Ötször állt rajthoz a Spartathlonon, és mind az ötször dobogóra állhatott. Kétszer megnyerte a 246 kilométeres versenyt, 50 felett pedig még világcsúcsokat is futott – Maráz Zsuzsi számára azonban már nem az a kérdés, meddig képes elmenni, hanem az is, hogy mit keres még a futásban.
Az ultrafutás egyik legismertebb magyar alakja most arról is beszél, mi kell ahhoz, hogy valaki készen álljon a Spartathlonra, miért lehet edzőként nehezebb végigélni a versenyt, mint futóként, és miért gondolja úgy, hogy a jól felépített felkészülést leggyakrabban maga a futó rontja el. Közben 56 évesen újabb világcsúcsra készül.
Ötször álltál rajthoz a Spartathlonon, és mind az ötször dobogón végeztél: egy bronz-, két ezüstérem és két győzelem a mérleged. Ha visszanézel erre az öt versenyre, melyiken érezted magad a legerősebbnek, és melyik teljesítésedre vagy a legbüszkébb?
A legbüszkébb talán az utolsó Spartathlonomra vagyok, amikor már 51 éves voltam. Akkor sikerült még 26 órán belül célba érnem, ráadásul a második legjobb időmet futottam. Ez számomra azért volt fontos, mert
be akartam bizonyítani, hogy 50 felett még tudunk fejlődni.
A legnehezebbnek pedig az elsőt mondanám. Azért, mert akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi vár rám. Ráadásul háromszor is megtámadtak a kutyák, ami akkor még tovább fokozta az „élményt”. Mégis, éppen az ismeretlenség miatt ez volt talán a legnehezebb és a legizgalmasabb Spartathlonom is.
Érdekes, hogy a legjobb idődet, 25:43:40-et nem a két győzelmed egyikén futottad, hanem 2017-ben, amikor második lettél. Mit mutat ez meg a Spartathlon kiszámíthatatlanságából? Mennyire érdemes ezen a versenyen előre időeredményben vagy helyezésben gondolkodni?
Én akkor tudom a legjobb teljesítményt kihozni magamból, ha van, aki motivál és szorongat. Csak szoros versenyben jön ki belőlem igazán a versenyzői énem. Az ezüstérmekért gyorsabban, jobban kellett futnom, többet kellett tennem, mint az aranyakért. Ezért a két ezüstre büszkébb is vagyok, mint a győzelmeimre.
A Spartathlonon nagyon nehéz előre pontosan kiszámolni, hogy mi fog történni. Az első alkalommal természetesen csak a teljesítés volt a célom. Később már mindig az motivált, hogy jobb időt fussak, mint az előző évben. A helyezés nem csak rajtam múlik, ezért a legfontosabb, hogy azt érezzem, hogy mindent megtettem és mindent kifutottam magamból.
Edzőként is így dolgozom. A futóimnak sebességet, pulzust és várható célidőt is kalkulálok, ami sok esetben be is jön. Tehát szerintem érdemes célokat kitűzni, akár időeredményben, akár helyezésben is gondolkodni, de azt is el kell fogadni, hogy a Spartathlonon nagyon sok minden múlik az adott napon.
Szerinted melyik a Spartathlon legkeményebb szakasza? Hol teszi leginkább próbára a futót fizikailag és fejben?
Legtöbben a hegyet említik, vagy a „siratófalat”. Én mindig nagyon jól éreztem magam a hegyig. Minden alkalommal úgy értem oda, hogy jó állapotban voltam, nem fájt semmim, nem merültem ki, és szépen be tudtam osztani az erőmet. Ezért nekem maga a hegy felfelé soha nem jelentette a verseny legnehezebb részét.
Ellenben a hegyről lefelé mindig nehezen ment. A morzsalékos lejtő nagyon megnehezíti a fáradt izomzattal, sötétben történő lefelé haladást, ezért fizikailag talán ezt tartom a Spartathlon egyik legkeményebb szakaszának. Mentálisan pedig az utolsó 20 km a legnehezebb számomra. Amikor felérsz a siratófal tetejére és megpillantod Spárta fehér házait a távolban. Úgy tűnik, közel van, de akkor elkezdődik egy fájdalmas, hosszú ereszkedés a városig.
Kétszer megnyerted a Spartathlont, később pedig edzőként Erős Tibor 23:23:53-as negyedik helyét, majd Mórocza Andrea győzelmét is végigélted. Melyik volt nehezebb: a saját felkészülésed a 246 kilométerre, vagy edzőként végigkísérni egy tanítványodat ugyanazon az úton, amelyet korábban te is végigjártál?
Egyértelműen edzőként nehezebb. Versenyzőként nekem tulajdonképpen egyetlen dolgom volt: felkészülni és végigfutni a versenyt.
Edzőként viszont óriási a felelősség.
Nemcsak a verseny alatt kell helytállnom, hanem már a felkészülés teljes időszakában is ott van rajtam a felelősség. Ráadásul kísérni is szoktam a sportolóimat, ami nagyon nehéz feladat. Figyelni kell rájuk, döntéseket kell hozni, reagálni kell a váratlan helyzetekre, miközben pontosan tudod, hogy a tanítványod egész addigi felkészülése és egy hatalmas álma van a kezedben.
