Kilian Jornet egy hosszú, személyes hangvételű bejegyzésben elmélkedett arról, merre tart ma a terepfutás, mi az, ami szerinte jó irány, és mi az, ami már aggasztó. A spanyol klasszis hangsúlyozza, hogy véleménye személyes, saját megfigyelésein alapul, amelyeket elit sportolóként, európai szemszögből és több mint egy évtized tapasztalatával gyűjtött össze. Több szempont mentén vizsgálja a sportág jelenét és jövőjét, őszintén felvállalva saját aggályait és ellenérzéseit, amelyek nemcsak az élmezőnyt, hanem a teljes terepfutó közösséget érinthetik.
Kilian Jornet szemszögéből a terepfutás jövője tíz pontban.
Az olimpiai… álom?
Emlékszem, amikor 2002-ben elkezdtem síalpinozni, már akkor is folyamatos téma volt az olimpiai szereplés. Évről évre megjelentek a NOB tisztviselői a versenyeken, és mindig úgy tűnt, hogy „a következő olimpián már ott leszünk”. Végül húsz év kellett ahhoz, hogy ez valósággá váljon – és ez idő alatt a sportág gyökeresen átalakult. Az olimpiai számok 3–8 percesek, a világkupa-futamok is legfeljebb 20 perctől másfél óráig tartanak.
Látjuk, mit hozott az olimpiai státusz a síalpinizmusnak: több ország részvétele, nagyobb médiamegjelenés, erősebb támogatás a legjobbaknak. Azt is látjuk azonban, mit nem hozott: az amatőr részvétel jelentősen visszaesett, kevesebb lett a verseny, és az amatőrök egyre kevésbé tudnak azonosulni az elittel, hiszen egészen más jellegű számokban versenyeznek. Ebben a klímaváltozás és a hóhiány sem segített. Összességében
az olimpiai státusz önmagában nem garancia arra, hogy egy sportág népszerűbbé válik vagy nő a részvétel.
A legtöbb olimpiai sport ma is rétegsport, és még a legjobbak közül is csak kevesen tudnak megélni belőle. A népszerű sportok attól népszerűek, hogy sokan űzik őket – függetlenül attól, hogy olimpiaiak-e. A terepfutás jelenleg „középen” helyezkedik el. Egészséges a résztvevői létszám, az elit sportolók anyagi helyzete – más sportágakhoz képest – stabil, az iparág működik.
Az olimpiai bekerülés összességében nem jelentene különösebb előnyt a sportágnak, de valószínűleg nem is ártana neki. 2026-ra a World Athletics, az ITRA és a WMRA közösen már kidolgozott egy javaslatot a 2032-es brisbane-i olimpiára, és a Golden Trail Series valamint a Salomon is aktívan lobbizik ezért. Mivel a NOB a pénzt legalább annyira szereti, mint a szabályokat, és a terepfutás mögött növekvő iparág áll, az út könnyebb lehet, mint például a síalpinizmus esetében volt.
![Banner](https://runnersmag.hu/wp-content/uploads/2026/03/300x600_banner_KOF.jpg")
A legnagyobb előny ott jelentkezhet, hogy olyan országok is elkezdenének struktúrát építeni a terepfutás köré, ahol ma még nincs erre intézményes háttér. Amikor a WMRA-t 2002-ben elismerte a World Athletics, rövid időn belül megjelentek az afrikai futók – főként Ugandából, Eritreából és Kenyából – a hegyi világbajnokságokon. A veszély inkább a terepfutás identitásának elvesztése. A terepfutást nem lehet egyetlen „műfajként” értelmezni, mivel több, egymástól markánsan különböző szakága van. Ráadásul a különbségeket nemcsak a táv, hanem a technikásság is meghatározza az atlétikával ellentétben. Ebben a kerékpársport jó párhuzam: pálya, országút, gravel, mountain bike – mind külön világ.
Ha a terepfutás olimpiai sport lesz, akkor nem többféle különböző szakág jelenik meg, hanem egy. A NOB számára pedig a jól szabályozható és jól közvetíthető formátum a legfontosabb: körpálya, sűrű nézőzónákkal, drónfelvételekkel, ahogy a Salomon Golden Trail Series futamain láthatjuk. Ezek a versenyek az elit számára érdekesek, de a tömegbázis sokszor kisebb, és a terepfutó közönség még kevésbé érzi magáénak őket. A körpályás formátum gyakran városközeli terepre kényszeríti a versenyeket, ami kevésbé technikás, rövidebbek az emelkedők és több az aszfalt, így ezek a versenyek inkább hosszú, szintes mezei futásra hasonlítanak.
