Volt idő, amikor a gyorsabb tempó, a hosszabb táv és az újabb teljesítmény jelentette számára a fejlődést. Ma már egészen mást keres a futásban: egészséget, jó közérzetet, kapcsolatot a környezetével és azokkal, akikkel együtt mozog. Helstáb Martin az öregedés lassításának lehetőségeivel, a longevity szemlélettel és a biohackinggel is intenzíven foglalkozik, saját életében pedig tudatosan keresi azokat a módszereket, amelyekkel hosszabb ideig maradhat egészséges és aktív.
Hogyan került az életedbe a futás, és mikor vált számodra több egyszerű sportnál?
Gyerekkoromtól folyton intenzíven mozogtam, még tíz éves se voltam, mikor minden reggel elfutottam kifliért a családomnak. Anyukám tájfutó volt a Mecseken, ebben őt követtem, apukámmal pedig a rekortán körpályán futottunk pár naponta. 14 évesen teljesítettem az első félmaratonomat, a családom pedig mindenben támogatott. Az egyéni hosszútávfutás ragadt meg az életemben állandóként, akár versenyre készültem, akár nem, ez kapcsol ki igazán.
18 évesen nyertem egy Sri Chinmoy félmaratont, ezt olyan csúcsnak éreztem, hogy utána nem készültem versenyekre. Évről évre begyulladtak a térdeim, nem számoltam sportkarrier lehetőségével. Huszonéves korom elején kiderült, hogy autoimmun artritiszem van, erre lehetett visszavezetni a korábbi gyulladásaimat is, amik immár az egész testemre kiterjedtek. Ennek a kezeléseképp építettem egyre több biohacking technikát az életembe.
A longevity és a biohacking szemlélet mennyire változtatta meg azt, ahogyan futsz és edzel?
Miután pár évig sétálni is csak botokkal tudtam, az életembe épített intenzív biohacking rendszerrel tünetmentessé válva a futás egészen új szerepben tűnt fel az életemben. Ez az adatvezérelt hozzáállás vezetett a longevity világába, láttam, hogy a funkcióvesztést, az öregedést milyen sok módon vagyunk képesek lassítani. A megerőltető, hosszú futások ezt a célt nem szolgálják, a porckopástól a sérülésekig inkább kockázatot rejtenek. Ellenben
a napi rövidebb futások remek kardió egészséget biztosítanak.
Minden nap 3–5 kilométert futok 140–185-ös pulzus között, majd fél óra intenzív erőedzést végzek. 18 évesen 55 kiló voltam, szikár maratonista alkattal, jó pár éve stabil 70-re növeltem a hosszú távú egészségre optimalizált testösszetétellel, 37 kg izommal és 5,7 kg zsírral. Most már ilyen számokat nézek, nem azt, hogy hány másodperc alatt futom az 5 vagy 10 kilométert.
Mit gondolsz, hol van a határ az egészséges edzés és a teljesítményhajszolás között?
Nem gondolom rossznak a teljesítményhajszolást, ha az az egészséget szolgálja. Szabadtéri edzőparkokba és futópályákra járok, állandóan azt látom, hogy kineziotapaszokkal összefércelt atléták próbálják az újabb rekordjaikat megdönteni. Amit ők csinálnak, az is egy teljesítmény, és én is így hoztam össze a sok gyulladást, sérülést tizenévesen: mindig gyorsabb tempót, mindig hosszabb távot.
A longevity szemlélet ezzel abszolút szembemegy, a legfontosabb a sérülések elkerülése, a teljesítmény pedig nem maga a futás, hanem az a mérhető hatás, amit a szervezetben okoz. Az, hogy ha a VO²max értékemet méretem, azon javítani tudjak sprintekkel, ha a HRV-met vagy nyugalmi pulzusomat nézem, azon is tudok erősíteni a kardiómozgással.
Ma már rengeteg adatot mérhetünk magunkról. Melyik az a néhány mutató, amire te valóban figyelsz, és melyeket tartod inkább zajnak?
Igyekszem minél több mutatóra figyelni, van egy ilyen trend, hogy próbáljunk egyszerűsíteni, de a test egy nagyon bonyolult rendszer. Konkrétan nem is tudok olyan adatot mondani, amit csak zajnak tartanék. Inkább megfordítom kicsit: ha lenne egy algoritmus, ami ismeri minden fiziológiai és laboradatunkat, és ez alapján pontosan megmondaná, mennyit, hogyan mozogjunk, mit együnk, mikor aludjunk, hogy tökéletesen egészségesek legyünk, hányan lennének, akik ezt be is tartanák? Szerintem kevesen.
Nem azért, mert ne tudnánk parancsot követni, arra látunk sok rossz példát – hanem mert nem elég értékes számunkra az egészségünk. Ameddig el nem veszítjük. Én ezt megéltem huszonévesen, és amikor letérek az optimalizált útról, például pár éjszakát átdolgozom, a testem hamar emlékeztet.
A longevity célja elvileg nemcsak a hosszabb, hanem a jobb élet is. Szerinted ebben milyen szerepe van a futásnak?
Minden nap eszembe jut Julcsi néni idézete. Elsős PTE-s biológus egyetemistaként felvettem az atlétika szabadon választható tárgyat, részben mert imádtam futni, részben mert láttam a listán, hogy a legszebb lányok is felvették. Jó pár óra eltelt, mikor az oktató, Julcsi néni egyszer félrevont és azt mondta nekem: „Tudom, hogy jó a lányokkal beszélgetni, de te sokkal gyorsabban futnál.
