A Kazinczy 200 emléktúrán elsőként ért célba a női mezőnyben Hegyi-Sági Adri, a sikeres teljesítés mögött azonban komoly mentális mélypontokkal is meg kellett küzdenie a 200 kilométeres táv és a több ezer méter szintkülönbség mellett. Hogyan bírta az alváshiányt, mi segítette át a legnehezebb pillanatokon, és mennyit jelent egy támogató kísérő egy ilyen embert próbáló terepultrán? Többek között ezekről is beszélgettünk Adrival.
A Mátra 115 után nem sok idő telt el, mikor döntöttél úgy, hogy elindulsz a Kazinczy 200-on?
A tavalyi évem az Ultrabalatonról szólt, utána eltört a bokám, és szeptemberben határoztam el, hogy ha felépülök a sérülésből, akkor 2026-ban nekivágok a Mátra 115 – Kazinczy 200 – Vadrózsa 160 mesterhármasnak. Tényleg úgy éreztem, hogy erre már felkészültem. Idén harmadik alkalommal teljesítettem a Mátra 115-öt, a Vadrózsa 160-on pedig már egyszer célba értem. Nemrég épp összeszámoltam, hogy már több mint negyven ultrán vagyok túl, köztük tizenegy-két 100 kilométeres versenyen.
Ez a megnyugtató statisztika is megerősített abban, hogy odaállhatok egy 200 kilométeres terepverseny rajtjához. Elég felkészültnek éreztem magam, és szerintem nem is kapkodtam el.
A beszámolódban többször írod, hogy a verseny előtt nem az útvonal vagy a szintemelkedés volt a legnagyobb ellenfeled, hanem a saját tested. Hogyan lehet mentálisan is készen állni egy ilyen kihívásra, mint a Kazinczy 200?
Igazából én ezt nagyon akartam. Szerintem egy ilyen hosszú futás egyik legfontosabb kulcsa az, hogy mennyire akarod igazán. A másik pedig az, hogy el tudd fogadni: ha már van néhány hosszú verseny mögötted, akkor tudod, hogy előbb-utóbb úgyis fájni fog valami, úgyis beüt valamilyen holtpont, mindig jön valamilyen probléma. Erre próbáltam már előre felkészíteni magam fejben, hogy ezt egyszerűen el kell fogadni. Ez lesz, és majd menet közben kell megoldani.
Nálam ráadásul ott volt egy plusz aggodalom is: attól tartottam, hogy a verseny idejére esik a menstruációm, és erős görcseim lesznek. Igazából a verseny előtti héten leginkább erre készültem lélekben. Az járt a fejemben, hogy vajon pont akkor jön-e meg, esetleg tolódik-e néhány napot, de végül úgy álltam oda a rajthoz, hogy fejben már elfogadtam: nagyon fog fájni, ezen valahogy át kell lendülni. A többi probléma pedig majd úgyis jön menet közben.
Írtál arról is, hogy 90 kilométer környékén már a víz is fájt és ki is hánytál mindent. Mi tartott mégis a pályán? Volt olyan pillanat, amikor komolyan felmerült a feladás benned?
Nem, egyáltalán nem. Szerencsére ebben már volt tapasztalatom. Korábban is előfordult, hogy a frissítés vagy a meleg miatt megborult a gyomrom, és emiatt hánytam. A meleget egyébként sem viselem jól, egyáltalán nem vagyok nyárkedvelő, az akklimatizációm pedig gyakorlatilag nulla volt. Ez a hőség most tényleg megviselt, és végül jött is a hányás. De egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy kiszálljak. Inkább
az járt a fejemben, hogy ezt helyre fogom tenni.
Tudtam, hogy a gyomrommal általában nincs hosszan tartó problémám, előbb-utóbb újra tudok enni. Arra vártam, hogy beérjek Füzérre, ami valahol a 105. kilométer környékén volt, mert biztos voltam benne, hogy az ott kapott leves rendbe fog tenni. Bíztam benne, hogy az már bent marad, és onnantól újra tudok haladni. Végül pontosan így is lett.
A Kazinczy híres a brutális emelkedőiről és lejtőiről. Ha csak egyetlen szakaszt kellene kiemelned, ami a legjobban próbára tett, melyik lenne és miért? A Tolvaj-hegy, a Hársas vagy a határköves rész?
