Split Maraton, a verseny, amit szeretni vagy nagyon utálni fogsz

Februárban maratont futni Dalmáciában elsőre romantikus ötletnek hangzik – aztán jön a viharos szél, a hullámzó pálya és a szervezési káosz. A Split Maraton egyszerre tud lenyűgözni a tengerparti panorámával és próbára tenni a hosszú, lélekölő egyenesekkel. Ez a verseny nem a PB-vadászatról szólt, hanem arról, hogyan reagálsz, amikor semmi sem ideális: se a felkészülés, se az időjárás, se a körülmények. Őszinte beszámoló egy maratonról, amit vagy imádni fogsz, vagy megfogadod, hogy soha többé.

Eredetileg nem terveztem, hogy februárban városi maratont fogok futni bárhol a világban. Nekem a tél a terepen történő hosszú hóban futásokról szól, de jött egy lehetőség, hogy Horvátországban, Splitben indulhatunk barátnőmmel a maratonszezon egyik első versenyén, amire nem tudtam nemet mondani. Horvátországot, pontosabban Dalmáciát nagyon szeretem, sokszor edzőtáboroztunk itt, ráadásul a Splittel szemben található sziget, Brač a mi törzshelyünk, ezért Splitben is jártam már nem egyszer, mert innen indul a komp, bár főleg csak a kikötőben jártam eddig.

A verseny előtt egy hónappal neveztünk be, ezért gyakorlatilag semmilyen komolyabb maratoni felkészülésre nem volt idő, plusz bejött egy költözés, ami alatt két héten keresztül csak heti egy futás fért bele. Majd a verseny előtt nyolc nappal kórházba kerültem agyrázkódással, ami az egész indulást bizonytalanná tette. Szóval semmi nem volt adott egy jó maratoni időhöz, de most nem is ezért mentünk, hanem élvezni a hétvégét és futni „egy kicsit” Splitben. Azért persze nem aggódtam, hogy nem tudom lefutni, mert bármikor, álmomból felkeltve is le tudok futni ennyit, csak a tempó kérdéses. Jellemzően a heti 70–100 kilométerem megvan.

Az első igazi utcai maratonom

Az autóban utazva, beszélgetés közben eszméltem rá, hogy nekem ez lesz az első igazi utcai maratonom. Futottam már többször távban ennyit vagy többet, de soha nem végig aszfalton. Tavaly a Tatai Tófutás volt, ami legközelebb állt egy utcai maratonhoz, de ott a pálya egy része kavicsos úton haladt, na meg a pálya város felőli része inkább akadályfutásra emlékeztetett a pályán sétálgató turisták miatt. Emlékeztem az első maraton élménye cikkünkre, ahol pont nem ajánlottuk a szintes pálya miatt a Split Maratont első maratonnak, nekem pont ez lesz az első.

- Hirdetés -

Sokáig nem aggódtam ezen, inkább az foglalkoztatott, hogy másnap milyen ruhában fogok rajthoz állni, ugyanis az időjárás esőtől kezdve viharos szélen át mindent ígért a 10 fok feletti hőmérséklet mellé. Az alul rövid nem volt kérdés, a Salomon 2in1 shortom ilyen időben tökéletes, de felülre az eső és a szél miatt a póló kevésnek ígérkezett, ezért másnapra hagytam a döntést.

A hotelünk a tengerparti sétányon található rajt-cél központtól 15 perc sétára volt, így miközben elmentünk a rajtszámokért, végignéztük Split legszebb részeit. A part környéke és a régi város tényleg nagyon szép, a kőházakért és a velencei építészetért rajongók garantáltan értékelni fogják a városnak ezt a részét. A parttól távolabb már kicsit nagyvárosias és horvátos Split, amiről nem éppen a szépség jut az eszembe. Este még visszamentünk a partra a „Város” negyedbe, ahol az ugyanilyen nevű étterembe ültünk be a szállodánk recepciósa ajánlására. Itt megismertük a horvát vendégszeretetet, ami magyarra fordítva annyit jelent, hogy nagyon bunkók a pincérek. Furcsa, mert eddig Dalmáciában nem találkoztam ilyennel, csak Zágráb környékén, de úgy látszik, a nagyobb városokban már megesik.