Ez valószínűleg eltávolítja egymástól az olimpiai elit, a televíziós nézők és a klasszikus terepfutók világát, bár szerintem a sport elég erős ahhoz, hogy párhuzamos formákban éljen tovább, ahogy a triatlon esetében is megfér egymás mellett az olimpiai táv és az Ironman. Az olimpiai státusz legnagyobb „hátránya” az lesz, hogy a terepfutóknak évente többször el kell majd magyarázniuk a munkahelyi ebédeken: nem, amit csinálnak, az nem tíz darab 5 kilométeres kör egy városi parkban.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Pénzügyek
Húsz évvel ezelőtt gyakorlatilag nem létezett hivatásos terepfutó. A 2010-es évek elején jelent meg az első pár atléta, akik már olyan szponzori szerződéseket kaptak, amelyek lehetővé tették, hogy kizárólag a sportból éljenek. Ez a kör gyorsan bővült, és ma világszerte nagyjából száz trailfutó van, aki legalább az átlagos megélhetési szintet elérő jövedelmet tud biztosítani magának.
Mindannyian látjuk a hírekben, mennyit keresnek a labdarúgók vagy kosárlabdázók, a sportok többségének valósága azonban egészen más. A világ top 10-be rangsorolt atlétikai sportolók több mint 50 százaléka évente kevesebb mint 15 000 dollárt keres a sportból. Az Egyesült Államok olimpikonjainak körülbelül 25–30 százaléka a szegénységi küszöb alatt él (évi 15 000 dollár alatt). A legtöbben a szülői támogatásokra, alkalmi reklmkampányokra vagy részmunkaidős állásokra (edzősködés, építőipari munka, pultozás) támaszkodnak, jól látható, hogy csak a legszűkebb elit képes valóban jó megélhetést biztosítani magának.
Az élsportban kialakult egy átlátható gazdasági modell, ami a terepfutás esetében – a sport jellegéből eredően – korlátozott. A mainstream csapatsportokban (labdarúgás, kosárlabda, NFL) a legnagyobb bevételi forrás a televíziós jogokból érkezik. A közvetítők (NBC, ESPN, Sky Sports) milliókat vagy akár milliárdokat fizetnek az exkluzív közvetítési jogokért. A liga kapja meg a pénzt, majd továbbosztja a csapatoknak, amelyek ebből fizetnek bért a játékosoknak. A kerékpársportban szintén jelentős a TV-jogdíj, ám ez az összeg nem a csapatokhoz vagy a sportolókhoz, hanem a versenyszervezőkhöz kerül.
A szponzoráció szintén meghatározó bevételi forrás, azonban azt fontos megérteni, hogy a nagy világmárkák általában nem elsődlegesen az atléták támogatása miatt vannak jelen (mint egy nemzeti válogatott esetében), hanem azért, hogy a sportolókon keresztül láthatóságot és hitelességet adjanak a termékeknek .
A kisebb szponzorok, akár a sportágon kívüli márkák, – helyi boltok, régiók, vállalkozások – erőforrásai korlátozottak.
A nevezési bevételeket sem lehet szó nélkül hagyni, ami a terepfutásban szintén nem lehet komoly tényező. Az eladott jegyek, VIP-páholyok, merchandising a stadionos sportágaknál kulcsfontosságú, a terepfutásban, kerékpárban vagy akár utcai futásban azonban szinte nem létező tényező, mivel a „stadion” egy közterület.
Az állami támogatások és a nemzeti szövetségek szerepe is fontos. Egyes országokban az olimpiai sportágban a sportolók a nemzeti válogatott alkalmazásában állnak, sportminisztériumi ösztöndíjakban részesülnek, vagy közszolgálati testületekhez (rendőrség, hadsereg) tartoznak. Számos európai országban (Olaszország, Németország, Szlovénia, Franciaország) ezek a sportolók technikailag a rendvédelmi szervek tagjai, állami fizetést és nyugdíjjogosultságot kapnak a teljes munkaidős edzésért. Például sok olasz terepfutó esetében működik ez a modell, de továbbra sem egységes a különböző nemzetek stratégiája ezzel kapcsolatban.
A versenyszervezők – közvetlenül vagy a szponzorokon keresztül – pénzdíjat adnak a legjobbaknak, illetve rajtpénzt fizetnek kiemelt sportolóknak, hogy biztosítsák részvételüket és növeljék az esemény láthatóságát. Az utcai futás erősen erre a modellre épít, míg triatlonban vagy síelésben sok sportoló gyakran többet keres díjazásból, mint szponzorációból.
