Egy külföldi maraton sokkal több, mint 42 kilométer, utazás, élmények és kompromisszumok keveréke. A törökországi Runtalya pontosan ezt adta, egy viszonylag olcsó, de szervezésében hagyományosan „lazább” versenyt. Cserébe viszont ott volt Antalya minden előnye, a bazár, a tengerpart és a különleges hangulat. Nem életünk futása volt, de egy emlékezetes hétvége igen. És végül talán ez számít igazán.
Megnéztük, milyen egy tavaszi maraton a török Riviérán – futóként és turistaként is. És azt is, hogy érdemes-e ide PB-t hajszolni jönni.
Egy hobbi futó számára egy távoli országban maratont futni legalább akkora turisztikai-, mint sportértékkel bír. Őszintén szólva ki az, aki csak egy maratonért elutazna valahova úgy, hogy a versenyen kívül nem néz meg semmit az adott desztinációból? Nem véletlen, hogy a maratonok főtámogatói között szép számmal találunk turisztikai hivatalokat, szállodákat vagy reptereket. A maratonfutás önmagában egy hatalmas turisztikai üzlet.
Húsvétkor mi is összekapcsoltuk a futást az utazással, így kerültünk Antalyába, Törökország legnagyobb tengerparti üdölővárosába, ahol Húsvét vasárnap rendezték a Runtalya (Run + Antalya = Runtalya) maratont. Péntek este repültünk közvetlen járattal Budapestről és hétfő éjszaka érkeztünk haza, tehát a versenynapon kívül még volt egy szombatunk és egy hétfőnk arra, hogy megnézzük a környéket.
Olcsó nevezés, hiányos információk
Számomra több szempontból is meglepő volt ez az esemény. Elsőként a nevezési díjon akadt meg a szemem, ami 1750 török líra volt (kb 13000 ft), ráadásul úgy, hogy kb másfél hónappal a verseny előtt neveztünk. Ilyen alacsony nevezési díjjal nagyvárosi maratonon ritkán találkozom. A másik pedig az volt meglepő, hogy a verseny előtt 1 héttel még alig voltak információk a neten a versenyről és amikor felkerültek az infók, akkor is a 2 évvel ezelőtti rajtidőpontok szerepeltek a térképen. Nem igazán érezte azt az ember, hogy ez egy jól összerakott verseny. Annyira nem aggódtunk rajta, mert nem életünk legjobb maratonját mentünk futni ide, hanem a szórakozás volt az elsődleges, melynek része a maraton lefutása is volt.
Az edző énem a fenti gondolatoknál bekapcsol, és bátran ki merem mondani, hogy életünk legjobb maratonjáért én biztosan nem javasolnám egy messzi országba az elutazást, ahol a körülményeket nem tudjuk vagy nehezen tudjuk kontrollálni. Érdemes előre eldönteni, hogy mi a célunk, mert a kirándulás és a maraton PB biztosan nem passzolnak egymáshoz.
Péntek este érkeztünk Antalyába, már leszállás közben a város fényeit látva is sejtettem, hogy egy hatalmas városba érkezünk. Nem véletlen, hogy a pálya városon belül egyenesen 21 km oda és vissza, és a rajthoz képest a másik irányban is van még város bőven. A taxi ötünket a 40 euróért vitt be a repülőtérről a 17 km-re, a város központjában található hotelünkbe. A líra mellett az eurót is elfogadják mindenhol, sőt szeretik ha abban fizetünk, mert a líra árfolyama a magyarnál is nagyobb török infláció miatt folyamatosan romlik. A hotel önmagában jól nézett ki kívül-belül, de az utca az nem egy fejlett városéra emlékeztetett, omladozó épületek, koszos utcák, beszakadó utak. Persze a főút maga rendezett volt a narancsfáival és a széles járdáival és az épületekre is jobban figyeltek, de a mi hotelünk onnan kb 200 méterre egy kis utcában volt, ahol már más valóságot mutatott a helyzet.