- Hirdetés -

A verseny reggelén, ahogy ígérték, eső és viharos szél fogadott minket, de a 10 fok feletti hőmérséklet is megvolt, így attól nem igazán kellett tartani, hogy nagyon fázni fogunk. Az említett short mellé egy vékony, hosszú ujjú felsőt és egy kerékpáros mellényt vettem fel, a fejemre pedig egy sapkát az eső ellen. A Mizuno Neo Zen futócipőt vittem magammal, – amiről már olvashattatok nálunk tesztet – ez száraz és nedves pályán is jól tapad. A bringás mellény azért jó, mert a zsebeibe sok mindent bele lehet tenni, és futás közben könnyű kivenni ezeket a dolgokat. Én ide tettem be a három gélt a frissítéshez, amit magammal vittem.

Rajt

Pontban 9 órakor volt a rajt a partról a maraton és a félmaraton indulóinak számára. A tervezett teljesítési idő alapján csináltak a szervezők boxokat a futóknak a rajtban, és mindenkinek szerepelt a rajtszámán, hogy honnan rajtol. Itt szervezettségről nem igazán lehetett beszélni, mert mindenki odaállt, ahová akart, ráadásul csak hátulról lehetett beállni, így aki a legelső boxból szeretett volna rajtolni, annak is végig kellett mennie az összes boxon, és közben átbújni az elválasztó szalagok alatt. Mi is így verekedtük előre magunkat a helyünkre. Kész káosz volt, de állítólag az előző években nem volt ilyen probléma.

Tömegben futni nem igazán szeretek, ezért számomra nyomasztó volt az első pár kilométer. De szerencsére a félsziget emelkedője rendesen széthúzta azt a pár ezer futót, így a dombtetőn már nem kellett átesni az első fordítónál a többi futón. Számomra meglepő volt, hogy ezen a szakaszon az oda-vissza út ugyanazon az úton ment, és nem volt lekordonozva középen, simán szembefutottunk a mezőny elejével. Látszott, hogy az én 5 perces ezreim mire elegendők: még a 3,6 kilométernél lévő fordítót sem láttam, de már jött szembe az első. Volt időm nézelődni futás közben; Splitnek ez a része szintén nagyon szép, igazi tengeri üdülőövezet.

A félszigetkör megtétele után felfutottunk a partról a városba. Egy iszonyatosan hosszú, háromsávos úton futottunk egyenesen, ami ráadásul emelkedett, és helyenként viharos szembeszél volt. Kicsit lélekölő volt ez a szakasz, plusz nagyon kellett figyelni a tempóra, mert könnyen besokallhat ilyenkor az ember, ha túltolja. A pulzusomat nem volt érdemes nézni, mert az elmúlt egy hónap kevés edzésétől már a rajt óta az egekben volt, és nem tudtam mihez viszonyítani. Miután lejtőn és hátszélben visszafutottunk pont ugyanilyen háromsávos úton, jött a pálya számomra legunalmasabb része.

Nekünk, maratonistáknak nem kellett egyből befutni a focistadionba, hanem elküldtek egy körre. A szervezők helyében biztosan nem erre vittem volna a pályát, pontosabban ezt a részt nem mutattam volna meg Splitből. Szeméttelep, összefirkált, lepukkant házak, rossz út – ezek voltak a látnivalók a pályán számunkra. Persze ez is visszafordítós rész volt, ami annyiban volt jó, hogy láttam ismét a barátnőmet, aki szintén nem készült a versenyre, de látszott, hogy nagyon jót fog futni. Én meg láttam, hogy már négy percre vagyok a 3 óra 30 perces iramfutótól, tehát ebből most egy lassabb maraton lesz.

Jó focihoz nem kell jó stadion

Visszatérve a Hajduk Split stadionjához, minket is bevezettek a stadionba, ahol futottunk egy kört a rekortánon. Mit mondjak? Talán az foglalná legjobban össze, amit láttam, hogy jó focihoz nem kellenek jó stadionok. A fű egyébként jó volt, de a rekortán borzasztó állapotban volt, a lelátó pedig egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő; nálam idősebb volt, annyi biztos.

Videó a stadionról, kattints ide.

