A futás magányos sportnak tűnik, mégis létezik egy különös, hallgatólagos közösség a futók között. Elég egy biccentés, egy félmosoly vagy egy gyors kézemelés, amikor két futó találkozik az úton vagy egy erdei ösvényen. De vajon miért van az, hogy a terepfutás világában ez sokszor természetes, míg a városi futás közben egyre gyakrabban marad el a köszönés? Apró gesztus vagy sokatmondó társadalmi tükör – nézzük meg, mit árul el rólunk az, hogy köszönünk-e futás közben.
Egyre többször futok bele abba a jelenségbe, függetlenül attól, hogy a városban vagy épp egy erdei ösvényen futok, hogy hiába köszönök rá lelkesen a szemben érkező sporttársra, még csak egy fejbiccentésre sem méltat. Kinek mi a tapasztalata? Már ennyire széthúzó nemzet lettünk, hogy nem köszönünk egymásnak, vagy ebben a mai rohanó világban már arra sincs időnk, hogy sportbaráti üdvözlettel egy kézemelésre megtiszteljük a másikat?
Tudjuk, hogy a futás alapvetően magányos sport. A közösségi futások népszerűségének ellenére a legtöbben nem csapatban rójuk a kilométereket, hanem a saját tempónkban, a saját gondolatainkkal, esetleg egy podcast vagy a pulzusmérőnk társaságában. Éppen ezért érdekes jelenség, hogy a futók között – legalábbis sok helyen – kialakult egyfajta hallgatólagos közösség. Egy biccentés, egy félmosoly, egy kézmozdulat, ennyi az egész. De vajon ez még mindig működik?
A futás etikettje
Ha van a terepfutás világában íratlan szabály, akkor az talán éppen az, hogy köszönünk egymásnak. Az erdőben valahogy természetesebb, talán azért, mert kevesebben vagyunk, ott szinte reflex a biccentés. Néha még egy „szép napot!” is belefér. Városban viszont mintha más szabályok működnének. A parkban vagy a rakparton futva gyakran tíz-húsz futó is szembejön néhány perc alatt. Ilyenkor mi a helyes? Köszönjünk mindenkinek? Nem válik egy idő után kínossá a folyamatos integetés?
Van az a futó, aki mindenkire mosolyog, aki a maraton 37. kilométerén is képes biztatni az ismeretleneket. Valószínűleg ugyanaz az ember, aki az erdei ösvényen is vidáman felemeli a kezét. És van az a futó, aki olyan koncentrációval halad el mellettünk, mintha éppen az olimpiai döntő utolsó körében lenne. Szigorú tekintet, tökéletes tempó, nulla reakció. De vajon tényleg udvariatlanság, ha valaki nem köszön?
Lehet, hogy éppen intervallum edzés közben van. Lehet, hogy a hatodik kilométeren próbál túlélni egy nehéz nap után. Vagy egyszerűen csak introvertált. Más kérdés viszont: ha valaki ránk köszön, illik-e viszonozni?
A futás népszerűsége az elmúlt években robbanásszerűen nőtt. Több verseny, több futóklub, több terepfutás-esemény. A közösségi média pedig még inkább láthatóvá tette ezt a világot. De vajon a növekvő tömeg nem oldja fel azt az informális „testvériséget”, ami korábban jellemezte a futókat? Amikor még ritkaságszámba ment, ha valaki hosszabb távokat futott, talán természetesebb volt az összekacsintás: „te is őrült vagy, mint én”.
Ma viszont már annyian futnak, hogy könnyen elveszhet ez a kapcsolat.
Köszönni vagy nem köszönni?
Felmerül a kérdés: van erre egyáltalán szabály? Ha egy eldugott hegyi ösvényen találkozunk valakivel, szinte biztos, hogy köszönünk. Ha egy zsúfolt városi futóútvonalon, akkor talán már kevésbé. De mi történne, ha minden futó tudatosan egy kicsit nyitottabb lenne? Lehet, hogy egy egyszerű biccentés feldobná a másik napját. Lehet, hogy egy rövid „hajrá!” pont a megfelelő pillanatban érkezne. És az is lehet, hogy a következő alkalommal már ismerősként futnánk el egymás mellett.
A terepfutás világa egyet jelent a természet tiszteletével és az alázattal. Talán ide tartozik az is, hogyan viszonyulunk egymáshoz az ösvényen vagy a futópályán. Nem kerül energiába, nem lassítja a tempót, nem növeli a pulzust. Csak egy mozdulat. De lehet, hogy ez az apró gesztus az, ami a futás világát egy kicsit emberibbé teszi.
