Most minden, amit csinálok, az kizárólag rólam szól. Mondanám, hogy ez is a futás miatt van, de pontosabb, ha úgy fogalmazok: ezt is a futásnak köszönhetem. A heti négy-öt edzést úgy beiktatni, hogy mellette jusson időm a munkára, az írásra, a sulira és a pihenésre is, az igényel némi önzőséget. Talán már nem csinálnám ilyen elánnal, ha nem lenne ez a rólam szóló út sikerélményekben ennyire gazdag.
Csernus Imre doki mondott egyszer valami olyasmit, hogy ha az életed önmagadért éled, akkor a siker onnan és akkor jön, ahonnan és amikor nem is számítasz rá. Tudom, kicsit Coelhós, már-már esküvői meghívókra illő, de nálam nagyon betalált. Nem volt ebben semmi tudatosság, egyszerűen csak így alakult, de mostanra annyi mindent köszönhetek a futásnak és annak az önfegyelemnek, amire kényszerít, hogy úgy érzem, már tartozom neki. Tisztelettel és alázattal mindenképp.
Elvonulás
Hamarosan el kell indulnom a hatvanperces futásomra, de olyan kókadt vagyok, mint a már megbüdösödött szárú nárcisz a porcelánvázában. Történt ugyanis, hogy a pihenés jegyében hétvégén anyukámmal és a barátnőnkkel hangterápiás elvonuláson voltunk.
Rég éreztem ilyet. A péntek esti kezelésen még nagyon feszengtem.
Az elmúlt hónapok folyamatos rohanása, öltözése, szervezése, tervezése után marha furcsa volt elfogadni, hogy csak annyi a feladatom, hogy feküdjek egy polifoamon, csendben, nyugalomban. Fájt a derekam, viszketett a fülem, fázott a lábam, a hajam baszogatta az arcomat, jöttek a gondolatok. Milyen e-mailre nem válaszoltam? Milyen feladatok vannak? És a többi. Ismeritek.
Be kell vallanom, rohadtul vártam a végét, mert éhes is voltam, és erősen foglalkoztatott, hogy vajon milyen leves lesz a vacsorához. Azon járt az agyam, hogy ha nekem most még két napig ezt kell csinálnom, akkor kurvaélet, hogy megbolondulok. Realizáltam, hogy futócipőt sem vittem. Jó, mondjuk egyáltalán nem is hiányzott a futás, főleg amikor megláttam, hogy egy méter, nem sok, annyi egyenes nincs a környéken. Én meg felfelé akkor sem futok, ha furkósbottal kergetnek.
Szóval kénytelen leszek beadni a derekam ennek a nagyon aktív, passzív pihenésnek.
A szombat jógával indult, reggeli után pedig közös napfogókészítés következett. Fú, baszd meg, gondoltam magamban, hát az idegrendszerem az összeomlás szélére kerül hamar, ha nekem kis csillogós milófaszokat kell válogatnom, majd abból eszkábálnom valamit. De amint nem ellenkeztem, valahogy a testem is kezdte felvenni a szokottnál jóval lassabb ritmust. Turkáltam, fűztem, illesztgettem, damilt vágtam.
Meditáción innen és túl
A délutáni vezetett meditáción már éreztem, hogy tulajdonképpen nekem ez milyen kurva jó. Feküdtem ott, mint egy fadarab, és az előző napi gondolatoknak híre sem volt. Az azt követő hangtálas programba pedig már bele is aludtam. Pontosabban valahol az ébrenlét és az álmok furcsa határán mozogtam, ami pihentetőbb állapot volt, mint azt valaha is gondoltam. Az esti szaunaszeánszok alatt szabályosan éreztem, ahogy a megjelenő izzadságcseppekkel távozik belőlem minden apró félelem.
Amikor az ezer fokban, tapsolva énekeltük együtt, hogy
„Az emberek meg néznek
Hogy az Isten a pénz lett
Sorban nyílnak a bankok és
Az jelenti a rangot
Hogy mennyire állat az autód
Mekkora mellű a nőd és hogy
Meddig bírod feltekerni
A kocsiban a hangerőt
A kocsiban a hangerőt!”
akkor annyira a jelenben voltam, hogy minden, jövőért való aggodalom kiszállt belőlem. Leengedtem, mint egy lufi.
Fárasztó pihenés
A hab a tortán, sőt, a habon a cseresznye az a pillanat volt, amikor lesétáltunk vacsorázni, és megláttam, hogy a desszert csokis palacsinta. Hát őszintén, kell ennél több? Vasárnap délelőtt még volt egy hangtálas szaunázás, amit egyáltalán nem ajánlok olyanoknak, akik fejbőrből izzadnak, mert ott kéne feküdni mozdulatlan, balanszban, de közben csak arra tudsz koncentrálni, hogy úgy viszket a fejed, hogy a bőrt le tudnád róla kaparni.
Amikor hazaértünk, fáradtabb voltam, mint a legnagyobb bulik után.
Talán nem is fáradt. Inkább tiszta. Rendezett. Szólt bennem az angyalhárfán kísért Mennyország Tourist.