Fuss a saját tempódban!
Ez valahogy olyan mélyen betalált, hogy 24 éves koromig eszerint éltem, és nemcsak a futópályán. Kerültem a lányokat, a bulikat, az egyéni sikeremre koncentráltam, a filmművészetben ez elég sok nemzetközi díjat hozott, az animációs vállalkozásomhoz sok pénzt – emellett pedig magányt. Ez a mentalitás sokáig bennem maradt, de már öt éve, hogy a jelenlegi párommal fontos közös tevékenységünkké vált a futás.
A longevity egyik alappillére a testi faktorokon túl a közösségi, társas lét.
A futás ezzel nyert az életemben egy új dimenziót: ahogy a barátnőm és a barátaim is egyre egészségtudatosabbak lettek, az együtt töltött minőségi idő terepévé is vált. Pár héttel ezelőtti szicíliai túránkon azt láttuk, hogy ezt a helyi idősek is vallják, csapatokba verődve futnak reggelente. Hozzám hasonlóan fülhallgató nélkül, kapcsolódva a környezetükkel.
Sok amatőr futó hajlamos mindenáron fejlődni, gyorsulni, újabb kilométereket gyűjteni. Mit tanácsolnál annak, aki hosszú távon is egészséges szeretne maradni?
Azt, hogy – bár nem vagyok edző, csak egy igen egészségesnek mért ember – nem szükséges a progresszív terhelésfokozás. Nem kell se gyorsabban, se többet futnod, hogy egészséges maradj. Én öt éve ugyanazokat a távokat futom ugyanolyan sebességgel, és élvezem, jó amikor olyanokkal lehetek közben, akiket szeretek, vagy csak gyönyörködöm a hangokban, tájakban, leizzadok, felviszi a pulzusomat a megfelelő szintre, kiváltja azt a hatást, amit várok.
A te életmódod kívülről nézve meglehetősen tudatos és optimalizált. Hogyan kerülöd el, hogy az egészségre való törekvés megszállottsággá váljon?
Nem kerülöm el teljesen, és ez valóban szül problémákat. Megviselte a párkapcsolatomat is, mindig fontosabb volt a protokollom betartása, a napi edzések, szaunázás megléte, mint a közösbe tett munka, a háztartás és a kapcsolat fenntartásába kevesebb erőt fektettem.
Jelenleg ezen dolgozom, hogy miként lehet olyan rendszert kiépíteni, ami kevésbé egocentrikus, de mégis ugyanazt a testi eredményt érem el vele. Nem azt mondom, hogy felhigítom vagy elpuhítom a rutinomat, de tudatosan bele kell szervezni a társas kapcsolatok ápolását, a gondoskodást.
Volt olyan futásod vagy edzésed, ami valami fontosat tanított neked saját magadról?
Amikor az első barátnőm szakított velem, én pedig másnap elmentem futni a hegyre a szokásos útvonalamon. Félúton meg kellett állnom, olyan gyengeséget éreztem a szívemben. Onnan hazasétáltam. Akkor tapasztaltam először, hogy a fizikai teljesítményemhez nagyon fontos az érzelmi és mentális jóllétem.
Emberek vagyunk, nem gépek, ezt a faktort egészséges psziché esetén nem lehet kizárni.
Ez nemcsak a futásra vonatkozik, rengeteg testi működésünket befolyásolják az érzelmi hatások, számomra ez bosszantó, mert nem lehet egy vitaminkapszulával, intenzívebb edzéssel vagy egy nap böjttel megoldani. A saját gyengeségeim megtapasztalása empatikusabbá tesz másokkal, erre pedig nekem nagy szükségem van, mert nem vagyok túl toleráns és megengedő másokkal, például kevés akaraterő vagy kifogások esetén.
Mi az az egy dolog, amit ma már teljesen másképp csinálsz futóként, mint amikor elkezdted?
Nem tolom ki a végletekig. Nagyon figyelek, hogy megtartsam egy egészségügyi eszköznek a sport helyett. Emlékszem, hogy 15 évesen mindkét kezemben 2 kilós súlyzóval a júliusi tűző napon fel-le futottam a pécsi meredek utcákon. Egyszerre gondolok erre vissza megbecsüléssel és fejcsóválva, mert megúsztam volna sok ízületrehabilitációs gyógytornát huszonévesen. Fel se merül bennem, hogy versenyezzek, időrekordokat akarjak dönteni. Az én sportágam az öregedéslassítás, amihez például a Longevity World Cup remek platformot biztosít.
Ha egyetlen dolgot tanácsolhatnál egy amatőr futónak, aki nem gyorsabb, hanem hosszú távon is egészségesebb szeretne lenni, mi lenne az?
Azt, hogy önmagában a futás nem elég. Sokszor hallom másoktól, hogy „egészségesen élek, heti 5-ször futok, jól eszem, eleget alszom”. Itt az van, hogy az életének az edzés részét letudja a futással, és az valóban megmozgatja az egész testet, de nem épít olyan izomtömeget, ami a hosszú távú egészséghez kell. A kor előrehaladtával drasztikusan csökken az izomtömegünk, amiből a mitokondriális energiát nyerjük és remekül szabályozza a glükóz feldolgozását, valamint a vázrendszerünket is megtartja.
Nem kéne a százéves embereknek görbe háttal, tolószékben ülve várniuk a véget. Egy olyan jövő megalapozásáért dolgozom kulturálisan, amiben a nagyon idős polgárok az életüknek egy új, aktív, élményekkel teli szakaszát élvezhetik testileg és lelkileg is.
