118 kilós, izmos konditermesből lett ultratriatlonista – és volt, aki azt mondta neki, túl nagy ehhez a sporthoz. Bíró Balázs ma már Triple Ultra-világbajnokságon teljesít, ahol 11,4 kilométer úszás, 540 kilométer kerékpározás és 126,6 kilométer futás vár a versenyzőkre. Az út azonban nem egyik napról a másikra vezetett idáig: a konditermi izmoktól az atléta testig, a Double Ironmantől a Triple Ultráig, a mások kételyeitől a saját határai feszegetéséig évek munkája kellett.
Balázs szerint ma már egyetlen dolog számít igazán: meddig vagyunk hajlandók elhinni magunkról, hogy képesek vagyunk rá.
Ha most rád néz valaki, egy ultratriatlonistát lát. Pedig az állóképességi sport előtt egészen más fizikumod és sportolói életed volt. Milyen volt az akkori Bíró Balázs? Hány kiló voltál, hogyan edzettél, és mekkora szerepet töltött be az életedben a konditerem?
Így van, kb. 17–18 évesen kezdtem el kondizni. Akkoriban még kick-boxoltam, és amellett kezdtem el erősíteni. 118 kg voltam, és mindennapi rutinom volt a konditermi edzés. Szerettem, hogy nagy vagyok, és látványos izmaim vannak!
A régi bemutatkozásod szerint 18 éves korod óta foglalkozol komolyan erősítéssel és alakformálással, közben személyi edző lettél. Mikor és miért kezdett ez kevés lenni? Mi indított el az állóképességi sportok felé?
Az állóképességi sport gyerekkorom óta velem van, mert montiversenyeken indultam, aztán jött mellé az országútizás.
Emlékszel az első olyan futásodra vagy állóképességi edzésedre, amikor a konditeremben megszerzett erő és izomtömeg inkább hátrány lett? Milyen érzés volt kezdőnek lenni valamiben úgy, hogy közben edzőként már komoly sportmúlt állt mögötted?
Apu halála volt a vízválasztó a kondi és az állóképességi sport között. Akkor kezdtem el terepen futni, és megcsináltam a magyar terepversenyek „L” távját. Itt éreztem – és kaptam meg először –, hogy dömper vagyok ehhez a sporthoz. Hatalmas izmok és tömeg. Itt szembesültem vele, hogy ez túl sok.
Mennyire kellett fizikailag átalakítanod magad? Tudatosan kezdtél izmot leadni, megváltoztattad az edzésedet és az étkezésedet, vagy a tested egyszerűen követte azt, hogy egyre többet úsztál, futottál és kerékpároztál?
Mindig is naturál voltam, és az is maradok. A konditermi edzések megmaradtak, de már nem ez lett a fő prioritás. Sok embertől megkaptam, hogy majd „lefutod az izmod”… Hát, nem sikerült! Nagyon sokáig 105–110 kilósan futottam és versenyeztem. Táplálkozásban annyit módosítottam, hogy már nem az izomtömeg növelése volt a cél, inkább a szálkásodás, száradás. És igen, a többletedzések, futások elkezdtek szépen formálni, bontani.
És fejben mennyire volt nehéz elengedni a korábbi testedet? A konditermi világban az izom és az erő sokszor maga a fejlődés egyik leglátványosabb jele. Az ultratriatlonban viszont egészen mást jelent az, hogy valaki „erős”. Neked kellett idő ahhoz, hogy ezt átértékeld?
Szerintem ez a legnagyobb meló! Mert itt a „hitelességedet kockáztatod” – legalábbis ezt érzed végig, ha valamid kisebb lesz, és nem annyira látványos. Ez évekig nem ment. Sőt, olyannyira, hogy talán az elmúlt évek hozták meg az átbillenést, amikor valóban ki tudtam mondani, hogy elengedtem a „gyúrós formát”, és ténylegesen el tudtam indulni az atléta test irányába, hogy ne legyen bennem többé ez a belső harc. Ebben talán az ultrázás billentett át.
Volt egy konkrét pillanat, amikor már nem személyi edzőként gondoltál magadra, aki mellékesen triatlonozik, hanem azt mondtad: én triatlonista vagyok?
2023-ban, amikor megcsináltam az első ultrámat, a Double Ironmant. Ott éreztem először igazán, hogy nekem ez az utam, és itt van dolgom.
Az első Ironman önmagában hatalmas vállalás. Nálad mégsem ott állt meg a történet. Jött a Double Ironman, majd a Triple. Mi hajtott egyre tovább? A kíváncsiság, a teljesítmény, a saját határaid keresése, vagy egyszerűen rákaptál arra az érzésre, hogy mindig legyen előtted valami, amiről elsőre azt gondolod, hogy talán lehetetlen?
Hm, jó a kérdés! A dupla előtt csináltam meg a frankfurti Ironman Európa-bajnokságot, és amikor bemondtam az akkori edzőmnek, hogy én szeretném a duplát, konkrétan őrültségnek és öngyilkosságnak tartotta, és azt mondta, ehhez ő nem járul hozzá. De én TUDTAM!
Tudtam, hogy képes vagyok rá.