Egy normál tálca átlójára éppen ráfért az óriási XL-es dürüm
A szállás elfoglalása után éttermet kerestünk, ami nem volt nehéz feladat ugyanis a környéken hemzsegtek a különböző vendéglátó helyek, de próbáltunk olyat választani, ahol nem lesz bajunk az ételtől. Sokan mondják, hogy Törökországban az étkezés után igyunk mindig egy gyomorfertőtlenítő pálinkát, hogy biztosan ne kapjunk gyomorfertőzést, de nálunk egyrészt nem volt pálinka, másrészt én nem iszom alkoholt, így ez nehezen volt kivitelezhető. A taxiból a hotel felé láttunk egy bizalomgerjesztő nagyobb helyi éttermet, amit végül gyalog is gyorsan megtaláltunk. A választék gyakorlatilag abból állt, hogy hogyan kérjük a dönert, lavash-ban, zsemlében, buciban vagy tálon és milyen szószt kérünk mellé. A többségünk a dürüm mellett tette le a voksát, de lehetőség volt a kívánt méretet (S, M, L, XL) is megadni a rendeléskor. Mivel már nagyon éhes voltam, én az XL-est kértem marhahússal, de amikor megérkezett akkor mindenki csak nevetni tudott rajta. Egy normál tálca átlójára éppen ráfért az óriási XL-es dürüm. Menüben, krumplival és kólával nem került 4000 ft-ba, szóval abszolút nem volt drága. Végül sikerült vele megbirkóznom, de másnap már csak L-est kértem belőle.
A bazár a szomszéd utcában volt, de mivel elég későre járt az idő, már minden üzlet zárva volt, csak egy kávézót találtunk nyitva, ahol minden kávé 79 lírába került. Itt még mindenki evett egy sütit is, aztán egy kis séta után visszamentünk a hotelbe, ahol senkit nem kellett altatni.
Másnapra az volt a terv Adrival (a menyasszonyommal), hogy reggeli előtt elmegyünk futni, de olyan későn keltünk fel, hogy inkább kihagytuk a reggelit. Mindkettőnk hasa még tele volt az előző estéről és a reggeli futásból alvás és egy déli futás lett. Mindenképpen meg kell említeni, hogy reggel fél 6-kor megszólalt az ima, amitől mindketten frászt kaptunk.
Városnézés futás közben
A futást kombinálva a rajtszám átvétellel, rajzoltam egy útvonalat a strava heatmap alapján a versenyközpontig a Suunto Race 2 órára, persze nem egyenesen, hanem az óváros kis utcáin és a kikötőn át, így a 3,2 km-ből 7,6 km lett. Eredetileg többet terveztem, de miután élőben láttuk, hogy rengeteg a lépcső, így rövidítettünk kicsit. Az eső miatt szerencsére kevés turista volt a sikátorokban, ezért egész jól körbe lehetett nézni, illetve nyugodtan lehetett fotózkodni a pálmafák alatt.
Egy hatalmas versenyközpontot építettek a szervezők sok kiállítóval, úgy éreztem magamat mintha egy óriási maratonon lennénk. Gyönyörű parkban helyezkedett el, vízeséssel, kilátóval, tényleg nagyon jó helyet találtak neki. Antalyáról tudni kell, hogy a városban kevés helyen van klasszikus értelemben vett vízpart, magasparton fekszik a város, a két szélén van kavicsos part, ahol a strandok helyezkednek el. A versenyközpont pont az egyik ilyen strand felett volt található, ahová lifttel vagy egy vadregényes lépcsősoron lehetett felmenni.
