Zelcsényi Miklós, az NN Ultrabalaton ügyvezetője néhány hete Argentínában állt rajthoz egy Ironman-versenyen. A megmérettetés sportolóként komoly kihívást jelentett számára, szervezőként pedig lehetőséget adott arra, hogy egy másik ország versenyének működését is közelről megismerje.
Arról kérdeztük, milyen élmény volt egy ilyen távoli helyszínen versenyezni, milyen szervezési megoldásokra figyelt fel, és milyen tapasztalatokat tart olyan értékesnek, amelyeket a hazai események szervezésében is hasznosíthat.
Néhány héttel ezelőtt Argentínában álltál rajthoz egy Ironman-versenyen. Korábban már teljesítettél egy Ironman-távú versenyt, de ott az időjárás miatt végül elmaradt az úszás. Mennyire maradt benned hiányérzet emiatt?
Természetesen volt bennem hiányérzet, és ez is közrejátszott abban, hogy beneveztem még egy Ironman-versenyre. Emellett nagyon érdekelt az is, mivel tud többet adni egy Ironman-márkájú verseny, mint például egy saját eseményünk vagy egy másik hazai rendezésű triatlonverseny.
Miért éppen erre az argentin versenyre esett a választásod, mi volt az, ami miatt egy ilyen távoli, különleges helyszínen szeretted volna kipróbálni magad?
Ennek két fő oka volt. Egyrészt a saját szervezői életvitelemhez képest a lehető legjobban szerettem volna felkészülni. A hivatásom miatt a tavaszi és az őszi szezon sajnos nem alkalmas erre, hiszen akkor nekünk is szinte minden hétvégén eseményünk van. Maradt tehát az év eleje, az év vége és a nyár. A nyár nem jött össze, pedig akkor praktikusabb, közelebbi, európai helyszíneken is lettek volna versenyek. Ezek az Ironman-versenyek viszont annyira népszerűek, hogy mire nevezni akartam, a legtöbb már teltházas volt.

Az év végére sokkal biztosabban fel tudtam készülni, de az év végi lehetőségek közül már csak tengerentúliak maradtak. Láttam, hogy a San Juan-i verseny új Ironman, vagyis ebben a városban először rendeznek hosszú távú triatlont, így erre esett a választás. Úgy éreztem, november 1-jére biztosan fel tudok készülni egy ilyen megmérettetésre.
Mennyire más élmény egy Ironman-versenyen részt venni külföldön, mint egy hazai helyszínen?
Természetesen különleges hangulata volt annak, hogy külföldön, ráadásul egy Ironman-rendezésű versenyen indultam, ezt a közeget érezni lehetett. Ha azonban lecsupaszítjuk, mi történik egy ilyen versenyen, ugyanazt látjuk, mint itthon: úszni, kerékpározni, majd futni kell. A körülmények persze változnak, vannak jobb és kevésbé jó rendezések. Alapvetően viszont nagyon jó érzés volt, hogy ilyen messze otthonról, egyedüli magyarként képviselhettem kis hazánkat. Rajtam kívül is csak néhány európai indult.
Már a verseny előtti napokban érezted a kulturális, szervezési vagy akár a sportolói különbségeket?
Azt éreztem, hogy sokkal lazábban kezelik a dolgokat. A szervezői gárda dél-amerikai, latinos, laza felfogású volt, mindenki nyugodtan állt a dolgokhoz. A turistákkal nagyon barátságosak voltak, egyáltalán nem éreztük magunkat kirekesztve. Ezen a versenyen is megtapasztaltam, hogy a sportolók összetartanak.
A szálláson mindenki a hosszú távú triatlonra készült. Gyakorlatilag senki nem beszélt angolul, mégis segítettük egymást, például szerszámokat adtunk kölcsön egymásnak. Ez nagyon pozitív volt, de szerintem ebben nincs különbség a hazai versenyekhez képest: ugyanezt tapasztaltam a Balatonman-versenyeken és az Ironman-versenyeken is.

Szervezői szemmel volt egy-két dolog, amit elég lazán kezeltek. Főleg a versenyhelyszín építésénél tűnt úgy, mintha sok minden az utolsó pillanatban történne, illetve az okozott nehézséget, hogy viszonylag nehezen találtam olyan staffot, aki angolul beszélt, és a műsorvezetés is csak spanyolul történt, de versenyzői élmény szempontjából nem éreztem fejetlenséget az esemény előtt.
Milyen volt maga a versenyhelyszín és a pálya? Milyen körülmények között kellett teljesíteni az úszást, a kerékpározást és a futást?
