A rengeteg kín mellett nagyon sok boldog pillanatot is okozott már nekem a futás, de ez a Vivicittá benne van életem TOP 3 élményében. Nem azért, mert olyan kurva jól esett a testemnek, hanem mert a lelkem utoljára talán gyerekként volt ennyire gondtalan.
Nagyon be voltam szarva, hogy a Zúzmara futáshoz hasonlóan ezen sem tudok majd elindulni, mert péntek reggelre fájni kezdett a torkom. Gondoltam, a testem tiltakozik. Annyira felcsesztem magam, hogy bevettem minden szart, amiről úgy véltem, segíthet, és két napon át csak annyira mozdultam meg, hogy elmenjek a rajtszámomért. Szerintem csak próbára tett a sors. Vagy élek azzal a viszonylag kézenfekvő kifogással, hogy beteg vagyok, vagy összeszedem magam, és
ha kell, oxigénpalackkal a hátamon teljesítem életem első tíz kilométeres versenyét.
Szerencsére palackra nem volt szükség, mondjuk nem mondom, hogy nem jött volna jól. Amikor bementünk a rajtzónánkba, és kordonok jelölték az utat, ott azért már zabszem nem fért a seggembe, de hát nem volt más irány, csak az előre.
Az első 10 kilométer
Nem nagyon van összehasonlítási alapom, így „gibicnek semmi sem drága” alapon azt tudom mondani, hogy szerintem fasza volt a szervezés. Két dolgot külön kiemelnék: az egyik a rajtzene, a másik pedig Szoboszlai Dominik jelenléte. Már a Spotify-listámban van Johannes Brahms, és hát szép az a fijú, na. Mármint Dominik.
Az egyiptomi telelés volt az első olyan külföldi utunk, ahol a „magyar” szó hallatán már nem azt mondogatták, hogy gulász és Puszkász, hanem hogy gulász és Szoboszlai. Jó, nem rímel olyan jól, de azért nem kis eredmény. Hála és köszönet! Szóval miután a rajtnál a zene és a magyar válogatott tízese megadták a kezdő löketet, az első öt kili (ettől a szótól igazi menő futónak érzem magam, pedig nem igazán becézgethetem a kilométereket, még nagy ellenségeim) egészen könnyen ment.
Sose lesz vége
A hetediknél kezdtem azon gondolkodni, hogy ez legalább akkora faszság volt, mint amikor kitaláltam, hogy a mosdónkat egy régi, kovácsoltvas varrógéplábra tegyük.
A beköltözés után kábé másfél évig nem zavart a rajta egyre növekvő porréteg, de amikor már a fekete szürkének látszott, kénytelen voltam fogkefével nekiesni. Mire a végére értem, a térdem bucira dagadt, a fehér csempe meg csupa fekete pötty lett.
Az utolsó két kilométer maga volt a kénköves pokol.
Kezdett zsibbadni és összetapadni a szám, de tudtam, hogy pár száz méter múlva azt mondhatom: megcsináltam.
Amíg nem futottam, fogalmam sem volt, hogy egy-egy taps, bíztató szó, pacsi, együttérző tekintet milyen mélypontokon tud átlendíteni.
Azt szeretném kérdezni, hogy a lelkes szurkolók közül valaki el tudna jönni a következő fürdőszoba-takarításra is?
