Az edző–tanítvány kapcsolat kívülről elég egyszerűnek tűnik. Az egyik ember ír egy edzéstervet, a másik megcsinálja. A valóságban persze ez általában sokkal kaotikusabb. Van benne makacsság, viták, félresikerült hetek, néha egy kis sértődés is – aztán valahogy mégis működni kezd.
Az év férfi terepultrafutójával, Belus Tamással és edzőjével, Barát Gabriellával beszélgettünk.
Emlékeztek arra, amikor először találkoztatok? Mi volt az első benyomásotok egymásról?
B.G.: A mi kapcsolatunk onnan indult, hogy én együtt dolgoztam Tomi tesójával, Fruzsival, általa ismertük meg egymást. Ez tíz éve történt, így kicsit már a múlt homályába vész, de az biztos, hogy ez sosem volt lineáris folyamat. Egy eszméletlenül dinamikus, folyton változó, pulzáló dolog, amiben van egy furcsa alá-fölé rendeltség. Mert bizonyos szempontból az a főnök, aki fizet, viszont az edzés szempontjából mégiscsak én vagyok az.
Az elején nagy harcaink voltak, mert Tomi elég nehezen állt bele abba a munkarendbe, ami aztán egy eredményes fejlődéshez vezetett. Nem volt egy könnyű időszak, de aztán idővel nagyon egymáshoz csiszolódtunk, emberileg is megismertük egymást. Ez azért is nagyon fontos, mert nemcsak az eredmények, a számok, a görbék számítanak, hanem a mögötte meghúzódó mindennapok is. Fontos tudni, hogy milyen stresszfaktorok vannak az életében, mint ahogy azt is, hogy milyen háttértámogatást kap a környezetétől.
Sokat változtatott az is, amikor Tomi maga is edző lett, és már elkezdte ilyen szemmel is nézni a dolgokat. Akkor értette meg igazán, hogy nekem milyen nehéz volt az első időszakban. Azóta egy teljesen egyenrangú partneri viszony van köztünk, amiben még mindig én írom az edzéstervet, én irányítok, de sokkal szabadabban és tisztábban mondja el a véleményét. Szerencsére már teljesen egyfelé megyünk. Már nincsenek nézeteltérések, csak apró finomhangolások. Ha lehet ilyet mondani, akkor úgy fogalmaznék, az a mi titkunk, hogy nagyon jól egymás alá dolgozunk.
Tomi, kezdetben számodra mi volt ebben az együttműködésben ilyen nehéz? Mik ellen kardoskodtál?
B.T.: Annak idején sokat futottam a testvéremmel, Fruzsival, de mindig csak úgy és annyit, amihez éppen kedvünk volt. Volt, hogy kicsit többet, mint kellett volna, és sokszor olyan is, hogy kevesebbet, és csak ritkán annyit, amennyi ideális lett volna. Amikor Fruzsi megismerte Gabit – nagyjából egy évvel előttem – és elkezdte vele a munkát, akkor teljesen átalakult az, ahogy futott, és én ezt testközelből végig is néztem. Már nem volt akkora szabadság, kevesebb lett a laza közös futás. Szerintem ezt sokan átélik, hogy valaki a társaságból elkezd edzővel futni, és onnantól megváltoznak a dolgok, nehezebb, sőt néha lehetetlen már egymáshoz igazodni.
az UTH után a kocsihoz pedig gyakorlatilag vonszolni kellett, aztán egy hétig alig bírtam lábra állni. Tudtam, hogy valamit nem jól csinálok.
Aztán Fruzsi nagyon gyorsan elkezdett fejlődni, és Gabiról is csupa jót mesélt. Ekkortájt csináltam az első hosszú UTH-mat (Ultra Trail Hungary), ahol azt éreztem, mint addig már sokszor, hogy többet kérek a testemtől, mint amire alkalmassá tettem. Egy hétvégi hosszú edzés után sokszor marha nagy izomlázam volt, alig bírtam elmenni dolgozni, az UTH után a kocsihoz pedig gyakorlatilag vonszolni kellett, aztán egy hétig alig bírtam lábra állni. Tudtam, hogy valamit nem jól csinálok. Nem értettem, hogy hogy van az, hogy Pálfy Marci tök vidáman járkálgat egy UTH után, miközben én mozdulni sem bírok.
Amikor Gabit megkerestem, nem az volt a célom, hogy nagy PB-ket (személyes rekord) fussak vagy dobogón álljak, arra vágytam csak, hogy azokra a dolgokra, amikre rászántam magam – például hogy egyszer elmenjek egy UTMB-re (Ultra-Trail du Mont-Blanc) – normálisan fel tudjam készíteni a testem. Abban biztos voltam, hogy ezt egyedül nem tudom megcsinálni, hiszen ha tudtam volna, akkor az azt megelőző hét évben már sikerült volna. Akármennyit futottam, úgy éreztem, vannak olyan korlátok, amiket egyedül nem tudok átlépni. Elkezdtünk együtt dolgozni, és be kell valljam, gyalázatos első hetek voltak. Az is csoda, hogy nem rakott ki, de szerintem csak a testvéremre való tekintettel tett így.