Több is volt. Nagyon régen jártam a Zemplénben. Szerintem hatéves lehettem, amikor egy vándortáborral először eljutottam ide. Akkor debütáltam egyedül táborban, még telefonok sem voltak, a szüleim elküldtek két-három hétre. Azt hiszem, vagy a Zemplén volt az első, vagy a Mecsek, erre már nem emlékszem pontosan. Azóta ugyan jártam a Zemplénben, de ilyen távon még soha. A Tolvaj-hegyről már előtte is sokat hallottam, mindenki mesélte, hogy ott majd négykézláb kell felmenni.
Én ugyan nem mentem négykézláb, mert nem volt energiám eltenni a botjaimat, úgyhogy azokkal szenvedtem fel magam, de így is borzasztó volt. Utána jött a Szuvak-hegy, ami szerintem még rosszabb, ráadásul hosszabb is. Aztán a Nagy-Hárs következett, ami szintén elképesztően kemény volt. Ha ki kellene emelnem a legnehezebb részeket, biztosan ezt a hármat mondanám. Szerintem bárkit kérdezel, aki teljesítette a Kazinczy 200-at, ugyanezeket fogja említeni.
És ott vannak még a vályúk a határkövek mentén. Aki még nem látott ilyet, annak nehéz elképzelni: gyakorlatilag le kell ereszkedni egy patakmederszerű mélyedésbe, aztán onnan felkapaszkodni a túloldalon. Nagyon meredek, sok helyen gyakorlatilag nincs is ösvény, egyszerűen fel kell küzdened magad. Nekem ez külön kihívás volt, mert a bokám miatt még mindig volt bennem egy kis félsz. Az ilyen 40 százalék körüli lejtőkön nagyon óvatosan, szinte lépésről lépésre mentem lefelé. Azok őszintén szólva arcul csaptak, és ott azért egy pillanatra elgondolkodtam, hogy
ez bizony nem lesz egyszerű.
A beszámolódban őszintén írtál arról, hogy menet közben jelentkezett a dehidratáció és az energiahiány, miközben edzőként már felismerted a tested jelzéseit. Mit tanácsolnál magadnak – és más futóknak –, hogy egy hasonló helyzetet legközelebb el lehessen kerülni?
Sokáig azt hittem, hogy nincs is olyan melegem, pedig nyilván meleg volt, csak akkor még tele voltam energiával, ezért nem éreztem annyira. Utólag azt mondom, hogy sokkal hamarabb el kell kezdeni hűteni magad. Sokkal-sokkal hamarabb. Minden kútnál érdemes megállni, vizet locsolni magadra, a nyakadba tenni egy vizes kendőt vagy bármit, ami segít lehűteni a szervezetet.
Én az első szakaszt elég erősen megnyomtam, mert gyorsan akartam menni, és valóban jó tempót is diktáltam. Közben viszont az elején bezavart, hogy be kellett vennem a Cataflamot a menstruációs görcsök miatt. Ilyenkor egyszerűen nem tudok rendesen frissíteni, és szerintem ez is hozzájárult ahhoz, ami később történt.
Edzőként azt tanácsolnám magamnak – és más futóknak is –, hogy ilyenkor még jobban oda kell figyelni a sóbevitelre, a gélekre vagy arra, hogy ki mivel frissít, illetve a megfelelő folyadékpótlásra. Nálam biztosan közrejátszott, hogy az első ötven kilométeren ezt nem tudtam úgy megoldani, ahogy kellett volna. Egyszerűen ilyenkor nem bírja a szervezetem, ugyanakkor ismerem is magam, és tudom, hogy nálam ez mindig így működik.
Ami a mélypontokat illeti említetted, hogy a Hársas-hegynél volt egy megborulás, még sírtál is, lefeküdtél az út szélén aludni, és úgy érezted, hogy kiszállsz Füzéren. Mi volt az a forduló, ami végül visszahozott a versenybe?
Sokat segített, hogy nemcsak magamnak, hanem Attinak (Hegyi Attila, Adri férje – a szerk.) is jó hangosan ki kellett mondanom, hogy most nem megy. Tudod, van, amikor egyszerűen muszáj kimondani. Jó érzés, amikor az ember egy kicsit kisírja magát, kiőrjöngi magát, és végre hangosan kimondja ezeket: hogy ki fogok állni, abbahagyom, ez már túl sok, kit érdekel. Atti viszont nem igazán hatódott meg, körülbelül semmi reakciója nem volt, csak annyit mondott:
jól van, majd jobb lesz.
Nem esett kétségbe attól, hogy esetleg komoly baj lenne, és nem mondta azt sem, hogy akkor szerinte inkább szálljak ki. Egyszerűen nem reagálta túl a helyzetet, és hitt abban, hogy úgysem fogom feladni.
