy sok, korábban túlsúlyos emberből lesz a legjobb ultrafutó?
Igen. Sokszor mondom a tanítványaimnak: soha nem tudod, kire hatsz. Lehet, hogy valaki csak lát futni téged az utcán, és arra gondol:
ha ő meg tudja csinálni, én is.
Ez a fajta hatás – amit sosem látunk közvetlenül – az igazi hozadéka annak, ha hitelesen és jó szándékkal vagyunk jelen a közösségi médiában is.
Mindig mosolygó, vidám embernek tűnsz. Vannak félelmeid vagy bizonytalanságaid, amikről eddig nem beszéltél nyilvánosan?
Tavaly februárban elfogadtam az Urat, hívő lettem. Az egyik tanítványom vezetett el ehhez, aki hihetetlen tehetséggel és alázattal fejlődött, és mindig azt mondta, Isten dicsőségére fut. Van egy igerész, ami az egyik kedvencem: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” Amióta ez az erős hit része az életemnek, egyszerűen
nincs bennem félelem.
Ez a mostani pályacsúcs előtt is így volt: a felkészülés az utolsó hetekben egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztem – se a táplálkozás, se a regeneráció. Napokig bosszankodtam emiatt, aztán egy szombat reggeli kocogás közben megértettem: nem az számít, amit én „jól” akarok csinálni, hanem hogy elengedjem az egómat, és azt mondjam: legyen meg a Te akaratod. Onnantól nyugodt voltam és ez lett belőle.
Ha csak egyetlen futást vihetnél magaddal az életedből, melyik lenne az?
A tavaly szeptemberi, segítő nélküli körfutásom, 20:24-es idővel. Számomra ez volt életem legnagyobb fordulópontja – nemcsak futóként, hanem emberként is, hiszen ekkor fogadtam el az Urat. Ez a futás volt számomra a bizonyíték arra, hogy ha a görcsös akarás, bizonyítás helyett a valódi szolgálat, szeretet és az alázat útjára lépek, akkor összeáll minden – táplálkozás, edzés, frissítés, körülmények, stb. –, és olyan eredményekre lehetek képes, amit egymagam még elképzelni sem mertem.
Azt gondolom, ez a segítő nélküli idő sokkal tovább fog állni rekordként, mint a mostani pályacsúcs – bár egyre több eltökélt, tudatosan felkészülő futó van a mezőnyben, szóval lehet, hogy ez sem áll majd túl sokáig.
41 évesen, hogy érzed, hol tartasz most?
Most kezdődik a buli.