A rajtszámátvétel után a versenykiírásban szereplő tésztapartin szerettünk volna részt venni, amiről egyik szervező sem tudott információt mondani. A térképen szereplő helyen nem volt, így többedmagunkkal kerestük mindenhol, de sehol sem találtuk. Aztán nagy nehezen kiderült, az egyik vip kártyás szervező elmondta, hogy elmaradt a rossz időjárás miatt (szemerkélő eső, ami azóta már elállt). Nekem inkább úgy tűnt, hogy nem tudták vagy nem akarták megszervezni.
A rajtcsomagban egy igazi hátizsákot, futópólót és egy pár apróságot kaptunk, ami az alacsony nevezési díjhoz képest elég sok. Bár a rajtszám rögzítéséhez nem kaptunk biztosítótűt (kerékpárversenyzőként tudom, hogy égbekiáltó bűn, hogy nem volt nálam, de ez mégiscsak egy amatőr futóverseny) és a szervezők csak vonogatták a vállukat, hogy elfogyott. Aztán Adri erélyesebben odaszólt a maraton távnál ücsörgő szervezőnek, hogy kérdezze már meg, hogy van-e valakinél biztosítótű és valahogy egyből előkerült egy doboznyi. Egyébként az információ/help pultnál is sok kiabálást lehetett hallani, a mi csapatunkból is volt aki nem szerepelt a benevezettek listáján pedig benevezett, de emailben jeleztük és a helyszínen már megvolt a nevezés. Mondjuk azt, hogy a szervezők nem feltétlenül a pozitív munkamoráljukkal lopták be a szívünkbe magukat. Talán a lusta szó lenne a legjobb jelző rájuk.
Visszafelé a hotelbe sétálva mentünk, a kimaradt tésztaparti helyett vettünk magunknak ennivalót. Édességekben a török konyha elég jó, egy almás linzerkosarat mindketten bevállaltunk. Kicsit más volt, mint a hazai ízek, de kifejezetten ízletes volt. Az egyik helyi boltba is beugrottunk vízért és pár apróságért. A csoki és a kóla árakat mindenhol megnézem, itt az volt a furcsa, hogy az európai csokik mind 1000 ft felett kezdődtek míg a helyi csokik 450-500 ft körüli áron voltak kaphatóak, az utóbbiból be is tettem a kosárba jó párat (mindegyik finom volt, egyedül a mogyorósat érdemes kihagyni, mert abban avas volt a mogyoró). A coca-cola ára meglepetés volt, a 3 literes! kiszerelés mindössze kb 780 ft-nyi lírába került, ezért abból is betettem egyet a kosárba, ilyen kiszerelést még úgysem vettem soha.
Este az előző naphoz hasonlóan egy dürüm menüt ettünk a végén egy csokitortával lefojtva, ami után még benéztünk a bazárba, aztán visszamentünk a szállásra és egész korán lefeküdtünk aludni.
Maratonnap: konfetti, katonák és széteső mezőny
Vasárnap nem igazán akaródzott felkelni, így az óraátállítás után 1 héttel a +1 óra keleti időzóna nem esett jól. De a 9.10-es rajthoz el kellett indulnunk 8.15-kor, hogy mindenre legyen időnk. A reggelit én kihagytam, szeretek üres gyomorral futni, csak egy üres teát ittam reggelire. Ruhából alulra a kedvenc lidl-s nadrágomat vettem fel, felülre a csapatmezt, plusz vittem a Salomon futóövem, amiben a telefonom és a géljeim voltak. Futócipőből csak egyet vittem magammal, a Mizuno Neo Zent, így nem kellett gondolkodnom azon, hogy melyiket vegyem fel.
Gyorsan lekocogtuk a 3,2 km-t a rajtig, aztán próbáltunk WC-t találni, de ebben nem voltak annyira erősek a törökök. Mindegy, megoldottuk, aztán beálltunk a rajtba. Azt tudni kell, hogy ez a verseny egyben a katonai félmaraton világbajnokság is volt, akik előttünk rajtoltak 9.00-kor (valójában 9.03-kor) és elég komoly afrikai futók is rajthoz álltak abban a kategóriában. A rajtban üvöltött a zene, majd a rajt pillanatában óriási konfettieső fogadott minket. Megadják a módját a törökök ennek is.