Mórocza Andrea 2025-ös rajtja előtt azt mondtad, hogy tudod, meg fogja nyerni a Spartathlont. Miből látja egy edző ilyen biztosan, hogy valaki készen áll egy ilyen teljesítményre? Vannak olyan jelek már a felkészülés során, amelyekből látod, hogy egy futóban akár egy 25–26 órás Spartathlon is benne lehet?
Andinál és Tibinél is azt láttam, hogy rendkívüli képességeik vannak. Az Ultrabalaton teljesítésükből is lehetett következtetni arra, hogy mire lehetnek képesek. A Spartathlon hosszabb, szintrajza és a körülmények miatt nehezebb, ráadásul ott nincs kerékpáros kísérő sem, ami az Ultrabalatonon sokat könnyít a futó helyzetén.
Mindkettőjükben nagyon erős a versenyzői attitűd is. Ez legalább olyan fontos, mint a fizikai képesség. Andi olyan szintű ultrafutó, aki nemzetközi mezőnyben is bármelyik versenyen meg tudja állni a helyét. Ezért éreztem úgy, hogy a Spartathlonon is megvan benne a győzelem lehetősége. Edzőként fantasztikus érzés volt ott lenni, amikor befutott a célba, vagy amikor a dobogó tetején állt és megszólalt a himnusz.
A Spartathlonon nem elég, ha valaki nagyon sokáig tud futni, a szigorú részidők miatt megfelelő sebességre is szükség van. Fejér Zsuzsánál éppen ez volt az egyik nagy kérdés, mégis sikeresen teljesítette a versenyt. Hogyan készítesz fel egy olyan futót, akinek az állóképessége már megvan, de gyorsulnia kell ahhoz, hogy biztonsággal beleférjen a szintidőkbe?
Én azt gondolom, hogy magára a Spartathlonra bekerülni sokszor nehezebb, mint utána végigmenni rajta. Ha valaki tisztességesen felkészül, akkor a teljes versenyre rendelkezésre álló szintidő egy jól felkészült futónak teljesíthető. Zsuzsinál pontosan tudtam, hogy ha egyszer bekerül, akkor végig fog menni, mert rendkívül szorgalmas és nagyon jó állóképességgel rendelkezik. Az egyetlen kérdés a sebessége volt. Viszont
annyira akarta teljesíteni ezt a versenyt, hogy a „lassú lány” fokozatosan gyorsulni kezdett.
Ezért az első, szigorú részidőkkel rendelkező szakaszokra nagyon pontosan meghatároztuk a tempót. Tudtam, hogy az elején nem szabad elfutnia magát, viszont azt is tudtam, hogy ha stabilan, a megbeszélt tempóban halad, akkor később az állóképességével rengeteg olyan futót utol fog érni, aki az elején sokkal gyorsabban kezdett.
Pontosan ez történt. Mikor utolértem autóval hátulról, a 10. volt. Majd délután már a 100. helyen haladt. Zsuzsi a mezőnyben folyamatosan előrébb került. Nagyon büszke vagyok rá, különösen azért, mert akkor már 54 éves volt. A női mezőny 2. legidősebb teljesítője. Sajnos az utolsó 80 kilométeren egy nagyon komoly hólyaggyulladás miatt már nem tudott futni, gyakorlatilag végig kellett gyalogolnia ezt a 80 km-es szakaszt. Ennek ellenére 34:44 óra alatt teljesítette a Spartathlont.
Melyek azok a hibák, amelyeket a leggyakrabban látsz a Spartathlonra készülő futóknál? Hol lehet legkönnyebben elrontani egy egyébként jól felépített felkészülést?
A leggyakoribb hibának azt látom, hogy túl gyorsan akarják elérni ezt a versenyt. Volt már olyan futó, aki azzal keresett meg, hogy szeretné teljesíteni a Spartathlont, miközben még nagyon rövid ideje futott. Ilyenkor még egyszerűen nincsenek a lábakban azok a kilométerek és azok a versenytapasztalatok, amelyekre szerintem szükség van. Én azt gondolom, hogy ezt az utat szépen, fokozatosan kell felépíteni, ami akár 3–6 év is lehet.
A jól felépített felkészülést pedig az elfutással szokták elrontani.
Lubics Szilvi egy interjúban azt mondta rólad, hogy ha edzőt kellene választania magának, téged választana. Mennyit változott az edzői gondolkodásod ahhoz képest, ahogyan versenyzőként a saját felkészülésedre tekintettél? Van olyan dolog, amiben futóként még biztos voltál, edzőként viszont ma már egészen másképp gondolkodsz?
Lubics Szilvi elfogult velem, mert barátnők vagyunk. Versenyzőként én rendkívül precíz voltam. A Spartathlonra való felkészülésem során egyetlen edzést sem hagytam ki. Mindent száz százalékosan megcsináltam az előírtak szerint, soha semmit nem változtattam meg az edzéseken, és mindig betartottam az előírtakat. Nagyon szigorúan vettem a saját felkészülésemet.
