A Darálóról nekem múlt péntek délutánig két dolog jutott eszembe: az egyik az a szerkezet, amivel kávét, húst és egyéb dolgokat lehet darálni, a másik pedig az a rádióműsor, amit gyerekkoromban hétről hétre vártunk a tesóimmal. Az a Daráló, ami nem állt meg, csak darált. Mostantól viszont az edelényi kastélypark külső sétánya is végérvényesen beleégett a fejembe.
Hallottam már korábban erről a kihívásról, tetszett is, de Edelény nekünk nagyjából olyan távolságra van, mint a horvát tengerpart és eddig ha választani kellett, valahogy mindig a tenger nyert. A Fedrid Császta Trail viszont már második éve kötelező program számomra, hiszen a Salomon Golden Ticket sorozat első állomása,. Innen már csak egy lépés volt, hogy ráírjak Puskás Bélára, hogy hívjon meg minket egy nappal korábban, és akkor futok náluk egy „könnyűt”. Béci szerencsére nem az a fajta ember, aki ilyen kérésekre nemet mond.
A felkészülésem a szokásos mederben zajlott: tudtam, hogy éjfélkor rajt, egyedül kell futni, körözni egy parkban, és nem áll meg a Daráló. Minden más részletet elegánsan elengedtem. Közben eszembe jutott, hogy még tavaly, amikor a tavaszi Salomon kollekciót rendeltük, kinéztem egy S/Lab gravel futócipőt és zsákot azzal a gondolattal, hogy majd egyszer kitalálok hozzá valami jó kis gravel kihívást. Hát, sikerült. Egy 1370 méteres murvás kör a kastély körül, százszor. Ennél gravelesebbet keresve sem lehetett volna találni.
Evés, elalvás, futás
Csütörtök este 7 körül érkeztünk meg Edelénybe, beállítottuk az ébresztőt, majd példás sportolóként azonnal lefeküdtünk aludni. A terv az volt, hogy 23:45-kor találkozunk Bélával a parkban. Ebből az lett, hogy 23:51-kor Bea kezdett el kétségbeesetten ébreszteni minket, hogy valamelyikünknek csörög a telefonja, és amúgy mi nem akarunk menni? Két perc alatt harcidíszben voltam, túl egy gyors fogmosáson és egy még gyorsabb „logisztikai megoldáson”, majd már az autóban próbáltuk kitalálni, hogy egyáltalán hova kell menni. Én magabiztosan mondtam, hogy valami „Bika”, aztán kiderült, hogy „Bárány”.
0:05-kor estem be a rajthoz, Béci a kezembe nyomta a nyomkövetőt, és már indultunk is. Az első körben még bringával kísért, hogy ne tévedjek el rögtön, ami egyébként teljesen reális veszély volt. Az ötödik kör környékén kezdtem el érezni, hogy talán felébredtem, addig inkább csak mozgásban voltam. Beállítottam magamnak egy 150-es pulzusplafont, és próbáltam ezt tartani, ami nagyjából 5 perces kilométereket jelentett. A frissítés nem volt túlgondolva: néhány gél, izó, sótabletta, fél pizza, pár csoki, cola és egy kis sós keksz volt az asztalon, mintegy teljesen átlagos péntek esti menü.
Az elején szépen teltek a körök, a park hátsó részén egy hódcsalád kísérte figyelemmel a tevékenységemet, minden alkalommal köszöntem nekik, mert ők legalább stabil pontot jelentettek az éjszakában. Aztán valahol a 35–40. kör környékén lemerült a fejlámpám. Ekkor megszületett az a kiváló döntés, hogy már annyira ismerem a pályát, hogy nincs szükségem világításra. Ez három körig működött. Utána egy kavics – vagy inkább egy hirtelen elém ugró lámpa – segítségével sikerült egy egészen látványos előreesést bemutatnom. Csúsztam egy jót a térdeimen és a könyökömön, a ruhám kiszakadt, az egóm kapott egy pofont, de szerencsére komolyabb baj nem lett.
Túl a felén
Az 50. kör volt az első nagy cél, mert onnantól „már kevesebb van vissza”. Az 51.-nél viszont rájöttem, hogy az a 49 kör, ami még hátra van, időben valahogy sokkal többnek tűnik, mint az első fele volt. Ez az a pont, amikor az ember elkezd magában beszélgetni, és felteszi a klasszikus kérdést: ezt most miért is kellett? Szerencsére a körök ilyenkor is fogynak, ha akarod, ha nem.
A hajnal szépen lassan életet hozott a parkba, megjelentek a sétálók, néhányan szurkoltak is, ami ilyenkor többet ér bárminél. Közben öt körönként bejelentkeztem Instagramon, ami meglepően hatékony eszköz arra, hogy az ember ne adja fel, mert ha már ennyien nézik, akkor ciki lenne kiszállni. Bea is kijött a kutyákkal, és pontos időzítéssel megkérdezte:
Na jó? Megbántad már?
Ő pontosan tudja, mikor kell ezt feltenni.
Futás a pályacsúcsért
A 75. kör környékén történt valami. Ittam egy kávét, és mintha valaki visszakapcsolta volna az áramot. Elkezdtem újra élvezni a futást, gyorsultam, és már nem csak túléltem, hanem mentem előre. Látszott, hogy a pályacsúcsnál jóval jobb idő jöhet ki, ami elég erős motiváció volt a végére.
Az utolsó körökben egyre többen álltak meg szurkolni, Béci is kijött, és már arról beszéltek, hogy ez pályacsúcs lesz. Én közben fejben még mindig próbáltam összerakni, hogy ez most tényleg így van-e. A célban derült ki, hogy az előző pályacsúcs 14:09 volt, én pedig 13:49 alatt értem be, nagyjából 6:07-es átlagtempóval – plusz az az öt perc, amit az elején elaludtam.
A célban viszont minden szám elveszti a jelentőségét, amikor a kezedbe adnak egy egyedi korsót, tele kraft IPA-val. Ezt gyorsan ki is pipáltam, majd mentünk ebédelni a Bárányba, amit akkor is ajánlanék, ha nem futottam volna előtte 136 kilométert.
A nap végén, már a zuhany előtt jött a végső felismerés: az egész Darálót fordítva felhúzott alsónadrágban futottam le. Elöl volt a hátulja, hátul az eleje. De valahogy ez is jól leírja az egész napot: nem volt tökéletes, de működött. A Daráló egyik legszebb hagyománya, hogy a végén kihívhatsz két embert.
Én most a Fűrész Backyard Editet és Rakonczay Átevező Gábort hívom.
