Hogyan lesz egy maratonfutóból iramfutó, akinek nem az egyéni csúcs megdöntése, hanem mások célba segítése a legfontosabb feladata? Grávuj Vilmos Szilárd több mint egy évtizede járja a világ nagy maratonjait, lufival vagy zászlós zsákkal a hátán segít futók százainak tartani a kitűzött tempót. Londonban, Berlinben és Rómában is állt már rajthoz iramfutóként, miközben saját futókarrierjében is újabb mérföldkövekhez érkezett.
Az erdélyi származású futóval arról beszélgettünk, hogyan lehet bekerülni egy nemzetközi maraton iramfutócsapatába, milyen kihívásokkal jár ez a különleges feladat, és mi történik a kulisszák mögött, amikor valaki mások álmaiért futja le a 42 kilométert.
(Vilmos Erdélyből származik, fogalmazását a szerkesztés során szándékosan megőriztük, hiszen ez is hozzátartozik a személyes történet hangulatához és hitelességéhez.)
Teljesítménytúrázóból maratonista
„A történet a 2010-es évekre nyúlik vissza, amikor eldöntöttem, hogy az Erdélyi Kárpát-Egyesület 40–45 kilométeres teljesítménytúrái után részt veszek a Marosvásárhelyen megszervezett első (és utolsó) maratonon, amelyet 4:30:12-es idővel teljesítettem. A következő években Kolozsváron, Heilbronnban, Eindhovenben és Frankfurtban álltam rajthoz, és mondhatom, hogy ezekből a hosszú futásokból tanultam a legtöbbet” – kezdi a beszélgetést Grávúj Vilmos Szilárd, aki ezeken a versenyeken figyelt fel az iramfutókra.
„Mivel lendületben voltam, 2018-ban írtam egy e-mailt a kolozsvári maraton szervezőinek, jelezve az iramfutás iránti érdeklődésemet. A sikeres elbírálást követte az első lufis maratonom. Fel sem fogtam, hogy mibe csöppentem bele, és hogy mennyire fontos ez a »beosztás«.
Úgy kezeltem, mint egy részmunkaidős állást: a futókért állok a rajthoz, értük teszem, és így én is visszaadhatok valamit a közösségnek” – tekint vissza Vilmos a kezdetekre, akinek a következő mérföldkövet az Eindhoven maraton jelentette, ahol másodjára állt a rajtvonalon, ám első alkalommal iramfutóként.
„Az ismeretlen arcok lassan ismerősökké váltak, és barátságok alakultak ki, hiszen ez a kis nemzetközi iramfutó-közösség nagyon összetartó, és segítjük egymást” – mondja Vilmos, és azt is elárulja, hogy nagyon sok jelentkezésre ugyanazt a választ szokta kapni: „A helyek beteltek. Ha esetleg valaki last minute sérülés miatt nem tud megjelenni, akkor majd értesítünk.”
Azonban ilyenkor is van remény, hiszen épp egy ilyen, 4:30-as „last call”-ra jutott ki Rómába, és azt is elmeséli, hogy volt, amikor egy ötórás maratonra is igent kellett mondania ahhoz, hogy megalapozza a megbízhatóságát, még ha ez a tempó kissé lassúnak is bizonyult az átlagához képest.
A maratoni futás kaput nyitott a világra
„Teltek az évek, és közeledtem már az ötvenedik maratonomhoz, de még egy World Marathon Majors-versenyre sem sikerült kijutnom. Sokadik próbálkozás után sem szerepeltem a szerencsés bejutók listáján, így az eddigi tapasztalataimat mérlegelve úgy döntöttem, megpróbálok iramfutóként kijutni London maratonra. Öt sikertelen sorsolásos jelentkezés után nagy meglepetésemre elsőre beválasztottak az iramfutócsapatba, amit a következő évben egy újabb részvétel követett. Utána viszont kifogytam a szerencséből.”
Vilmos arra is kitér, hogy a Berlin maraton esetében is több sikertelen sorsolásos próbálkozás után fogadta meg az egyik ismerőse jótanácsát, és jelentkezett iramfutónak. „Tudtam, hogy ugyanazon a hétvégén két maratont is rendeznek Németországban, így valószínűbbnek tűnt, hogy talán több esélyem lesz a beválasztásra. És beválasztottak! Az egyik legérdekesebb élményem az volt, amikor a metróállomástól gyalogoltam a berlini maraton expójára, és megnyitottam az e-mailjeimet, hetedik nekifutásra kisorsoltak Tokióba! Hát, nagy volt ám az öröm!”