A pályán teljes útzár volt, autó nem tudott bejönni, minden kereszteződésben rendőrök álltak, helyenként még maszkos fegyvereseket is láthattunk. A verseny az alsó főúton haladt, amit szezonon kívül nem volt annyira nehéz lezárni, bár egy villamosvonalat is lezártak miatta fél napra, pont azt amivel vissza tudtunk volna menni a szállásra. Hiába magasparton van Antalya, azért folyamatosan hullámzott az út, de szerencsére nagyobb emelkedőből csak egy volt benne. Mivel minden táv külön rajtolt, ezért a mi mezőnyünk hamar szétszóródott.
Mindössze 342 futó volt a maratoni táv rajtlistáján, így a 4.-5. km-től már szinte egyedül futottam. A félmaratonon indulók elvileg utánunk rajtoltak 10 perccel, ők kezdtek utolérni egy idő után, amiből lett egy baleset is az egyik frissítőpontnál. Én az út jobb oldalán futottam a frissítőpontnál felvéve egy üveg vizet miközben előzött egy félmaratonista, aki a bal oldalon futott, szintén vizet felvéve. Csak ekkor éppen érkezett szemből egy katonai vb-n induló is, aki telibe nekifutott a bal oldalon frissítőnek és mint a rajzfilmekben mindketten fenékre estek.
Ha már a frissítőpontoknál tartunk, leírom, hogy kb 2,5 km-enként volt frissítőpont a pályán, mindenhol 3 dl-es palackos ásványvizet adtak fel és még volt a pontokon narancs, alma és banán is. Az izót hiányoltam, bár egy olyan országban, ahol nem iható a csapvíz lehet nem olyan nagy probléma, hogy nem azt adnak fel a szervezők. A palackos víz sokkal jobb, mintha pohárban kapnánk az innivalót, sokkal könnyebb inni belőle. Csak felbontom, kiöntök belőle fél decit, aztán iszom 1-2 decit, a maradékot kiöntöm és kidobom az üveget a kukába. Mert kuka is volt, ráadásul több is, minden frissítőpont után.
Rátérve a futásra. A tervem az volt, hogy próbálok érzésre futni, persze azért a pulzust is nézve, az elején lassan kezdve 5:00-5:10-es ezrekkel, aztán meglátom, hogyan érzem magam a táv második felében és ahhoz módosítom a tempót. Az elején nem igazán éreztem, hogy ez egy jó futás lesz, ezért nem is próbáltam meg gyorsabban futni. Csak teltek a kilométerek, rengeteg szálloda, apartmanház, étterem mellett haladtunk el, volt időm nézelődni, mert nem volt körülöttem senki akire figyelnem kellett volna. A félmaratoni táv fordítója után érkeztünk az érdekes részhez, ahol egy időre elfogyott az út és beküldtek minket egy parkba a járókelők közé. Meglepő volt, de szerencsére nem tartott sokáig és visszatértünk a széles parti útra, ahol hamarosan megnézhettünk kívülről egy katonai nyaralót, amit fegyveres őrök őriztek.
Kicsivel később egy meredek lejtőn keresztül teljesen levezett a pálya a partra, a végtelen hosszú strandra. Itt nem sokat szórakoztak a törökök az út építésével, simán lerakták a kavicsos partra a térköveket, amik így persze nem voltak igazán stabilak és mivel sok helyen kavics volt rajtuk így ellépésnél kicsit csúsztak. Házak erre már nem igazán voltak, csak pár büfé épület, majd ezután következett a kihalt parti szakasz, ahol összedőlt nyaralók és teljesen benőtt strandok szegélyezték az utat jobbról. Érdekességképpen pár métert még friss, süppedős aszfalton is kellett futni. Végül az autópálya mellé felérve fordítottak meg minket 21,1 km-nél. Vicces volt, hogy kb csak a 21. km-t jelző tábla volt jó helyen, az összes többit nem igazán sikerült eltalálniuk. A fordító előtt, kb 19,5 km-nél találkoztam Adrival, akivel még pár szót is váltottunk, megtudtam, hogy az abszolút női 7. helyen fut.