A stadionból kijövet újra a part felé vettük az irányt, a 10 kilométeres és a félmaratoni távval együtt. Végig tartottam magam ahhoz, hogy minden frissítőponton felveszek egy pohár vizet és megiszom. Olyan 28 kilométer körül volt, hogy először nem futva ittam meg az innivalót, hanem sétálva. Ez volt az a pont, ahol már csak végig akartam érni, és nem számított az idő. A kevés aszfalton végzett edzés és az edzéshiány visszaütött, meg talán kicsit túlhúztam a jobb cipőm fűzőjét, és a jobb lábam picit elkezdett zsibbadni addigra. De volt egy nagyobb problémám is: a 15. kilométer óta el kellett volna már mennem WC-re – és nem pisilni, mert azért már megálltam addig kétszer –, de a pályán sehol nem volt kihelyezve WC, így inkább küzdöttem vele az egész verseny alatt. Nálam ezért ez a verseny elég nagy fekete pontot kap.

A cél mellett, a parton 31 kilométernél futottunk el, és megint egy oda-vissza szakasz várt ránk. Itt kezdtem igazán lelassulni, pár kilométerrel később utolért a 3:45-ös iramfutó is. Meg sem próbáltam vele futni. A síneken átfutva kiértünk a strandra, ahol futottunk egy kicsit a homokban, majd az új strandok felé vettük az irányt a parton. Amilyen ronda volt a pályán a szeméttelepes rész, ez pont annyira nézett ki jól. Óriási strand, modern épületek, vizuálisan is nagyon rendben van, és még szezon sincs. A strandolók biztosan imádhatják ezt a helyet. Persze ezen túl futva megint gaz és szemét fogadott minket a parton. Számomra elég kettős ez.

Visszafelé kezdtem feltámadni a hamvaimból, amiben a hátszél is biztosan szerepet játszott, meg az, hogy folyamatosan fel-le kellett futni, amit sokkal jobban kedvelek, mint a síkon futást. A strandon visszafelé még egy emlékezetes dolog történt velem: a szél felkapott egy lefektetett kordont, és majdnem nekem vágta. Szerencse, hogy ki tudtam tenni a kezem, és ellépni. A szervezők részéről elég nagy felelőtlenség, hogy csak eldöntötték a szélben a kordonokat, ahelyett, hogy a molinókat leszedték volna róluk.

Az utolsó 3 kilométer már tényleg egész jól ment, bár amikor azt hittük, hogy már beérünk a célba, a szervezők még felküldtek minket megkerülni a várat, ami sokaknak rosszul esett, mert már csak sétálni bírtak itt. Én ilyenkor mindig vérszemet kapok, ahogyan most is, és kicsit jobban megnyomtam a végét, főleg hogy láttam magam előtt az órát. Mindenképpen be akartam érni 3 óra 50 percen belül, ami végül sikerült is: 3:49:54 lett a célidőm.

A célban már vártak a többiek, megkaptam a kabátomat és a kólámat, és indultunk is vissza a szállásra. Ami még furcsa volt, hogy nem volt semmilyen frissítő a célban. A barátnőm, Adri, ezen a pályán egyéni csúcsot futott. Mi lett volna ha nem fúj a szél és nincs a pályában közel 500 méter szint? A segítőnk mondta, hogy mi lenne, ha másik úton mennék vissza, és a pár méterre arrébb lévő Diocletianus palotáján keresztül mentünk át, amiről eddig fel sem tűnt, hogy ott van. Aki Splitben jár, annak ezt mindenképpen meg kell néznie.

A hazaút nem volt zökkenőmentes, mert az autópályán nem engedtek fel minket a hegyre az erős szél miatt, ezért kénytelenek voltunk Gospić felé kerülni a parton. Ez is eléggé kalandosra sikerült, nem tudom, mikor láttam utoljára ekkora szelet. Amikor kiszálltam az autóból, alig bírtam talpon maradni. Utoljára ekkora szélben talán Bračon voltam a parton 6–7 évvel ezelőtt. Úgy látszik, ez szeles környék.

Kinek ajánlom a Split Maratont?

Ha valaki a jól szervezett versenyeket szereti, ahol minden a helyén van, azoknak biztosan nem ajánlom. Viszont ha valaki szereti a kalandokat, a déli szomszédunk pontatlanságát, számára jó élmény lehet ez a verseny és írja be a futó versenynaptárjába.