Kábé már kétszázszor voltam futni. A legnagyobb jóindulattal is csak azt tudom mondani, hogy nagyjából tíz százalékban, azaz húsz alkalommal voltak ideálisak a körülmények. Ha az időjárás éppen nem gajdult meg, akkor mentálisan nem voltam ott. Ha véletlenül fejben egyben voltam, akkor a lelkem vagy a testem volt megreccsenve. Itt fájt, ott szúrt, nem teltek a percek, nem gyűltek a méterek.
Megmondom a frankót: ez a tízszázalékos arány lófasz esti fénnyel, és ha belegondolok, hogy a héten még az ónos eső is rám fagyott, akkor ez a szám olyan kevés, mint a hajnali gerlefing. Ettől függetlenül csinálom.
Nárcisztikus kapcsolat
Szóval lehet, hogy éppen ezért csinálom. Annyira durva tapasztalás volt, amikor futókarrierem során először megbetegedtem. Természetesen augusztus volt. Negyvenhat fok árnyékban. Nem szeretek beteg lenni. Ki szeret? De azért ki tudtam én abból a helyzetből is kaparni a gesztenyét. Pizsamában elnézegettem a Szomszédokat, eszegettem, teáztam, hemperegtem a kutyával. Legalábbis a régi, szép időkben. Aztán jött ez a kibaszott kis futás, és megszűnt a békés, beteg heverészés.
Amikor a kórság miatt nem tudtam edzeni, egy világ omlott össze bennem.
Jó, nyilván ez egy erős túlzás, de kurva szar volt. Már két napja feküdtem otthon, a gazdagréti lakótelepem pedig éppen 1997 augusztusa volt. Miközben Vágási Feri konzervet szállított, a Nagy Fehér egy újabb életet mentett meg, Julcsiék pedig kitakarították Etus egész kéróját, én már halálgödröt építettem zsebkendőkből. Köhögtem, fájt a fejem és a fülem, csavart az orrom, de tüsszenteni csak akkor tudtam, ha lámpával a szemembe világítottam.
Parkolópályán
Kaptam antibiotikumot, de a biztonság kedvéért a harmadik gyötrelmes éjjelen elővettem a varázsüvegemet is. Ugyan Jack Daniel’s van ráírva, de benne gyönyörű, átlátszó, bitangfasza szilvapálinka van; ha nagy a szar, azzal szoktam öblögetni. Egyrészt baszta a csőrömet, hogy nem tudok nyugodalomban fetrengeni, másrészt be voltam szarva, hogy kárba megy minden, amit elértem.
Nyugtatott az edzőm, hogy nem így van, és pihenjek, minden fasza lesz, de hát ő honnan tudná? Csak száz éve sportol, ez az élete, én viszont akkor már legalább négy hónapja nyomtam az ipart. Olyan voltam, mint egy szeparációs szorongó gyerek, aki csak akkor hiszi el, hogy van anyja, ha látja.
Azt volt a legnehezebb megtanulni – sőt, valójában még most is azt tanulom –, hogy a futás nem csak akkor a részem, amikor csinálom.
A futás már hozzám tartozik. Bíznom kell benne. Bíznom kell magamban.
De most legfőképp abban bízom, hogy részt vehetek a január 18-i Zúzmara-futáson, mert éjjel megint előkerült a pálinkásüveg.