B.G.: Így tíz év távlatából ezt megerősíthetem. Rögtön az elején volt például egy olyan hét, hogy a kiadott és elvégzett feladatok köszönőviszonyban sem voltak egymással. Sem a távok, sem a feladatok, sem az alkalmak száma nem stimmelt. Egy ponton írtam Fruzsinak, hogy mennyire lenne kenyértörés köztünk, ha a bátyjával mégsem dolgoznék együtt, mert elég lehetetlen fiú. Nyilván nem örült, aztán beadtam a derekam, és mondtam, hogy akkor adok ennek még egy kis időt. Nagyon jó volt, hogy mindenféle sértődés nélkül el tudtam mondani Tominak, hogy ez részemről ebben a formában nem működik. Ha úgy érzi, nincs rám szüksége, az teljesen rendben van, akkor köszönjünk el.
Aztán ezután jött egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy százszázalékban beleállt. Még mindig él bennem az a meglepettség, amit akkor éreztem, amikor először az előírtak szerint csinált végig Tomi egy heti edzést. Ez nyilván az edző hozzáállását is javában megváltoztatja. Másképp adagoltam a terhelést, máshová helyeztem a fókuszt. El tudott indulni egy valódi közös munka.
B.T.: Hát igen, konkrétan a lógósból egy eminens lettem.
Azt hiszem, ezen a ponton kezd bekúszni ennek az egész kapcsolatnak az emberi, emocionális oldala is.
B.G.: Ahogy elkezdek dolgozni valakivel, és eltelik egy-két hónap, nagyon kötődni kezdek hozzá. Egyfelől ez jó, mert ennek köszönhetően jóval gyorsabban érzek rá a személyiségére és a képességeire, ettől nyilván nő a hatékonyság. Másfelől viszont nehéz is, mert amikor valaki elköszön, azt sokszor rosszul élem meg. Amolyan mini szakítások.
B.T.: Nem tudom, Gabi mit gondol erről, de én fogadni mernék rá, hogy mi akkor is össze tudnánk barátkozni, ha én nem futnék, ő pedig nem lenne az edzőm. A világnézetünk, a gondolkodásunk és az emberekhez való hozzáállásunk számos ponton megegyezik, sőt még az is, ahogyan kötődünk.
Most már én is főállásban edzősködöm, és az, ahogyan próbálom kiépíteni a kapcsolataimat a tanítványaimmal, nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan ezt én az edzőmtől kaptam, ahogy tőle tanultam. Mára olyan lett a kapcsolatunk, hogy sokszor igazán fontos dolgok az életemben Gabihoz jutnak el először.
Ez azért is van így, mert ha valaki annyira komolyan veszi a sportolást, mint én az elmúlt években, akkor pontosan tudja, mennyi apróságnak tűnő dolog számít, amely befolyásolhatja a teljesítményünket. A miértekről az edzőnek mind tudnia kell. Ezt szoktam kérni a saját sportolóimtól is. Ha kapok elég inputot, edzőként képes vagyok meghozni a számukra legjobb döntéseket. Szerintem ebből a szempontból én nagyon jó tanítvány vagyok.
B.G.: Azt gondolom, az egész futóedzői munkának az „edzősködés” csak egy nagyon kis része. A nagy részét az emberismeret, a pszichológiai vonal és a célok felé való terelgetés teszi ki.
Tulajdonképpen azt vállaljátok, hogy egy másik felnőtt embert segítetek abban, hogy elérje a céljait. Azért ez nem kis feladat.
B.T.: Igen, és az is a feladatunk, hogy az a felnőtt ember, aki ezért fizet, boldogabb legyen, mint mielőtt velünk kezdett dolgozni. Ehhez az is hozzátartozik, hogy segítünk neki az addigiaknál jobb célokat kitűzni. Olyanokat, amelyek elég nehezek ahhoz, hogy bele kelljen tenni a munkát és a fejlődést, de amelyeket valóban képes elérni.
Most kicsit meghasonultunk, mert Tomi, te is edzőre váltottál. Ez azért fontos, mert behoz egy másik, nagyon érdekes és szerintem nagyon szép aspektust. Mégpedig azt, hogy bár benned ott van minden szükséges tudás, mégis a saját céljaid megvalósításához szükséged van egy másik emberre.
B.T.: Tőlem furcsállva szokták megkérdezni, hogy neked még mindig van edződ? Persze, hogy van! Még jó! Egyrészt saját magadat nem látod olyan tisztán, másrészt szükséged van arra a gázra és fékre, amelyeket egy edző ad. Nálam általában inkább az utóbbira. Ha például Gabi nem lenne, akkor egy évben elmennék húsz versenyre. Most ennek a negyedére, de így okos.
B.G.: Nagyon fontos, hogy amikor az ember saját magának ír edzéstervet, és próbálja azt betartani, baromi könnyű magával megbeszélni, hogy éppen miért tér el tőle. Az emberi psziché folyamatosan ütközteti a saját, különböző nézőpontjait, és tökéletesen meg tudja győzni magát arról, ami éppen a hangulatát szolgálja.