Minden sportág más arányban osztja el ezeket a bevételi forrásokat. Kulcsfontosságú különbség, hogy egy sport nézői vagy gyakorlói bázisra épül-e. A nézői sportágaknál (csapatsportok) a rajongók többsége nem űzi a sportot. A gyakorlói sportágaknál – mint az utcai futás, a triatlon vagy a trail – a rajongók maguk is indulnak a versenyeken.
A terepfutók bevételének túlnyomó része szponzorációból származik.
Bár sok verseny kínál pénzdíjat, ezek ritkán elegendők fenntartható megélhetéshez. A legtöbb eseményt helyi egyesületek, klubok vagy a sport lelkes hívei szervezik nonprofit alapon. Vannak profitorientált kivételek, de még a legikonikusabb versenyek többsége is egyesületi kézben van (ultrák: Western States, Hardrock 100, Grand Raid Réunion – nonprofit; UTMB – profitorientált cég; rövid táv: Sierre-Zinal, Zegama, Marathon du Mont Blanc, Pikes Peak – egyesületek). Emiatt a díjazás növelhetősége korlátozott. A sorozatok esetében más a helyzet: a Skyrunning, a Salomon Golden Trail Series, a World Trail Majors és az UTMB is magánkézben működő struktúrák.
Az elmúlt év végén a Broken Arrow és a Salomon Golden Trail Series is jelentős díjazás emelést jelentett be. A múlt tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy a magas pénzdíj önmagában nem vonzza tartósan a legjobb sportolókat. Példák erre a San Francisco Endurance Challenge, a Run Rabbit Run vagy az UROC. Ugyanez igaz a sorozatokra is: a World Trail Majors nem vonzott több top atlétát, mint az UTMB, ahogy a Skyrunning sem többet, mint a Golden Trail Series.
Jelenleg úgy tűnik, hogy a top sportolókat inkább a versenyek presztízse, mintsem a pénzdíj vonzza, mert a jelenlegi modellben a szponzori bevétel sokszor nagyobb, mint amit egy kevésbé releváns versenyen nyerni lehet. Érdekes lesz látni, hogy a privatizáció erősödése elmozdítja-e ezt a modellt. Véleményem szerint a terepfutás annyira erősen kötődik bizonyos versenyek narratívájához, hogy ezek továbbra is elsőbbséget élveznek a magas pénz díjazással járó eseményeknél – mert a futók számára fontosabb lesz az ikonikus versenyeken való részvétel a díjazásnál.
A technikás versenyek eltűnése
1992-ben volt egy verseny Courmayeur-ből a Mont Blanc csúcsára, majd vissza. Ma ezt lehetetlen lenne megszervezni. Nem csak az engedélyek miatt – bár azok megszerzése is nehéz lenne –, hanem mert egy ilyen esemény szervezői rémálom volna. A sportág demokratizálódása egyfajta biztonsági paradoxont hozott létre: ahogy egyre több utcai futásból és más állóképességi sportokból érkező futó jelenik meg, az egyre magasabb biztosítási és felelősségi kockázatot jelent.
A ’90-es években és a 2000-es évek elején, amikor Mont Blancra, a Breithornra vagy számos skyrace-re rendeztek versenyeket, a résztvevők többsége hegymászó háttérrel rendelkezett. Tisztában voltak az exponált terep következményeivel, és rendelkeztek azzal a technikai tudással, amely ma sok résztvevőből hiányzik: életben maradni, biztonságosan, de gyorsan futni.
Az idei canfranci hegyi és terepfutó világbajnokságon sok sportoló és újságíró beszélt arról, mennyire technikás volt a pálya, pedig nem volt az. Nehéz volt – a szintemelkedés és a táv aránya miatt –, de nem volt technikás. A valóban technikás versenyek – a KIMA, a Travesera, a Glen Coe Skyrace, a Tromsø Skyrace vagy a Sentiero delle Grigne – mára eltűnőben vannak.
Ennek egyik oka az engedélyezés és a biztosítás nehézsége, valamint az, hogy egyre nehezebb garantálni a résztvevők biztonságát. A probléma nem annyira a pálya „biztosítása”, hanem a résztvevők technikai tudásának előzetes felmérése. Húsz éve kevés futó volt, és a szervezők szinte mindenkit ismertek. Ma egyes versenyek ugyan kérnek verseny- és hegyisportos „önéletrajzot”, és szigorúan korlátozzák a létszámot, de végső soron mindez a jelentkezők önértékelésére épül, amelynek nincs egységes mércéje.