A helyszín nagyon különleges volt. Az úszás fent a hegyek között, egy gát mögötti, mesterségesen duzzasztott tóban zajlott. Ez nekem fontos szempont volt, mert nem szerettem volna tengerben úszni, és külön a sós vízhez akklimatizálódni. A tó vize viszont rettenetesen hideg, mindössze 18 fokos volt. Ilyen hideg vízben még soha nem úsztam, főleg nem ilyen hosszan. Napközben közben brutálisan felforrósodott a levegő: a kerékpározás és a futás alatt 34 fokon tetőzött a hőmérséklet.
A verseny kétdepós volt, és szervezői szemmel itt láttam a két legjelentősebb hibát. Az első az úszásról kerékpárra váltó depóban volt. A kialakítás nem teremtett esélyegyenlőséget: a vízből kijövet volt, akinek többet kellett futnia a kerékpárjával, mint másoknak. Ezzel önmagában nem lenne baj, ha a második depóban ez kiegyenlítődött volna, de ott nem kaptuk vissza. Ráadásul nevezéskor lehetett olyan csomagot választani, amellyel alacsonyabb rajtszám-tartományba lehetett kerülni, ezek a helyek pedig a depó azon végére kerültek, ahonnan a legkevesebbet kellett futni a biciklivel.
A második hiba a kerékpárról futásra váltó depóban volt. Az előre leadott zsákjaink, bennük a maratonhoz szükséges gélekkel, egész nap a tűző napon álltak. Hiába fagyasztottam le a géleket, tűzforrón vártak az utolsó felvonás előtt. Ez azért különösen érdekes, mert a special needs zsákoknál gondoltak erre, azok árnyékban voltak.
A kerékpárpálya a hegyekből vezetett vissza a városba, nagyjából 80 százalékban nagyon jó minőségű utakon. Gyönyörű tájakon tekertünk át, a fotók nagy része is itt készült. Fontos hozzátenni, hogy olyan részeken is át kellett mennünk, amelyek gyakorlatilag nyomornegyedek voltak. Ott is kint álltak a helyiek, és a frissítőpontoknál meg a településeken a gyerekek azt kiabálták, hogy dobjuk oda nekik az üres kulacsunkat.
A szegényebb negyedek után beértünk a városba, ahol külön pozitívum volt, hogy egy autópálya teljes szakaszát lezárták nekünk. Volt egy-két rosszabb minőségű szakasz, ami hagyott bennem egy kis rossz szájízt, de összességében nem lehetett panaszom a kerékpárpályára: 80 százaléka kiváló volt.
A futás háromkörös volt. A kör első fele szerintem zseniális volt: sok árnyék, kanyarok is, de széles ívűek. Utána jött egy 7 kilométeres, egyenes szakasz egy kivezető főúton, árnyék nélkül. Ez lélekölő rész volt, mentálisan rendesen megdolgoztatott minket. Versenyzői szempontból azt sem mondanám a legjobb megoldásnak, hogy körönként kétszer fel kellett futni egy komoly szintemelkedésű gyaloghídra. A maraton alatt így hatszor kellett felmenni rá, ez nem hiányzott a lábaimnak. Futás közben is értettem viszont, miért tették bele: a fotókon gyönyörűen mutatott.
Volt olyan része a versenynek, amikor az időjárás, a terep vagy valamilyen váratlan körülmény különösen próbára tett?
Ahogy említettem, az úszás rendkívül hideg vízben zajlott. Ott épp a télből érkeztek a tavaszba, de olyan „jól” sikerült megérkezni, hogy napközben már 32–34 fokos volt a levegő. Borzalmasan hideg úszást kellett tehát teljesíteni, ami próbára tett, és a testem később nyújtotta be a számlát. Nagyon átfagyva kezdtem a kerékpározást. Az első 15 kilométeren még vissza kellett melegednem, és a ritmust sem igazán találtam. Utána tűző napon, 32 fokos hőségben tekertük le a 180 kilométert, ami aztán a futáson ütött vissza.
Rendszeresen voltak frissítőpontok, ahol jeges vízzel locsolhattuk magunkat, de a nap elől nem nagyon lehetett elmenekülni, és az elvesztett energiát a futáson megéreztük. Reggel 9-kor rajtoltunk, de a futás így is délutánra esett. Az utolsó kört már sötétben futottam, és akkor azt gondoltam: na, ez már egészen jó hőmérséklet a futáshoz.
A hőség mindenki teljesítményén látszott, a mezőny nagy része a futás végére megborult. Nekem is komoly kihívás volt kezelni ezeket a körülményeket, de úgy gondolom, sikerült.
Egy ilyen távoli versenyre való felkészülés nemcsak fizikailag, hanem logisztikailag is komoly kihívás. Hogyan készültél az utazásra, a felszerelés szállítására, az időeltolódásra és az akklimatizációra?
