Nincs lehetetlen! Úgy vettem észre, ez a mondat sportolói körökben elég gyakori. Erre csak nemrég lettem figyelmes, mert eddig nem igazán mozogtam sportolói körökben. Pontosabban BLSZ III-as focicsapatokkal, amelyeknek tagjait mind egy szálig imádtam, de előbb tanultam meg tőlük a búvár receptjét és a póker szabályait, mint a sportolói attitűdöt.
Egyébként azt gondolom, rám nem igaz ez a mondat. Van lehetetlen. Sőt, ha listáznám, akkor a világban sokkal több lehetetlen dolog van, mint lehetséges – de szerintem ez nem baj. Ha mindig abba az illúzióba kergetném magam, hogy mindenre képes vagyok, akkor fennállna a veszélye, hogy sosem elégednék meg azzal, amit éppen elérek.
Minden fejben dől el?
Most nem a lusta beletörődésről beszélek, amikor kifogásokat keresek, hanem a realitásról, valamint saját magam és a képességeim tiszteletéről. Ezt amúgy csak azóta gondolom így, amióta futok. Előtte én is sokszor motiváltam magam ezzel a látszólag kedves mondattal.
Milyen érdekes, hogy ezt pont egy olyan dolog változtatta meg bennem, amiről azt gondoltam, lehetetlen. És azt hiszem, pont ezen van a hangsúly: azt gondoltam. Azt aláírom, hogy rengeteg dolgot nem nézünk ki magunkból, és amikor sikerül, akkor ezt érezzük, de ebben az az átverés, hogy az előtte sem volt lehetetlen.
Nem vagyok kócs. Nem is gondolom, hogy bárkinek szüksége lenne arra, hogy megmondjam a tutit. De én a futás által azt tapasztaltam, hogy ha elég melót teszek bele – még akkor is, ha a belem kiszakad –, és el tudom fogadni nagymamám bölcsességét, miszerint nem minden papsajt, hanem van papszar is, akkor nincs szükségem arra, hogy ne legyen lehetetlen. Legyen.
Elég, ha megtalálom mindazt, ami számomra lehetséges.
Ezen gondolatsor mentén tegnap beneveztem életem első félmaratonjára. A sok lehetetlen között, ez számomra lehetséges.