Ugyanez igaz a versenyzésre is. A magyar atlétikából egyetlen igazán nagy kaliberű embert tudunk mondani, aki úgy ért el komoly eredményt, hogy saját maga edzője volt. Ő Rózsavölgyi István.
(Rózsavölgyi István az ötvenes évek egyik legjobb közép- és hosszútávfutója volt a világon, a híres Iglói-tanítványok egyike, aki pályafutása során hét világcsúcsot és nyolc Európa-csúcsot állított fel. Mielőtt visszavonult volna, a római olimpián bronzérmet szerzett ezerötszáz méteres síkfutásban, később pedig maga is kiváló edző lett. – a szerző.)
Tomi, szerinted mi az a dolog, amit Gabi benned jobban vagy hamarabb lát, mint te saját magadban?
B.T.: Nem biztos, hogy még van ilyen, mert azt gondolom, elég jól látom a saját hibáimat. Sőt, néha talán túl szigorú is vagyok magammal, és egyáltalán nem félek ezeket megosztani vele. Nem hiszem, hogy engem meg kell fejteni, de az nagyon sokszor előfordult, hogy sokkal jobban tudta, mire leszek képes egy adott versenyen. Gyakran alábecsültem magam, de az is megesett, hogy túlbecsültem.
B.G.: Nem szeretnék elmenni lila ködbe és nagyon ezoterikus dolgokba, de a futás során az ember rendkívül jól megtanulja saját magát. Ennek köszönhetően tíz év után már nincs igazán olyan dolog, amit előbb észrevennék benne, mint ő saját magában. Régen sokkal több ilyen volt.
Kezdetben előfordult például, hogy nem mondta, ha fáradt vagy nincs jó passzban, a sorok közül kellett kiolvasnom. Mára viszont a futáson keresztül olyan mértékben fejlődött az önreflexiója, hogy már nem kell félszavakból értenem: feketén-fehéren le tudja írni, meg tudja fogalmazni. Szerintem a futásnak ez az önismereti út a legnagyobb hozadéka.
Gabi, mit gondolsz, Tomi az évek során mivel okozta a legnagyobb meglepetést mások számára?
B.G.: Azt gondolom, az előbb említett önismereti út során Tominak leginkább az önbizalma került a helyére, és ezáltal bátrabb lett. Versenyeken azt tapasztaltam, hogy a legnagyobb meglepetést ezzel a bátorsággal okozta. Tisztán emlékszem, amikor először futott az UTH dobogójára. Arra számítottunk, hogy a legjobb tízben benne lesz, a dobogó viszont csak egy háttérben megbújó remény volt. De merte, és megcsinálta.
B.T.: Ez 2018-ban történt Dobogókőn. Az első ötven kilométerem elég konzervatív volt, és tulajdonképpen az utána lévő hatvan is. Mivel azonban nagyon jó volt a felkészülésem, végig erős maradtam.
Visegrádon, a frissítőpontnál mondták, hogy a harmadik és a negyedik hely néhány perce ment el. Akkor egy kicsit megijedtem a feladattól: most akkor nekem versenyeznem kell? Vagy mit csináljak? Ez teljesen új szituáció volt, mert addig csak magammal versenyeztem.
Életemben nem mentem még olyan bátran, olyan flow-ban, olyan boldogan. Mindig ezt a futást szoktam mondani a leglegnek.
Kellett egy kis idő, amíg eldöntöttem, hogy a következő harminc kilométerem mivel és hogyan fog telni. Tudtam, hogy magammal kell foglalkoznom, kihozni a legtöbbet, és majd meglátjuk, az mire lesz elég. Azóta sem mentem olyan gyorsan Visegrádtól a célig.
Amikor megláttam a negyediket, majd kiugrott a szívem a helyéről, amikor pedig a harmadikat is felfelé a Nyergesen, akkor aztán végképp. A célig vezető lejtmenetet sosem felejtem el. Életemben nem mentem még olyan bátran, olyan flow-ban, olyan boldogan. Mindig ezt a futást szoktam mondani a leglegnek.
Ehhez biztosan az is kellett, hogy nem tettem magamra nagy terheket és téteket. Azóta ezt sokkal nehezebb megcsinálni. Nagyon érdekes, hogy eleinte Gabi nagyon megtervezte a versenyeimet, aztán egyre kevésbé, most pedig már egyáltalán nem. Ez szerintem nagyon jó, mert azt mutatja, hogy jól működik a kapcsolatunk és a közös munkánk. Számos dolog mellett versenyezni és jó döntéseket hozni is megtanított.
Végül talán éppen ez az, ami kívülről nehezen látszik egy edző–tanítvány kapcsolatban. Nemcsak edzéstervek és versenyek sorozata, hanem egy hosszú, közös tanulási folyamat – egymásról és önmagukról is. Tíz év után Belus Tamás és Barát Gabriella már pontosan tudják, mikor kell gázt adni, és mikor kell inkább a fékre lépni. És bár az edzéstervet még mindig Gabi írja, az irányt ma már közösen tartják.