Nem volt egyszerű, ez tényleg logisztikai bravúr. Le a kalappal azok előtt, akik rendszeresen járnak külföldre triatlonversenyre. Egy triatlonista ismerősömtől kaptam azt a nagyon jó tippet, hogy rejtsek egy AirTag nyomkövetőt a biciklivázba, így végig követni tudtam, merre jár a csomagom. A bicikli kiutaztatása, az adminisztráció és a gépre juttatás komoly kihívás volt.

Kifelé és visszafelé is nagyon hosszú, 28 órás utunk volt, járattörléssel. Már a nulladik nap azzal kezdődött, hogy egy plusz napot Londonban töltöttünk. Az első átszállás Brazíliában volt, onnan repültünk tovább Argentínába. Ott kiderült, hogy nemcsak a biciklit, hanem az összes csomagunkat Brazíliában hagyták, és ezekre még két napot kellett várnunk.
Nagyjából négy napig ugyanabban a ruhában jártunk, amelyet a szállodában mostunk ki, mert csak a kézipoggyászként vitt hátizsák volt nálunk. Közben valahogy be kellett illesztenem az edzéseket, amennyit tudtam. Ekkorra már kerékpáros edzések is be voltak tervezve, bicikli nélkül ez komoly kihívás volt.
Részben az akklimatizáció miatt is utaztunk ki korábban. Az időjáráshoz mindenképp alkalmazkodni kellett, a tengerszint feletti magasság viszont nem volt olyan jelentős, hogy ahhoz külön akklimatizálódni kellett volna. Az időeltolódás négy óra volt, ez viszonylag könnyen ment.
A lehetséges krízisekre úgy is készültem, hogy a triatlonos felszerelésemet külön táskákba osztottam szét. A kerékpáros cipőmet például nem a biciklivel együtt utaztattam. Így ha a bicikli nem érkezik meg, legalább a cipőm, a bukósisakom, a triatlonos dresszem és a futócipőm meglett volna. Neoprént valahonnan tudtunk volna bérelni, és valószínűleg biciklit is próbáltunk volna szerezni a versenyre. Ez persze vészforgatókönyv volt, de így próbáltam előre kezelni a lehetséges kríziseket.
Ugyanígy jártam el a frissítéssel is: jóval többet vettem előre, és azt is külön csomagokba osztottam, hogy ha az egyik nem érkezik meg, akkor is legyen frissítésem. Előre nem tudhattam, mit fogok kint beszerezni.
Versenyszervezőként egészen más szemmel is nézhetsz egy ilyen eseményt, mint egy átlagos induló. Mennyire tudtál egyszerűen csak versenyző lenni, és mennyire figyelted közben a szervezési megoldásokat, a lebonyolítást, az útvonalbiztosítást vagy a frissítőpontokat?
Egyáltalán nem tudtam csak versenyző lenni. Mielőtt versenyszervező lettem, dzsúdóversenyző voltam, így ez a fajta attitűd mindig is meglesz bennem. Az utazásnak azonban éppen az volt az egyik célja, hogy átéljem és megfigyeljem a dolgokat.
Egyrészt azokat, amelyeket haza tudunk hozni. Másrészt azokat, amelyeknél felismerem, hogy mi is így csináljuk, és jó az irány. Harmadrészt azokat, amelyeket inkább Argentínában hagynék, mert versenyzői élmény szempontjából nem voltak az igaziak. Mindháromból sikerült gyűjteni.

Számomra a versenyszervezés életforma: bárhol járok a világban, ha látok egy szabadidősport-eseményt, nemcsak résztvevői szemmel nézem. Figyeltem az útvonalbiztosítást, és egyből kiszúrtam, mi működik nagyon jól, aztán próbáltam megérteni, mi állhat mögötte. Egy példa: minden kereszteződésben rendőrök álltak, és összeszámoltam, hogy nagyjából 100–120 rendőr vett részt a biztosításban. Ez elsőre jól hangzik, mondhatnánk, hogy minden hazai versenyen legyen így. Ilyenkor viszont rögtön mellé teszem a hazai rendőri költségeket.
Aztán észrevettem, hogy San Juan városa és San Juan tartomány is támogatóként van jelen, és összeállt a kép: ez azért lehetséges, mert erős városi és tartományi akarat áll a verseny mögött. Nagyon figyeltem azt is, van-e jég a kulacsokban, hiszen a Balatonmanen a frissítőpontokon mindig van jég. Ebből az Ironman nagyon jól vizsgázott, tényleg mindenhol volt. Persze voltak olyan dolgok is, amelyek szerintem nem működtek annyira jól.
Volt olyan megoldás, részlet vagy szervezési ötlet, amit kifejezetten jónak találtál, és akár itthon is el tudnál képzelni?