Az iramfutó szerint semmiféle extrém kikötéssel nem találkozott még a jelentkezései során. A nemleges válaszok indoklásánál több helyről is hasonló választ kapott: „Mi nem válogatunk be nemzetközi iramfutókat, nekünk megvan a saját kis helyi csapatunk. Ugyebár ez könnyen némi ellentmondásba is ütközik, hiszen a nemzetközi mezőny minden maratonon egyre nagyobb teret hódít. Indokolt lenne tehát, hogy ezeket a nemzetközi futókat több nyelven – talán a saját anyanyelvükön is – motiválják és bátorítsák” – fogalmaz Vilmos, aki szerint, ha van kellő tapasztalatod, már 8–10 maratont sikeresen teljesítettél, és érdekel az iramfutás, akkor az egyéni csúcsodhoz legalább 30–45 percet érdemes hozzáadnod.
„Ez a minimum félórás „tartalékidő” elegendő lehet ahhoz, hogy hideg, szeles, párás időben vagy éppen kánikulában is teljesíteni tudd a vállalt szintidőt” – tanácsolja a futó és arra is felhívja a figyelmet, hogy a minimális angoltudás elengedhetetlen. „Volt már olyan is, hogy ketten összesen öt nyelvet beszéltünk, mégis nehezünkre esett megérteni egymást” – idézi fel Vilmos, majd azt is elmeséli, van, hogy tíz e-mailre egy pozitív válasz érkezik, de ennek is tudni kell örülni.
„Persze számít az eddigi tapasztalat és a pontosság, de a személyes kapcsolatok révén is sikerült már néhány maratonra kijutnom. Ha a Berlin maratont említem, ott korábban 3:32-es időt futottam, amit iramfutóként egy 4:15-ös célba éréssel dupláztam meg. Ennek köszönhetően idénre is visszahívtak” – mondja Vilmos és azt is részletezi, hogy a szervezőkoordinátorok a maraton előtt mindig fontos eligazításokat tartanak, akár hónapokkal a rendezvény dátuma előtt, akár a maraton expóján, ahol a jelenlét kötelező.
„Ilyenkor minden fontos tudnivalót közölnek, például azt is, hogy a versenyen a chipidő alapján kell számolni. Legtöbbször országfüggő, hogy lufikkal vagy éppen zászlós hátizsákkal kell teljesíteni a távot, de a szeles időjárás sokszor kihívások elé állítja az iramfutókat.”
Az iramfutó kötelezettségei
Ami Vilmos maratoni felkészülését illeti, az edzésterv nem sokban tér el az átlagostól, az alapozás pedig kulcsfontosságú, hiszen a következetesség elengedhetetlen. „Persze volt már olyan is, hogy öt hétvége alatt négy maratont teljesítettem” – idézi fel a futó, majd részletesen kitér az iramfutói kötelezettségeire is.
„A futókkal való kommunikáció néha már a rajt előtt egy órával elkezdődik. Sokan, miután megpillantják a »zászlósokat« vagy éppen a »lufisokat«, szólnak a mellettük állónak, hogy »na, ezek mögé kellene beállni!« Aztán a merészebbek odajönnek, kérdeznek, faggatnak, hogy mi is a terv, hogyan fogjuk levezényelni a futást a célig.
Átsétálunk a frissítőpontokon, megbeszéljük, mennyire kell pontosnak lennünk, de volt már olyan is, hogy negatív splitről kérdeztek” – fejti ki Vilmos, és azt is elárulja, hogy maga a biztatás lehet akár egy köszönés is a futó saját nyelvén, egy mosoly vagy egy kis integetés, ami oldja a rajt előtti stresszes helyzetet, de akár egy hosszabb gondolat végére is pontot tehet.
„A nemzetközi maratonokon sokan a saját országuk színeiben állnak rajthoz, így bármikor jöhet egy spanyol »Vamos!«, egy olasz »Daje!«, egy német »Weiter so!« vagy a klasszikus »Keep running!«. A maratoni falnak is nevezett 30. kilométer után, amikor azért már muszáj előzgetnünk, igyekszem elolvasni a rajtszámokon szereplő neveket, majd bátorítani a futókat.