Féltávnál ettem meg a 2. 45 gramm szénhidrátot tartalmazó gélemet, tartottam magam a tervhez, nem akartam eléhezni. Mivel jól éreztem magam így picit gyorsítottam és szép lassan elkezdtem utolérni a lassuló futókat. Innentől csak előztem és a következő 7-8 km nagyon gyorsan eltelt és még a meredek emelkedő is nagyon jól ment felfelé. A tempóra figyeltem, hogy véletlenül se úgy fussak ahogy tudok, hanem picit lassabban, mert nagyon könnyen meg lehet zuhanni és még messze a vége. 31. km-nél megettem a 3. gélt, de kezdtem érezni, hogy túlmelegszem, a nap egyre erősebben sütött, amihez idén még nem vagyok hozzászokva. Ezt ellensúlyozandó a következő frissítőpontnál magamra öntöttem egy üveg vizet, ami egy ideig segített a problémámon. Egyébként soha nem hittem, hogy 18 fokban locsolni fogom magam, de itt kellett.
rá kellett néznem az órámon a navigációra, hogy merre is kell futni
Az utolsó 7-8 km elég lassan telt el. Visszaértünk a belvárosba, ahol már elég nagy turistaforgalom volt és a rendőrök nem igazán végezték a feladatukat. Volt két kereszteződés, amikor rá kellett néznem az órámon a navigációra, hogy merre is kell futni, mert a rendőrök háttal álltak nekem és a gyalogosoktól nem látszódott, hogy merre kell mennem. Még jó, hogy rátöltöttem az útvonalat a Suuntóra. 3 km-rel a cél előtt volt egy hirtelen megzuhanás, amit nem tudom mi okozott, de gyorsan sikerült túllendülnöm rajta és normális tempóban befutni a célba, ahol a többiek már vártak rám. Nem fáradtam el annyira, mint februárban a Split Maratonon, de nem is nyomtam meg annyira az elejét.
Eredetileg azt terveztük, hogy visszamegyünk a célba érés után a szállásra taxival, de ketten is korosztályos dobogósok lettek tőlünk, így ott maradtunk megvárni az eredményhirdetést. De bár ne tettük volna. Közel 1 órát csúszott az eredményhirdetés és végtelen sokáig tartott, a korosztályos dobogósok jó része meg se várta, hanem inkább hazament. Nem igazán érezték a szervezők, hogy ezt hogyan kellett volna lebonyolítani. A taxizás a végén összejött, aminek az volt az érdekessége, hogy simán bement a taxink az egyirányú utcába menetiránnyal szemben és még jöttek is szembe autók, de semmi probléma nem lett belőle. Úgy látszik ez itt így normális.
A verseny után már szabad volt a pálya, bármit ehettünk volna, de megint úgy hozta a helyzet, hogy dönert ettünk, de most egy a bazár soron található étteremben. Itt kétszer annyiba került minden, mint fent a városban és még kevesebb is volt. Ahogy megyünk a part felé, minden egyre drágább lesz. Szemben volt egy cukrászda finomabbnál finomabb sütikkel. Itt egy különleges baklavát ettem török fagyival, igazi kalóriabomba volt. A török fagyinak más az állaga és az íze is, mint a mi fagyinknak, orchidea gyökér liszt és gyanta is van benne. Adri a parton evett egy török fagyit, megkapta a hozzátartozó show-t is.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Törökországban nem lehet alkoholt kapni bárhol, de a parton található kávézóban mégis megoldották. Nagyon szép hely volt a kikötőben, de a bornak komoly ára volt, 3 vacsorám is kijött volna 2 pohár bor árából (nem én ittam).
