A futás mindenkinek mást jelent, van, akinek egyszerű hobbi, kikapcsolódás, szórakozás vagy időtöltés. Másoknak szenvedély, sőt már-már megszállottság, önfegyelem, kitartás, kőkemény edzések és versenyhelyzetek sorozata. És vannak, akiknek szó szerint megmenti az életét: segít átvészelni nehéz időszakokat, traumákat, szorongást vagy depressziót. Sokak számára a futás a határok újragondolásáról is szól, arról, hogyan vezethet a mozgás a teljesítménykényszeren túl egy csendesebb, őszintébb élet felé.
Cikkünk szerzője, Tóth Péter saját történetén keresztül mutatja meg, hogyan válhat a futás önismereti úttá és belső gyógyulássá. Írásának különleges hátterét Fejes Dóra nemrég megjelent Futóterápia című könyve adja, amely – saját megfogalmazása szerint – segített neki értelmet adni azoknak az éveknek, amikor a futás egyszerre volt menekülés és túlélési stratégia. Ahogy Péter fogalmaz:
Vannak könyvek, amik utat mutatnak, mint például a Futóterápia, és vannak életek, amik bejárják azt.
Tíz évvel ezelőtt az addigi világom – egyik napról a másikra – repedt meg, és hullott darabjaira. A válásommal nemcsak egy kapcsolat, hanem a szakmai önmegvalósításom és az aranygyűrűs, kitüntetéses diplomával hitelesített karrierem íve is kettétört. Amikor a külső elismerésekből és a társadalmi elvárásokból épített kártyavár összedől, az ember ösztönösen keres valami új dolgot, amiben kapaszkodót talál. Nekem ez a futás lett.
Függőségből függőségbe
Kezdetben a futás nem terápia volt, hanem menekülés a végletekbe. Heti harminc, nem ritkán negyven órát edzettem, Ironman-távokat és ultrafutó versenyeket daráltam, mintha a kilométerek száma, a fizikai fájdalom és az igazán ritka, de dobogós helyezések elnyomhatták volna a magány és a szakmai szomorúság csendjét. A mérnök bennem statisztikákba, szintidőkbe és personal bestekbe kapaszkodott, mert ott a teljesség mérhetőnek, számszerűsíthetőnek tűnt. Szerintem az országban nincs még egy olyan ember – rajtam kívül –, aki egy éven belül teljesítette Magyarország legnagyobb presztízsű kihívásait: Kör, NN Ultrabalaton, Ultra-Trail Hungary, nagyatádi eXtremeMan, BalatonMan stb. Mindezt azután, hogy egy nagyon súlyos kerékpáros balesetben mindenem összetört.
A rehabról kikerülve, ahogy megtanultam járókeret és mankó nélkül közlekedni, mivel Budapesten otthonom nem volt, ezért az autóban aludtam, mikor újra munkába álltam. Úgy éltem, mint a hajléktalanok. Hajnalban futottam, reggel, a munka előtt, a munkahelyen zuhanyoztam. Munka után spinningeztem, majd úsztam. A nap végén, telente, még hosszú ideig szaunáztam, hogy átmelegítsem a testem, ne fázzak éjjel az autóban. Így készültem fel UB-ra, UTH-ra, Ironmanekre. A sok őrültségre…
Mert ez tartott életben.
Fejes Dóra Futóterápia könyve azért kulcsfontosságú, mert tudományos pontossággal világítja meg azt a single track ösvényt, amin én sötétben tapogatózva, track és fejlámpa nélkül indultam el. Segít megérteni, hogy a mozgás nem csupán kalóriaégetés vagy teljesítményhajszolás, hanem a legősibb öngyógyító mechanizmusunk. Ahogy Scott Douglas fogalmaz a nemzetközi alapműnek számító Running Is My Therapy című könyvében:
„A futás nem oldja meg a problémáidat. A futás csupán képessé tesz arra, hogy elviseld a problémáidat, amíg meg nem oldod őket.”
Éppen ezért a futás kellett ahhoz, hogy kézen ragadva elvezessen az erdőhöz és a tánchoz, ami végül valami egészen mást tanított, mint a futás: befogadást, kapcsolódni vágyást és lüktetést. Valójában ezeket a teljességérzéseket kerestem egész eddigi életemben.
A kilométerek hajszolásán túl
Rájöttem, hogy az ultrafutók, hosszú távú triatlonosok többsége a MÉG bűvöletében él. Még több kilométer, még több szint, még több verseny. Egy picit szenvedélybetegek. Persze, ki nem az? Amikor ugyanazért az élményért, ugyanazért az örömhormon-koktél okozta érzésért több és több kell. Én azonban felismertem az ELÉG fogalmát. Az elég az a pont, ahol a befektetett munka és a kinyert boldogság görbéje éppen metszi egymást.
Azon túl már csak veszteség van. Ez pontosan azonos azzal a mérlegelvvel, ahogy a piac szabályozza önmagát – a kereslet-kínálat egyensúlyával. Sok futón látom – akiket távolról figyelek –, hogy a teljesítményük már nem építi őket, hanem felemészti. Hogy a futás számukra nem a világra való nyitottságot szolgálja, nem a megérkezést, hanem a világ és a problémáik előli menekülést. A szemük sosem mosolyog őszintén… Ők a számok bűvöletében maradtak. Douglas könyve rávilágít arra, miért volt szükségem erre a küzdelemre: „A futás során a szenvedés önkéntes választás, és ez adja az erejét. Ha képes vagy uralni a belső fájdalmadat, akkor képessé válsz uralni a káoszt az életedben is.”
