Van vagy 10 éve, hogy utoljára álltam rajthoz a Félmaratoni Hegyifutó Országos Bajnokságon, amit idén április 4-én a szokásos helyen, Szentgálon rendeztek. Sok idő eltelt azóta, de a légkörnek, a környezetnek és a sok ismerős arcnak köszönhetően olyan volt, mintha csak tegnap lett volna.
A versenyközpontnak a Szentgál melletti Gógyor-dűlő adott otthont. A Déli-Bakonyra jellemző hullámos, dombos vidéken szikrázó napsütés és kora tavaszias idő fogadott minket. A kétkörös pálya a maga 800 méteres szintkülönbségével, valamint a dűlőutakra jellemző változatos – hol füves, hol köves-földes – talajával együtt is kifejezetten gyorsnak bizonyult, úgyhogy minden adott volt egy jó versenyhez. A rajt–cél terület kialakítása pedig már az első pillanatban egyértelművé tette, miért szeretjük többek között ezt a sportot: itt nem a külsőségeken, hanem a sportteljesítményen és a versenyzésen van a hangsúly.
Spanyolország után hazai terepen
A verseny minden évben a hazai hegyifutó-szezon egyik kiemelt állomása, ami nemcsak egyéni és csapatbajnokság, hanem egyben válogató is a hegyi- és terepfutó Európa-bajnokságra, aminek idén a szlovéniai Kamnik ad helyet. Egy ideje külföldön élek, úgyhogy hosszú idő után ez volt az első magyar verseny, amin indultam, és kíváncsi voltam, hogy a spanyol terepen szerzett tapasztalatokat hogyan tudom majd kamatoztatni hazai pályán, és hogy elég lesz-e egy esetleges kijutásra az Európa-bajnokságra.
A rajt után szinte azonnal letudtuk a szintkülönbség jelentős részét, ezt követően pedig a fennmaradó szint egyenletesen oszlott el, így tempósan lehetett haladni.
Az útvonal jól követhető volt, amit felfestésekkel jelöltek, a „kritikus” helyeken pedig irányjelző emberek várták a futókat. A frissítőállomásokon több mindenből lehetett választani, bár szénsavas víz helyett szívesebben ittam volna menteset. Az időmérés pedig a tájfutóversenyeken ismert Sportident-rendszerrel történt.
Boldog befutó
Nagyjából végig egyenletes tempót tudtam tartani, és a végére még egy negatív splitet is sikerült behúzni, ami
összetettben a nők között a 9., a korosztályomban pedig a 3. helyre volt elég.
A célban az egyszemélyes crew-mon és a dugókának szánt ellenőrzőponton kívül csak a lábaimban lüktető fáradtság, a magas pulzus, a kapkodó légzés – na meg az a futás utáni eufória – várt, amit akkor és ott semmiért nem cseréltem volna el. A teljes élményhez pedig néha nem is kell több.
Vigaszágon ugyan, egy lesérült csapattag helyére, de sikerült elcsípnem egy helyet az Európa-bajnokság ultratávú lánycsapatában, így
a következő állomás a szlovéniai Kamnik.