Mást értünk technikás terep alatt, ami számára enyhén hullámos földutakat és könnyű ösvényeket jelent, másnak mászással tarkított, 5. nehézségi fokozatú sziklás terepet.
Ma már a Skyrunning is, amely kifejezetten a technikás versenyeknek volt a zászlóvivője, fokozatosan a kevésbé technikás pályák irányba mozdult el, hogy több résztvevőt és nagyobb tömeget tudjon megszólítani. Az egységesítés szándékával az ITRA bevezette az szint–táv mutatót, az UTMB teljesítményindexet alkotott. Az elmélet jó: segíthet megítélni, hogy egy sportoló felkészült-e egy adott terhelésre. A probléma az, hogy ezek a rendszerek két dimenzióra épülnek: távra és szintemelkedésre. A technikásság gyakorlatilag elveszik, pedig a terepfutás valójában háromdimenziós: táv, szintemelkedés és technikai nehézség.
A múltban többször próbáltam meggyőzni a szervezőket és a szövetségeket ennek a harmadik tengelynek a fontosságáról, eddig sikertelenül, pedig hosszú távon elengedhetetlen lesz egy valódi technikai nehézségi besorolási rendszer bevezetése.
A dopping szerepe
A terepfutásban régebben ritkák voltak a doppingesetek, de ahogy nőtt a pénzdíjak és a szponzoráció jelentősége, úgy szaporodtak a pozitív tesztek is. A sportág most egy kritikus ponthoz érkezett: szükség lenne egy átfogó, egységes doppingellenes rendszerre. Jelenleg a nagyobb versenyek saját maguk intézik az ellenőrzéseket, gyakran a nemzeti doppingellenes szervezet (NADO, RADO) vagy független ügynökség bevonásával. Azonban a versenyeken kívüli ellenőrzés – az úgynevezett OOC (off competition control) – gyakorlatilag hiányzik. Nincs szabvány arra sem, hogy mennyi mintavétel történjen, vagy milyen rendszerességgel teszteljenek a különböző eseményeken.
Ennek egyik oka, hogy a sportág irányítása széttöredezett. A skyrunning például a UIAA-hoz tartozik, egyes versenyek a World Athletics felügyelete alatt zajlanak, míg több nagy, privát sorozat nincs hivatalosan egyetlen nemzetközi szervezethez sem kötve. Egy-egy verseny kérheti ugyan a nemzeti vagy regionális doppingellenes szervezetet, hogy végezzen ellenőrzést, de ez nem kötelező, és a szervezet dönt arról, hogy vállalja-e. Ha az esemény egy elismert nemzetközi szövetséghez tartozik, a szövetség szerződik az ügynökséggel. A versenyen belüli ellenőrzések főként vizeletmintákon alapulnak, mert így lehet a legtöbb tiltott szert kimutatni.
A WADA 2024-es statisztikái szerint a World Athletics eseményein 184 teszt történt, míg a skyrunningon mindössze 41. Saját tapasztalatom szerint a legfontosabb versenyeken mindig volt ellenőrzés: Zegama a spanyol doppingellenes szervezeten keresztül, Sierre-Zinal a Swiss Olympic által, UTMB vagy a Marathon du Mont Blanc a francia doppingellenes ügynökségen keresztül. Aki ezeken a versenyeken indult, tudta, hogy számíthat ellenőrzésre.
Ugyanakkor óriási különbség van a skimohoz képest, ahol minden verseny teljes mértékben a WADA-hoz kötött, az ADAMS rendszerrel és versenyen kívüli ellenőrzésekkel. Ott bármikor, előzetes értesítés nélkül megjelenhettek a tesztelők – egyszer például egy 16 órás hegyi túra után kellett adnom mintát, miközben teljesen kiszáradva próbáltam intézni a dolgokat. Ez a rendszer jelenleg hiányzik a terepfutásból.
Az OOC-ellenőrzések értesítés nélkül történnek, vér- és vizeletmintákat vesznek, és a WADA ADAMS platformon keresztül működnek. Ahhoz, hogy egy sportág bekerüljön az ADAMS rendszerbe, egy WADA által elismert partnernek kell szerződnie egy doppingellenes ügynökséggel, amely végzi a versenyen belüli és kívüli ellenőrzéseket. A tesztek száma az anyagi lehetőségektől függ. Jelenleg a trail runningban WADA-partner a UIAA és a World Athletics.