A török bazár világa
A hétfőt egy extrémen késői kicsekkolás (a 12.00 nekik teljesen normális) után a bazárban és az üzletsoron töltöttük. Vettünk rokonoknak cipőt és magunknak ruhákat és pár kiegészítőt. Törökországról tudni kell, hogy ruha hamisításban nagyhatalom, szinte minden hamis, ami náluk kapható. Mindösszesen egy boltot találtam, ahol eredeti ruhák voltak, de ott drágább volt minden, mint nálunk. A hamis futócipőket vettem jobban szemügyre, kíváncsi voltam azokból mit tudnak kihozni. Azt kell mondjam, hogy semmiképp ne vegyetek belőlük, mert mindegyiknek nagyon kemény habból volt a talpa, messze nem olyan volt, mint az eredeti. Viszont az utcai ruhákból tapintásra, varrásra nagyon jó minőségű hamisítványok (márka logózott, eredeti modellre nem hasonlító ruhák) vannak, meg merem kockáztatni, hogy helyenként jobbak, mint az eredetiek. Pont az egyik táska árus mondta amikor Adri már a harmadik táskát választotta ki magának, hogy ezeket Törökországban gyártják, nem Kínában, utalva arra, hogy ezek jobbak, mint az eredetiek. De tényleg simán bevallják, hogy hamisat árulnak, például nekem is a bőrpénztárca árus is mondta, hogy mindegyik tárca ugyanaz a hamisítvány csak más logóval. Ami még fontos, hogy kötelező alkudni, 20%-ot minimum le lehet faragni mindennek az árából, de volt, hogy nekünk valamit fél áron adtak oda.
Ha már Törökországban voltunk akkor (eredeti) ékszerüzletbe is bementünk, mert kint olcsóbb az arany, mint itthon, és végül egy pár arany karikagyűrűvel távoztunk. De nem volt ennyire egyszerű történet ami az üzletben történt. Az eladó lány látta, hogy Adri nagyon sportos ruhában van és rákérdezett, hogy futott-e előző nap a maratonon. Aztán amikor megtudta, hogy korosztályos második lett akkor teljesen odavolt tőle és kellett egy közös képet csinálni vele és a tulajdonossal a helyi sportcsapat sálját fogva. A gyűrűk pedig az április 19-i esküvőnkre kellettek, ami a Cerbona Félmaraton keretein belül lesz Székesfehérváron (a rajt előtt 25 perccel).
Zárásképpen a kedvenc döneresünkhöz még elmentünk egy búcsúvacsorára és ettem egy XL-es dürümöt, aztán egy világos hajú, kék szemű török kivitt minket a reptérre és hazarepültünk.
Nem a tökéletes maraton, de egy emlékezetes utazás
Visszanézve a Runtalya maraton nem egy hibátlanul megszervezett verseny volt, és nem is ez marad meg róla elsőként. Voltak hiányzó információk, szervezési bizonytalanságok és néha nehezen követhető helyzetek a pályán is. Mégsem ezek határozták meg az egész hétvégét. Sokkal inkább az, ahogyan a futás összekapcsolódott Antalyával, a tengerparti szakaszokkal, a bazárok hangulatával, a döneres vacsorákkal és azzal, hogy a maraton itt tényleg csak egy része volt egy nagyobb történetnek. Egy olyan utazásé, ahol a sport és a felfedezés folyamatosan egymásba csúszott.
A tanulság is inkább ebből jön, nem minden versenyt kell PB-re optimalizálni, és nem minden maraton a tökéletes szervezésről szól. Van, amikor elég, ha egy futás egy jó utazás része lesz, és a Runtalya pontosan ilyen volt. Nem ez volt az év maratonja. De egy biztos, könnyű lesz visszaemlékezni rá.