Legbelül én is éreztem, hogy nem fogok kiszállni, egyszerűen csak ki kellett mondanom hangosan. És amikor kimondtam, valahogy olyan volt, mintha ezek a gondolatok el is illantak volna a szavakkal együtt.
Én tényleg úgy vágtam neki ennek a versenynek, hogy meg fogom csinálni, és meg is akarom csinálni.
Azt éreztem, hogy át akarok jutni minden problémán. Csak ott közben elálmosodtam. Elálmosodtam, és magam sem gondoltam volna, hogy az álmosság és a fáradtság ennyire el tudja nyomni az embert.
Korábban már teljesítetted a Vadrózsát és a Mátra 115-öt, de egy 200 kilométeres terepultrán az alváshiány már egészen más tényező. Készültél erre valamilyen stratégiával? Volt előre elképzelésed arról, hogy mikor, mennyit és hol alszol majd?
Nekem az volt a taktikám, hogy kávézni fogok, mert amúgy nagyon jól bírom az éjszakázást, és eredetileg nem is terveztem aludni. Atti viszont úgy gondolta, hogy majd szerinte én 20 percekre ledőlök, de én ezt nem akartam. És végül ez be is igazolódott, mert egyébként nem vagyok rossz alvó, csak éppen nem alszom el olyan könnyen. Tudom magamról, hogy ha befeküdnék a kocsiba azzal, hogy alszom 20 percet, akkor abból az lenne, hogy a 20 perc nagy része azzal telik, hogy még mindig nem alszom. Ott is csak leheveredtem az út szélére, de igazából nem volt sok értelme, mert csak arra tudtam gondolni, hogy melegem van, nyom valami, szúr valami, minden bajom van.
Azt viszont tudtam magamról, hogy a kávé másképp hat rám. Nem úgy, hogy megiszom, és hirtelen felpörgök, hanem egyszerűen a koffein végig tud vinni. Csak ezt rosszul taktikáztam el: nem figyeltem az időt, nem néztem, hány óra van, és egész délelőtt nem ittam kávét. Pedig valószínűleg ott rontottam el. Ha azon a délelőtti szakaszon lett volna egy kávém, akkor szerintem nem jön el az az álmosság. Utána viszont már nem volt ilyen probléma, onnantól végig tudtam menni.
Még egy kicsit maradjunk az alváshiánynál, mert ilyen hosszú versenyeken ez nagyon fontos tényező. A Kazinczy 200 után elgondolkodtál azon, hogy ha a jövőben egy még hosszabb, akár több éjszakán át tartó versenyen indulnál, akkor az alvást is külön kellene készíteni? Vagy úgy érzed, hogy ezt is meg tudnád oldani a mostanihoz hasonlóan, például koffeinnel akár három éjszakán keresztül?
Nem tervezek hosszabbat, szerintem most én itt megállok, ezek a leghosszabb távok, amiket szeretnék teljesíteni. Közben persze látom, hogy sokan teljesen másképp állnak ehhez. Többen mondták például, hogy akár néhány órára is le lehet dőlni. Lajos Dóri is azt mondta nekem, hogy ha még alszom hat órát, és utána indulok neki az utolsó 48 kilométernek, akkor is simán beérek szintidőn belül. Nekem viszont ez most még elképzelhetetlen, mert nem tudom, hogy egy ilyen hosszú kihívás közben hat óra alvás után mennyire tudnék újra ráhangolódni arra, hogy folytassam.
Nekem egyelőre nem erről szól ez az egész.
Persze sokan csinálják másképp: most is meséltek olyanokról, akik simán alszanak egy-két órát, és a Mátra 115-ön is láttuk, hogy vannak, akik egyszerűen lefekszenek egy kicsit pihenni. Én viszont a koffeintől amúgy sem tudok aludni. Nálam ez úgy működik, hogy vagy koffein van, és akkor megyek tovább, vagy nincs koffein, és akkor alszom. Most még úgy érzem, nekem az előbbi működik jobban.
Mekkora szerepe volt Attinak abban, hogy teljesíteni tudtad a Kazinczy 200-at? Mit jelent neked, hogy egy ilyen hosszú versenyen ott van melletted egy kísérő és segítő? Sok futó talán nem is látja, mennyi múlik egy jó crew-n egy ilyen kihívás során.
Én neki is azt mondtam, hogy ez kicsit olyan, mintha valójában párban csinálnánk. Nekem nagyon sokat segít. Már önmagában az is rengeteget számított, hogy ő benevezett egy 50-esre, és eljött velem azt a szakaszt. Ez már eleve levett egy kicsit a terhekből, mert itt ugye lehetett százasra és ötvenesre is nevezni, és ő ott volt velem a második szakaszon. Utána pedig gyakorlatilag Füzéren az autóban várt, hűtőtáskával készült. A nagy melegben, amikor felhívom, hogy érkezem, és vár egy hideg Fanta, az azért egy kicsit luxusérzés, de közben óriási segítség.