Bár korábban szinte lehetetlen volt a sportág különböző szereplőit – szövetségeket, versenysorozatokat, márkákat – egy asztalhoz ültetni, ma már sokkal nyitottabb a helyzet. A WMRA, a World Athletics, a Golden Trail Series, az UTMB és a PTRA dolgozik azon, hogy létrejöjjön egy működő versenyen kívüli ellenőrzési rendszer. Remélhetőleg ez belátható időn belül meg is valósul az elit trail futók számára.
A terepfutás „triatlonosodása”
A terepfutó imázs mellett a leglátványosabb változás a költségek növekedése. Egy ikonikus 100 mérföldes verseny ma már sokszor 300–500 eurós nevezési díjjal jár, ehhez jönnek még a kötelező felszerelések, amelyek további 500 eurót is kitehetnek. Ahogy a nagy sorozatok emelik az elvárásokat a biztosítás, az engedélyek, az ajándékcsomagok szintjén, a kisebb események egyszerűen kiszorulnak. A sport így elveszíti azokat a belépési pontokat, amelyek korábban vonzották a fiatalabb, helyi, kevésbé tehetős, de tehetséges futókat. A sportot egy „utazó versenyzői” kultúra alakítja.
Ez a gazdasági eltolódás érdekes paradoxont teremt. Elit szinten a mezőny sosem volt ennyire nemzetközi, a középmezőny társadalmi-gazdasági szempontból meglehetősen homogén marad. Az inkluzivitás legnagyobb sikertörténete ugyanakkor egyértelműen a női részvétel növekedése. Bár még mindig vannak versenyek, ahol a díjazás vagy a meghívások nem egyenlők, az elmúlt 25 évben hatalmas előrelépés történt. 1997-ben a célba érők mindössze 13%-a volt nő, ma ez globálisan körülbelül 46%.
A kihívás a jövőre nézve az, hogy a sport ne váljon az elit és a gazdagok játszóterévé.
A női részvétel növekedése megmutatja, hogy a kulturális akadályok lebontása lehetséges, de a költségek emelkedése és a helyi versenyek eltűnése komoly figyelmeztetés.
A helyi közösségek ereje
A sport globalizálódik, a közösségi média miatt az információ túl sok, túl gyors és az AI térnyerésével kevésbé hiteles. Az emberek egyre inkább azt hiszik el, amit saját szemükkel látnak, és amit olyanoktól hallanak, akiket személyesen ismernek. Így erősödnek a helyi kihívások, közösségi események, amire az FKT-k jó példák: egy távoli rekord hidegen hagyja, de egy helyi útvonalon elért idő óriási jelentőséggel bír a közösség számára, mivel a nagy versenyek egyre drágábbak és nehezebben elérhetők.
A csapatok valódi szerepe
A szponzorált futók egyre inkább a profi kerékpáros csapatokhoz hasonló rendszerben működnek. A márkák logisztikai, fejlesztési, edzés- és frissítési támogatást adnak, ami javítja a teljesítményt, ugyanakkor új elvárásokat is teremt. Korábban a futók nagy szabadsággal választották meg versenyeiket és kihívásaikat, ez mára megváltozott. A szerződések teljesítményalapúak, a hosszú távú, „hegymászó” jellegű támogatás helyét a gyors karrierépítés veszi át. Több a lehetőség, de nagyobb a bizonytalanság is. A versenynaptárakat egyre inkább a szponzorok határozzák meg, a láthatóság maximalizálása érdekében. Ez kiélezettebb versenyt eredményez az élmezőny számára, de
a spontán felfedezések öröme, és a kalandvágy – ami valahol a terepfutás lelke – egyre ritkábbnak számít az elitben.
A sportoló mint médiavállalkozó
2026 kulcsszava az diverzifikáció. Míg 2010 környékén a sportolók kommunikációja szinte kizárólag interjúkra és szakmai vagy nem szakmai médiumokban megjelenő cikkekre korlátozódott, a közösségi média megjelenése gyökeresen átalakította ezt a rendszert. Ezek a platformok sokkal személyesebb, közvetlenebb felületet adtak az atlétáknak az önkifejezésre és a kapcsolattartásra. Először a blogok időszaka jött el, aztán a Facebooké, majd az Instagramé – mára pedig egyértelműen azt látjuk, hogy a platformhasználat szertetágazó. A sportolók egyszerre több csatornát használnak, hogy különböző közönségeket érjenek el, és különböző témákról beszéljenek.
