Tegnap hajnalban, amikor az állandóan porszívózó szomszéd ismét tudatára ébredt, vagy éppen elvesztette azt, akkor ugyan anyáztam, de átjárt egy nagyon komfortos érzés is. Egy érzés, amit csak az igazán telepiek ismernek. Nagymamámékhoz, egy újpesti panel hatodik emeletére születtem.
Együtt lakott az egész família, de hát a ’90-es években ebben semmi fura nem volt. Kiágyazás, beágyazás, vegetás zsíros kenyér, Dallas, Játék határok nélkül, kádban mosás, centrifuga, gázon pirított kenyér, szőnyegporolók szerte a tízemeletesek között. Csoda, hogy a korombeliekkel nem szenvedünk még mind szívritmuszavarban, annyit ültettek minket a technológiai áttörést jelentő Hajdú mosógépen.
Összetartó közösség
Rólam a szomszédok előbb tudták, hogy szobatiszta vagyok, mint a saját családom, mert ha végeztem a dolgommal, gondolkodás nélkül óbégattam, hogy: „kééész vagyok!” A panelbudinak pedig jobb az akusztikája, mint a Müpa hangversenytermének. Engem ez sosem zavart, mert egyébként is elég közvetlen kapcsolatot ápoltam velük. Már akkor is tudtam, hogy mi a jó, így a nokedli volt a kedvenc ételem, és ha otthon nem kaptam, én bizony nem voltam rest becsöngetni a szomszéd Irénhez egy kis ellátmányért. Amikor már végre elég nagy lettem, lejárhattam egyedül bandázni a telepre.
Kulcs gatyamadzagon a nyakamban, és bizonyos időközönként fel kellett kaputelefonálnom, hogy élek. Elképesztően fasza időszak volt. A Birmingham bandája sírva könyörgött volna, hogy csatlakozhasson. Amikor az oly jól ismert utcákon futok, sorra jönnek fel a legkedvesebb emlékeim.
A sport már akkor is meghatározó volt, amikor…
Amikor a Sanyika csak engem vitt az elektromos autóján. Amikor biciklizés közben fejbebaszott valaki egy lehajított barackmaggal. Amikor kábé leszakadt rólam a nadrág, de nem mentem fel, mert féltem, hogy nem engednek vissza. Amikor összedobtunk egy húszforintos szotyira. Amikor több volt, és Romerót ettünk. Amikor az akácfa virágát egyben rágtam el, mert lusta voltam megpucolni. Amikor a dühöngőben labdával rugdostuk seggbe egymást. Amikor szalonnát sütöttünk az akkor még létező telepi tűzrakóknál. Amikor a lépcsőn ülve köpködtem szanaszét a cseresznyemagot. Amikor olyan szabad voltam, amilyen szabad csak egy ’90-es évekbeli telepi kisgyerek lehet.
Ezt a szabadságot juttatta eszembe a hajnali porszívózó.
Mindig ezek között az emlékeim között futom a legjobbakat.