Egy „Hajrá, Attila!” sokat jelenthet akkor, amikor minden izma arról üvöltözik, hogy válts tempót, lassíts, vagy éppen gyalogolj egy kicsit, hogy végre szusszanhass” – avat be a részletekbe Vilmos, majd azt is hozzáteszi, hogy a nagyobb maratonokon a jelentkezés feltétele lehet, hogy valaki korábban már futott-e már az adott versenyen, vagyis a pályaismeret is lehet előny.
„Egy kritikus helyzetben életet menthet, ha tudod, hogy a következő jobb kanyar után van egy elsősegélypont, és a csoportodban valaki éppen kritikus állapotba kerül, elbotlik, szédül vagy a végkimerülés szélén van” – hangsúlyozza a futó, aki szerint a legfontosabb a versenyen az, hogy: „Vigyázzunk egymásra, és vigyázzunk magunkra!”
Vilmos arról is beszél, hogy van, amikor már a tempó tartása is külön kihívás. „A pálya technikásabb, a távolságjelző táblák kihelyezése pontatlan, vagy éppen a 42. kilométertől visszafelé számolják a kilométereket. De olyan is volt már, hogy két órával futottam: az egyik órám kilométerben, a másik mérföldben mérte a távolságot, én pedig mindkét mértékegység alapján informáltam a futókat” – mondja az iramfutó, aki szerint van, aki partnerként tekint rá, van, aki felnéz rá, mint egy őrangyalra, de mindig akad néhány futó, akinek az okosórája „jobban tudja”, hogy kellene futni, mint ők.
Az iramfutók világában is lehet könnyebb vagy nehezebb a vasárnap
Persze mindenki nagyon törekszik a pontosságra, de van, hogy az időjárás az iramfutókkal is kikezd. „Volt olyan, hogy egy ismerősömnek már 7 kilométer után fel kellett adnia a versenyt bokaficam miatt, mert nagyon zsúfolt volt az egyik szakasz. Nekem is volt már mit kiértékelnem, miután 32 kilométer után egy kislánynak ajándékoztam a lufikat, mivel az olasz, párás, mediterrán időjárás nem igazán passzolt az erdélyi edzéstervemhez.
Az iramfutás egyfajta önkéntesség, ahol az egódat is tudod csiszolgatni, formálni. Mivel az utazás és a szállás nem olcsó, ráadásul támogatóim sincsenek, minden saját zsebből megy. Ezért igyekszem úgy megtervezni a mini hétvégéimet, hogy egy kis vakációs hangulata is legyen az utazásnak. De volt olyan is, hogy a leszállás és a felszállás között kevesebb mint 24 órát tartózkodtam Barcelonában.”
Ami a díjazást illeti, Vilmos elárulja, hogy ritka az az esemény, amikor a ruházati főtámogató egy pár futócipőt ajándékoz az iramfutóknak, így általában csak a rajthoz állást biztosítják, azaz a rajtszámot.
„Rómába például a közösség miatt éri meg visszajárni, mert minden évben dinamikusan változik a csapat összetétele, de a főváros még ötödszörre is tartogatott valami újat. A nagyok közül Berlin már háromszor, London kétszer, Tokió pedig egyszer van meg – utóbbi hét év folyamatos próbálkozás után.
A chicagói és a New York-i vakációt először ki kell érdemelni, utána pedig elő kell teremteni az utazási költségeket is. Ráadásul képbe került a dél-afrikai Fokváros, de Sydney is. Én nem sürgetem a dolgokat, mert tudom, hogy egy kis szerencsével oda is célba fogok érni!” – bizakodik a futó, aki azt javasolja, hogy ha a cikk olvasása közben felkeltette valamelyik olvasó figyelmét, és bevállalna akár egy félmaratoni iramfutást is, akkor az első dolog, hogy nyitott szemmel kell járnia.
„Lehet, hogy nem akkor jön össze a lehetőség, amikor a legjobban terveznéd, vagy éppen időd és kondid is lenne rá, de az is lehet, hogy »vallást kell tenned« kitartásból ahhoz, hogy megnyíljanak előtted a kapuk. Addig is a futásaid során törekedj a konstans tempó tartására, és fő a pozitív hozzáállás, a mosoly és az optimizmus! Benned is megvan!”