Kezdő edzőként azt hittem, hogy mások is így gondolkodnak. Aztán meglepett, hogy mégsem. A többség nagyon szorgalmas, de látok olyan futókat is, akik kevésbé precízen végzik az edzéseket, nem mindig tartják be olyan pontosan a mennyiséget vagy a minőséget, de mégis képesek célba érni. Ez számomra is egyfajta tanulás volt. Meg kellett értenem, hogy
nem mindenki akarja ugyanannyira, mint ahogy én akartam.
Ugyanakkor azt is gondolom, hogy aki bajnok akar lenni, annak bizonyos szintű következetességre és százszázalékos elköteleződésre van szüksége. Edzőként tehát talán rugalmasabb lettem, miközben a cél iránti komolyságomból nem engedtem.
Ha holnap odalépne hozzád egy jó maratonista vagy ultrafutó, és azt mondaná: „Zsuzsi, egyszer szeretném megérinteni Leonidász lábát”, mi lenne az első dolog, amit megnéznél nála? Miből látod, hogy valaki készen áll arra, hogy a Spartathlon legyen a következő nagy célja – vagy éppen azt, hogy még várnia kell vele?
Mindig alapos anamnézissel kezdek. Megnézem, honnan indult a futó, hol tart jelenleg, és visszamegyek egészen a gyerekkorig: milyen sportokat végzett, milyen előélete van, milyen terhelést kapott korábban. Ezekből próbálom felmérni, hogy valójában milyen alapokra lehet építeni. Ezután elmondom neki őszintén, hogy szerintem mennyi időre van még szüksége ahhoz, hogy eljusson a Spartathlonig.
Én mindig arra próbálom rávenni a futókat, hogy ne kapkodjanak.
Adjuk meg az időt a szervezetnek, hogy alkalmazkodjon, és építsük fel szépen a lépcsőfokokat. Sokkal szebb és jobb élmény lesz így. Mert a Spartathlon szerintem nem egyszerűen egy futóverseny. Ez egy olyan esemény, amelyre az ember egész életében emlékezni fog. Éppen ezért nem érdemes sietni vele. Sokkal fontosabb, hogy szépen végigjárjuk az utat, és amikor egyszer eljutunk Athénból Spártába, akkor valóban életünk egyik legnagyobb élménye lehessen.
2022-ben 760,5 kilométerrel magyar rekordot és korosztályos világcsúcsot futottál, két évvel később pedig áttörted a 800 kilométeres határt, és 804,946 kilométerig jutottál. Most harmadszor indulsz hatnapos versenyen. Van konkrét kilométercélod idén, vagy inkább a verseny alakulása dönti majd el, meddig juthatsz?
Van konkrét tervem! Azért indulok, hogy megpróbáljam megdönteni a W55-ös korosztályos világcsúcsot. A jelenlegi rekord 782,3 kilométer, vagyis nekem legalább 783 kilométert kell futnom ahhoz, hogy elérjem a célomat.
Több mint 800 kilométert futni hat nap alatt már messze nem csak a futásról szól. Aludni, enni, regenerálódni kell, közben pedig folyamatosan dönteni arról, mikor érdemes megállni és mikor kell továbbmenni. Mit tanultál az első két hatnaposodból, és mi az, amit idén másképp szeretnél csinálni?
A 6 napos versenyen nem működik az, hogy majd spontán eldöntöm, hogy mikor fogok pihenni és az érzéseimre hallgatok, ugyanis egy ilyen versenyen egy idő után az alvásmegvonás annyira kimerít, hogy már nem tudok helyes döntéseket meghozni. Abban változtatok az előző évekhez képest, hogy
fegyelmezettebben akarom tartani a napi tervet.
Csökkenteni akarom azokat a tétlenül töltött időket, amelyek a 6 nap alatt órákká adódnak össze.
Ötven felett kétszer is megdöntötted a hatnapos korosztályos világcsúcsot, idén pedig a 48 órás világbajnokságon is korosztályos világcsúccsal nyertél. Érzed még magadban a fejlődést? Van olyan pont, ahol azt mondod majd, hogy ennél többet már nem akarsz keresni magadban, vagy éppen az hajt tovább, hogy még mindig nem tudod, hol van a saját határod?
Én már szerintem kimaxoltam az állóképességben a fejlődést. Sebesség terén pedig már érzem a hanyatlást. Három hónap múlva 56 éves leszek, és nyilvánvalóan már nem vagyok olyan gyors, mint a negyvenes éveim közepén voltam.
Az extrém hosszú távokhoz azonban még mindig megfelelőek a képességeim, ezért ezeket a távokat és célokat választom magamnak. Ez lesz a harmadik 6 napos versenyem. Ha ez sikerül, akkor azt hiszem, egy időre elengedem ezeket a körözős, extrém hosszú versenyeket. Szeretnék jövőre már olyan versenyeken indulni, ahol szép tájakon futhatok, és egy kicsit háttérbe szorítani a körözős versenyeket. Talán ez is része annak, hogy
az ember idővel mást keres a futásban.