Azt is tudtam róla, hogy ha felhívom azzal, hogy éppen hisztizek, vagy bármi problémám van, akkor ő ezt nyugodtan fogja kezelni, nem ijed meg. És még akkor is, amikor én esetleg megijednék, ő biztosan nem fog, hanem inkább megnyugtat. Szóval szerintem nagyon nagy szerepe volt a teljesítésben. Persze azt is gondolom, hogy vannak olyan futók, akik nem igénylik ezt. Nekik talán nem is jelent előnyt, mert van, aki kifejezetten úgy szeretne végigmenni egy ilyen versenyen, hogy egyedül oldja meg. Én viszont
szeretem, ha van mellettem valaki, és nekem ez nagyon sokat adott.
Ha most egy első Kazinczy 200-ra készülő futó ülne veled szemben, mi az a három tanács, amit mindenképpen adnál neki? Mi az a három felszerelés amit ajánlanál mindenképp?
Nagyon-nagyon sok türelem kell hozzá. Ha valaki terepfutóként, terepfutó eseményekről érkezik ide, annak ez szerintem egy arculcsapás lehet, mert nem olyan gyorsan lehet haladni, mint amire előzetesen számítana. Itt sokat kell gyalogolni, baktatni, nem minden szakasz futható, sok a csalán, a bokros rész, és hiába látod a szintrajzon, hogy „na, ez biztos egy jól futható rész lesz”, könnyen lehet, hogy a valóság teljesen más.
A másik, ami nekem is nagyon fontos tapasztalat volt, hogy mivel háromszor mész át Füzéren, ott nagyon nagy a kísértés, hogy maradj. Hogy azt mondd, most inkább pihensz még egy kicsit. Főleg a harmadik kör után, amikor már 150-160 kilométernél jársz, ez nagyon könnyen előjön.
Én azt tanácsolnám, hogy aki elindul és kimegy az utolsó körre, az már nagy valószínűséggel be fogja fejezni. De aki ott sokáig gondolkodik, az könnyen ott marad, és sokan pont ilyen távnál, 100-150 kilométer környékén szállnak ki. Egyszerűen ki kell menni. A harmadik pedig az, hogy
folyamatosan enni és inni kell.
Ez persze minden hosszú versenyre igaz, de erre külön fel kell készíteni a gyomrot. Tudni kell, hogy milyen frissítési stratégiád van, mit csinálsz akkor, ha álmos vagy, ha hányingered van, ha fáj a hasad. Ezekre előre érdemes gondolni.
A felszerelést is át kell gondolni. Ha valaki egyedül indul, akkor például a power bank szerintem alap, mert sokan belecsúsznak a két éjszakába, és tölteni kell a telefont, a fejlámpát. Persze volt, aki most is nagyon gyorsan teljesítette, de a legtöbb embernek ez hosszú idő. Szerintem a track is fontos, főleg annak, aki nem mozog magabiztosan itinerek alapján. Aki túrázik, annak ez természetesebb, de itt azért simán el lehet bolyongani. Nekem is benne volt plusz 5-6 kilométer.
Leggyorsabb nőként és abszolút nyolcadikként értél célba. Motivált a helyezés, vagy végig inkább a saját utadat futottad?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt. Nyilván számított, hogy milyen helyen állok, és nagyon jó érzés volt, hogy az első két szakaszban elsőként jöttem, az első helyen voltam. A harmadik szakasznál viszont, amikor már mélyponton voltam, egyszer csak elkezdtek feljönni rám a lányok. Ez azért eléggé megviselt, mert addig vezettem, és hirtelen azt láttam, hogy ők ott vannak mögöttem, közelednek. Őszintén szólva ez egy kicsit hazavágott. Közben pedig nagyon felnéztem rájuk.
Azt gondoltam, hogy úristen, ők ezt mennyivel jobban csinálják nálam.
Mennek előre, nem panaszkodnak, nincs hiszti, egyszerűen csak teszik a dolgukat. Akkor ott ez így nagyon erősen megérintett.