A blogolás viszont visszatért. Az elmúlt évtized rövidülő tartalmai után – részben a Substackhez hasonló platformok hatására – a hosszabb formátumok újra teret nyernek. A YouTube szintén átalakul és egyre inkább sportolók által használt csatornává válik. Ugyanez igaz a podcastokra is, amelyek újabb hosszú formátumú lehetőséget adnak a megszólalásra.
Ez a változás a szponzorációs kapcsolatokra is komoly hatással van. Korábban jellemzően az volt a modell, hogy a sportoló rövid formátumú közösségimédia-tartalmakban promotálta a márkát, míg a hosszabb, költségesebb anyagok gyártása és terjesztése a brandek feladata volt. Most, hogy a tartalomgyártás egyre inkább átkerül a sportolók kezébe, a szponzorációs stratégiák is átalakulnak. Ma már egyre gyakoribb, hogy az atléták saját szakmai stábbal dolgoznak a tartalmaikon, legyen szó podcastról vagy YouTube-csatornáról.
Ezek a stábok nem a sportolót anyagilag támogatják, hanem magát a tartalom előállítását segítik. Ez a gyakorlat nem új keletű: az extrém sportokban – például mountain bike-on vagy freeride síelésben – már régóta bevett, hogy a sportolók saját filmes csapattal készítik el a tartalmaikat, nem a márkák belső stábjára támaszkodnak.
Kína térhódítása
Bár a médiában, a trailkultúrában, a sportolók és a márkák körében továbbra is az Egyesült Államok számít a legmeghatározóbbnak, Kína és Délkelet-Ázsia egyre inkább válik a sport gazdasági motorjává a több mint 8 millió aktív terepfutóval és egy 9,2 milliárd jüanos felszerelési piaccal. Olyan sorozatok, mint a Golden Trail Series, már nagyobb összdíjazást kínálnak egyes ázsiai versenyeiken, mint az európai vagy amerikai futamokon, és az UTMB is folyamatosan bővíti jelenlétét a térségben. A kínai sportolók is egyre nagyobb számban jelennek meg a nemzetközi mezőnyben, mind az elit-, mind az amatőr versenyeken.
Bár az Egyesült Államok és Európa befolyása még jó ideig megmarad – köszönhetően az ikonikus versenyeknek, mint az UTMB vagy a Western States –, egyre több nagy presztízsű verseny jelenik meg Kínában, és ezzel párhuzamosan nő az ottani szponzorált elit sportolók száma is.
A jövő edzéstrendjei
Az elmúlt években olyan edzéstrendek kaptak nagy figyelmet, mint a hőadaptációs edzés, a magas szénhidrátbevitel, az izzadásmérés és hidratációs stratégiák, a súlymellénnyel végzett emelkedők, a norvég kettős küszöbmodell vagy a kenyai edzésmódszer. Mi jön ezután? Valószínűleg újabb hasonló trendek bukkannak fel már a következő évben is: a folyamatos laktátmonitorozás, a légzésfigyelő szenzorok vagy az energiafelhasználás pontosabb mérése egyre elérhetőbbé és pontosabbá válik. Ezek komoly előrelépést hozhatnak a tudományos kutatásban és az élettani monitorozásban – ugyanakkor rengeteg buktatót is rejtenek.
Ezeknek az adatoknak az értelmezése nem egyértelmű, mély szakmai megértést igényel, és könnyen vezethet félreértésekhez. Szinte biztos, hogy megjelennek majd „csoda” termékek és módszerek, amelyeket valójában nem tudunk hatékonyan használni, vagy amelyek mögött nincs megfelelő tudományos bizonyíték. Mégis vonzónak tűnnek, mert emberként hajlamosak vagyunk a gyors, látványos megoldásokat keresni, abban bízva, hogy ezek majd hirtelen jobb sportolóvá tesznek minket.
A valóság azonban az, hogy teljesítményünk 99 százaléka az alapokon múlik: az egyéni adottságokra szabott, következetes, sokszor unalmasnak tűnő edzésen.
Reményeim szerint végre az emberi kapcsolatok és a természettel való kötődés erősítése, a tudatos táplálkozásra való odafigyelés, a stressz csökkentése, valamint az egyéni képességekre épített, átgondolt edzésmunkára fordul majd a figyelem, a külsőségek helyett.
Forrás: https://mtnath.com/stateoftrail2026/