Abszolút, és ezek sok szempontból apróságok: ahogyan a beérkezést összerakják, vagy a különböző dekorációs elemek. Van olyan, ami szerintem egyes hazai versenyeken jobban néz ki, de vannak olyanok is, amelyek vitathatatlanul jobban néztek ki ott. Ezeket itthon is meg kell valósítani. Rendkívül pozitív volt az önkéntesek munkája. Erre mi is nagy hangsúlyt fektetünk, így ez visszaigazolás, hogy kell is. Ráadásul elleshettem tőlük olyan apró gesztusokat is, amelyektől a versenyző még inkább érzi a törődést, a szervezők extra odafigyelését. Ilyen jó gyakorlatokat próbáltam összegyűjteni.
Sokat fotóztam, verseny közben fejben jegyzeteltem, utána pedig a telefonomban is, hogy mit szeretnék megvalósítani. Láttam rengeteg olyan online kommunikációs megoldást is, amely szerintem nagyon pozitívan tudja befolyásolni a teljes versenyélményt.
Miben érezted a legnagyobb különbséget az argentin Ironman és egy olyan nagyszabású hazai esemény között, mint egy balatoni verseny? Mások a résztvevők elvárásai, a közösségi élmény, a szervezők és a versenyzők kapcsolata?
Ahogy az elején is említettem, nagy, markáns különbséget nem éreztem. A legnagyobb különbség a létszám volt. Ha nő a résztvevők száma, nő a kísérőké is, és ezzel együtt nő a hangulat a versenyhelyszínen és a pálya mentén. Persze volt, ahol kisebb, és volt, ahol nagyobb volt a hangulat. A jól bejáratott show-elemeknél viszont, vagyis a rajtoltatásnál, a beérkezésnél és a rajtcsomag-átvételnél, nem éreztem, hogy sok minden más lenne, mint egy hazai rendezésnél. Vannak érezhető különbségek, de jelentőset nem tapasztaltam, és ez kicsit meg is lepett.
Nem vártam teljesen formabontó élményt, és amikor befejeztem a versenyt, teljesen értettem, miért szeretik ennyire az emberek ezeket az Ironman-versenyeket. Mégsem éreztem nagyon jelentős különbséget egy hazai, balatoni verseny és a San Juan-i Ironman között. Valamivel nagyobb elvárást éreztem a magam és a versenyzők részéről is, hiszen a nevezési díj nagyjából négyszerese egy hazai rendezésű balatoni versenyének. A versenyzők és a szervezők kapcsolatában viszont nem láttam jelentős különbséget.
A saját tapasztalataid alapján mi az, ami minden igazán jó állóképességi sporteseményben közös, függetlenül attól, hogy hol rendezik és milyen sportágról van szó?
Szerintem három fő dolog tesz jóvá egy ilyen eseményt. Az első és legfontosabb az érthető és biztonságos pályajelölés, hogy a versenyzők végig biztonságban érezzék magukat. A második a rajt és a cél élménye, és ide sorolnám a pálya menti hangulatot, a szurkolók biztatását is.

Teljesen mindegy, hol van a verseny. Ha a rajtra egész életedben emlékezni fogsz, ha a célba érkezés pillanata felejthetetlen, és a pályán is vannak olyan pontok, ahol a szurkolóktól vagy a zenei pontoktól plusz energiát kapsz, az meghatározza az eseményt. A harmadik maga a személyzet. Bármilyen nyelvet beszélünk, ha érzed, hogy a személyzet érted van ott és érted dolgozik, jó versenyélményed lesz. Ha azt érzed, hogy nem így állnak hozzá, rossz lesz.
Mit adott neked ez az argentin verseny sportolóként, és mit adott versenyszervezőként?
Sportolóként egy fejezet lezárását, egy hosszú felkészülés és egy cél beteljesülését adta. Egy hosszú út megkoronázása volt, egy életre szóló élmény. Versenyszervezőként pedig nagyon fontos tanulságokat kaptam. Láttam, mire lehetünk büszkék itthon, hiszen mi ezt évek óta így csináljuk. Azt is, hogy miben kell kritikusnak lennünk magunkkal, és mely jó gyakorlatokat érdemes áthoznunk. Végül azt is, melyek azok a szervezési hibák, amelyeket a saját eseményeinknél nem szeretnénk elkövetni.
Ha most valaki azt kérdezné tőled, hogy érdemes-e egy ilyen távoli, egzotikus helyszínen Ironmant teljesíteni, mit mondanál neki? Mi az, amire mindenképpen fel kell készülnie, és te visszamennél-e még egy hasonló kihívásra?
Ha valakinek a bakancslistáján szerepel egy Ironman-verseny és maga a helyszín is, akkor természetesen igen. Ha nem, akkor mérlegelném, mert ár-érték arányban közelebb is lehet ugyanolyan versenyélményt kapni. Ami fontos: tervezz meg előre sok mindent, a szállítást és a kinti edzéseket is, de számolj pufferrel, mert ezek közül valami biztosan borulni fog. Az a lényeg, hogyan reagálunk ezekre, ettől lesz szép az egész.