Egy 200 kilométeres versenyen sokat számít, hogy ki hogyan reagál a mélypontokra…
Sokszor azt érzem, hogy én vagyok a világ leghisztisebb embere. Nyilván emiatt nem is láthattam reálisan a helyzetet, inkább idealizáltam őket: azt gondoltam, hogy ők nagyon ügyesek, én pedig hozzájuk képest nem. Utólag ezt is próbáltam beleírni a beszámolómba, mert az utolsó szakaszra ez már teljesen megváltozott bennem. Előtte még kérdezgettem, hogy mennyire vannak, együtt mozogtunk fejben ezzel a versennyel. A végére viszont már egyáltalán nem érdekelt.
Akkorra már annyira elfogadtam volna az eredményt, hogy ha harmadik leszek, az sem számít. Egyáltalán nem sajnáltam volna tőlük, mert például Lajos Dóri – akit már régóta ismerek – elképesztően jó teljesítménytúrázó, és Vera (Ihász Vera ultrafutó – a szerk.) is nagyon ügyes. Egyszerűen átváltott bennem valami: már nem az érdekelt, hogy ki hol áll, hanem az, hogy én teljesítsem a saját célomat, és meglegyen a 40 óra.
Annyira erre fókuszáltam, hogy teljesen lekötötte a figyelmemet: csak menni kellett, menni kellett, menni kellett. Még az sem érdekelt, hogy az utolsó szakaszon valójában egy órás előnyt szereztem velük szemben. Erről egészen addig nem is tudtam, amíg be nem értünk, és akkor mondták, hogy körülbelül egy órára vannak mögöttem a lányok.
Most, hogy ilyen jól sikerült az első 200-asod, van benned olyan, hogy visszamennél még a Kazinczy 200-ra, vagy inkább lezárnád ezt, és a következő kihívás felé mennél tovább?
Most inkább a második felé hajlok. Hogy ez most jó vagy rossz döntés, azt nem tudom, ezt majd Atti megmondja. Ő például már vasárnap délután azt mondta, hogy feltűnően jól nézek ki: nincs semmi bajom, nem fáj semmim, és összességében gyorsan összeszedtem magam. Azt mondta, hogy talán jobban is nézek ki, mint például az Ultrabalaton vagy a Vadrózsa után. Persze tudom, hogy ilyen rövid idő után még
könnyű azt érezni, hogy „már meg is szépült” az egész, ami azért nem feltétlenül jelent jót.
Közben most két év múlva lesz ott a 300-as, de mondtam is, hogy inkább ne is mondják el nekem ezt az információt.
Ha visszamehetnél az időben a rajt előtti pillanathoz, és egyetlen dolgot üzenhetnél magadnak, mi lenne az?
Nem akarom ismételni magam, hogy biztosan előbb innék kávét. Talán inkább azt mondanám tanácsként, hogy bár a Zemplén nincs közel, szerintem nem biztos, hogy rossz ötlet előtte bejárni egy-két szakaszt, főleg annak, aki egyedül tervezi teljesíteni.
Nekem nagy szerencsém volt, hogy néha pont olyanokkal mentem együtt, akik hasonló tempóban haladtak, de amikor az ember teljesen egyedül van, vakon megy, és esetleg eltéved, az sokat tud kivenni belőle. Ha pedig már ismered a terepet, tudod, milyen emelkedők és lejtők várnak rád, azon is lehet időt és energiát nyerni. Most például a Vadrózsára is úgy mennék vissza, hogy már nem teljesen vakon, mert
tudom, mi vár rám.
Már tudom, hogy ott van például az a hosszú Zámpatak-szakasz, és azt is, mire számítsak. Szóval szerintem érdemes lehet elutazni, és legalább néhány kritikus részt előre megnézni.
Tavaly az Ultrabalatonnal, most pedig egy 200 kilométeres terepversennyel léptél át egy új határt. Mit tanított neked ez a kihívás saját magadról, amit korábban még nem tudtál?
A kávédologra most már biztosan rájöttem. Arra, hogy mennyire sokat számít, hogy meglegyen a szokásos kávém, és hogy mennyire függök a koffeintől. Ez azért egy kicsit félelmetes felismerés volt, mert például délelőtt általában kettőt iszom, és most megtapasztaltam, mennyire hatással van rám, ha ez kimarad.
A másik, amit megtanultam magamról, hogy bár tudtam, hogy céltudatos vagyok, és tudok küzdeni, ezt már régen használtam ilyen helyzetben. Talán az Ultrabalaton befutója volt az utolsó ilyen élmény, amikor tényleg megtapasztaltam, hogy a 23 óra 59 perc is meglehet, és hogy képes vagyok addig menni. Most ugyanez történt:
rájöttem, hogy ennyire tudok küzdeni, hogy az utolsó szakaszra is tudok még erőt meríteni, sőt gyorsulni is.
Ez őszintén szólva egy kis büszkeséggel töltött el.