Ráeszméltem, hogy a természetnek nincs szüksége a szabadalmamra vagy a kitüntetéseimre ahhoz, hogy befogadjon. Amikor belépek Budapest legszerethetőbb erdejébe – ami alig pár száz méterre van az otthonomtól, mert most már van hol laknom –, megszűnik a kényszer, hogy bizonyítsak. Az erdő nem kérdezi, miért változtam meg, a maximalista emberből hogy lett a csupán „kötelezőre” törekvő a munkájában; ő egyszerűen csak ott van, és engedi, hogy létezzek benne.
Mikor megérkezett a tánc és a zene újra az életembe, és vele együtt a harmónia, valamint a harmóniából kiszóló hamiskás „blue hang” felismerése, az elemi erejű volt. A táncparketten tanultam meg, hogy a kapcsolódás nem statisztikai kérdés. Hiszen tíz év magány után statisztikai alapon nullához közeli az esélye annak, hogy egy kapcsolatban megtapasztalhassam a teljességet. Én azonban túlléptem a számokon: tudom, hogy a statisztika nem sors, hanem csak egy jóslat, aminek nem kell feltétlenül beteljesülnie.
Tánc közben megéltem olyan sűrített, őszinte pillanatokat néhány percben ismeretlenekkel, amikre a futótopánkáimban töltött több ezer óra sem készített fel. A táncban nincs „hátha van jobban illeszkedő partner”, a végtelen választás illúziója – ott csak az aktuális kapcsolódás van, és a két ember közötti feltétel nélküli jelenlét.
A hangsúly pedig a feltétel nélküliségen van.
Douglas szerint ez a belső átalakulás a futás legmélyebb ajándéka: „A hosszú futások alatt az agyunk átvált egy olyan állapotba, ahol a zaj elcsendesedik, és végre meghalljuk a saját belső hangunkat. Ez az a pont, ahol a mozgás meditációvá, a fáradtság pedig megtisztultságérzetté válik.”
Ma már nem hajszolom az eredményeket. Elengedtem a versenyt a stopperrel és a világgal is. Sokan tragédiaként élik meg, mikor rájönnek, hogy éveket vesztegettek el azzal, hogy letértek a kijelölt útvonalról, rossz irányba haladtak. Én viszont úgy kezelem a múltam, hogy ez kellett a tisztánlátáshoz.
A futás egy terápia volt számomra, ami segített megérkezni.
Ez volt a természetes antidepresszánsom. Sokba került, de sokat is vettem ki belőle. Ez a tíz év nem volt hiábavaló, mert ez vezetett el az erdő széléig. Kellettek a 30, olykor 40 órás edzőhetek ahhoz, hogy ma tudjam: az elégséges teljesítés a munkában és a tánc „őszinte könnyedsége” többet ér minden extrém kihívásnál. Scott Douglas emlékeztet a valódi útravalóra: „Nem az számít, milyen gyorsan futsz, vagy hogy milyen távol, hanem az, hogy hová érkezel meg önmagadban a futás által.”
Én már nem a távolságot, a sebességet mérem, hanem a mélységet. És ebben a mélységben már nincs ott az a kényszeres hajsza, amit másokon látok. A megfelelni vágyás. Akár magának, akár a külvilágnak.
A futás valódi ereje
A futóterápia témájú könyvek arra tanítanak, hogy a gyógyulás valódi végpontja nem egy újabb rajt- vagy célvonal, hanem a „kész állapot”: az a pillanat, amikor a futás ritmusa átadja helyét a belső csendnek, az erdő befogadó erejének és a kapcsolódás bátorságának.
Bár a magány tíz éve még mindig ott van a futóhátizsákomban, már nem teherként cipelem, hanem egyfajta méltóságteljes autonómiaként. Tudom, hogy a teljesség érzése nem egy újabb nevezés elküldését követően vár rám. Hanem ott van abban a jövőképben, ahol egy kutya elterül mellettem a műhelyemben, miközben én egy fadarabot csiszolgatok a reggeli közös erdei kocogásunk után. Egy kutya, aki feltétel nélkül szeret; egy táncpartner, aki feltétel nélkül kapcsolódik; és az erdő, amely feltétel nélkül befogad. Számomra ez fogja elhozni a teljességet a mindennapokba.
Ajánlom az első magyar nyelvű futóterápiás témájú könyvet mindazoknak, akik:
- úgy érzik, derékba tört az életük, és keresik az új alapokat;
- elvesztek a teljesítmény hajszolásában, és vágynak a belső nyugalomra;
- szeretnék érteni a testük és lelkük közötti mérnöki precizitású összefüggéseket.
Én már tudom: a természetnek, egy táncpartnernek, egy kutyának nincs szüksége az eredményeinkre ahhoz, hogy elfogadjon olyannak, amilyenek vagyunk. Az erényeinkkel és a hibáinkkal együtt. Dóra könyve biztos, hogy segíteni fog abban, hogy te is megérkezz oda, ahol már nem kell több. Hanem ahol elegendő, ha csupán ELÉG vagy. Nem pedig több, nagyobb.
Lehet, hogy a karrierem és az életem derékba tört, majd egy súlyos balesetem után az egész testem, de az ember, aki ebből a törésből felállt, most először érzi úgy: a helyén van. És miért érzem így? Mert a táncban nincsen célvonal, csak a pillanat van. Amit meg kell élni. Mélyen, teljesen.
Kell ennél több? Aligha.
Tóth Péter írása