Hittem magamban, és azt is tudtam, hogy más nem tudja, én mit bírok, és mennyi van még bennem. Na, itt durrant el az egész, és kezdődött el igazán az ultrázás, a határaim feszegetése. És tudom most is, hogy még közel sincs vége. A dupla után pedig egyértelmű volt, hogy beleállok a triplába is!
Most eljutottál a Triple Ultra Triathlon világbajnokságig: 11,4 kilométer úszás, 540 kilométer kerékpár és 126,6 kilométer futás. Amikor ott álltál a rajtnál, eszedbe jutott az a srác, aki annak idején a konditeremben építette magát? Mit gondolna rólad, ha megmutatnánk neki, hová jutottál?
Inkább azt mondanám, az jutott eszembe, hogy mennyi-mennyi ember nem hitt bennem, nevetett rajtam: „Túl nagy vagy”, „nem az a kimondott triatlonista alkatod van”… és sorolhatnám. Büszke lenne!
Mert hittem magamban!
Mesélj az idei világbajnokságról! Mi volt a terved, és mennyi maradt belőle 10, 20, 30 vagy 40 óra elteltével? Volt olyan pont, amikor komolyan felmerült benned, hogy ennek most nem lesz vége?
Az idei évre életem formáját raktam össze, mind testben, mind erőben. Tudatosan lefogyasztottam magamról 13 kilót, és már a verseny előtti hetekben megírtam az edzőmnek: KÉSZ VAGYOK! Magában a versenyben már nem voltak holtpontok, és brutál jó érzésekkel fejeztem be! A tervem? Jobbat menni, mint ami végül sikerült:
a top 10 volt a cél.
Egy héttel a verseny előtt azonban kb. 40 km/órás tempónál elestem egy kanyarban egy olajcsíkon. Nyolc órát töltöttem kórházban, koponya-CT, röntgenek és vizsgálatok következtek, és ott egy pillanatra összeomlott minden. Főleg mentálisan. A testem átkapcsolt vészüzemmódba, és minden, amire készültem, veszélybe került.
A baleset után 24 óra alatt egy kilót híztam – valószínűleg a sebláz miatti vízvisszatartás miatt –, majd a versenyig még kettőt. Addig mindössze egy futást és egy kerékpározást tudtam csinálni, úszni pedig egyáltalán nem tudtam a sérüléseim miatt. A rotátorköpenyem is megsérült, ezért gyakorlatilag csak a rajt előtti oda-vissza úszásnál derült ki, hogy egyáltalán lesz-e versenyem: bírja-e majd a vállam vagy sem.
Egy Triple-nél már az alvás, az evés és a pihenés is taktikai kérdés. Hogyan lehet közel 700 kilométerre előre tervezni? Mikor alszol, mit eszel, mikor állsz meg, és honnan tudod, hogy érdemes még nyomni, vagy öt-tíz perc pihenéssel később sokkal többet nyersz?
Én erre azt mondom: önismeret! Ide kell már az a rutin és a tested jelzéseinek ismerete, amit nem tud helyetted sem egy edző, sem senki más. Tudnod kell és értened kell a jeleket, amelyeket kommunikál a tested, és azok szerint cselekedni, frissíteni vagy akár pihenni. A mikropihenések híve vagyok, és
Rengeteget visszaad a későbbiekben akár egy 10 perces alvás is.
De itt most menni akartam! Úszás után egyből kezdtem a bicajt – kell is, mert át kell menni a chipszőnyegen, hogy hivatalosan elkezdted a kerékpározást –, és jó erőben szálltam ki a vízből. Úgy voltam vele, megyek a bicajjal, amíg jól esik. Ez most egyben 540 km lett. Utána álltam meg pihenni: úgy másfél órát aludtam a futás előtt. Persze előtte ott is le kellett nyomni egy kört, hogy hivatalosan elkezdjem a futást. Utána alvás, aztán kelés és go!
Az 540 kilométer kerékpározás után még 126,6 kilométer futás következik. Mi történik fejben akkor, amikor leszállsz a bringáról, és tudod, hogy most kezdődik három maraton? Meg lehet ezt egyáltalán egyben nézni, vagy csak a következő kört szabad látni?
Igen, este lefutottam egy kezdőkört, aztán jött a pihenés. Kettőre volt ébresztőm, de már menni akartam. Mondom: hadd fogyjon! Ilyenkor kimész, hogy úgymond „lecsipegess belőle” legalább egy félmaratont, vagy ha jól vagy, akkor bemenni 100 km alá. Általában ez a mentális cél.
Most másképp éltem meg. Elkezdtem futni, és bár elindítottam az órámat, úgy döntöttem, egyszer sem nézek rá. Csak megyek, amíg jól esik, vagy el nem álmosodom, el nem fáradok. Ez olyannyira bejött, hogy a frissítésen és a mosdón kívül meg sem álltam, csak mentem és csináltam egészen 84 km-ig. Olyan déltől az volt a taktikám, hogy csak 13:00-ig elfutok. Aztán 13:00-kor azt mondtam, akkor most 14:00-ig. És így ment egészen a végéig. Annyi, hogy 100 km fölött már néztem az időt, nagyjából hová érkezem.
Személyi edzőként régen egészen más típusú teljesítményt kerestél, ma pedig ultrasportolóként saját magadon tapasztalod meg, mire képes az emberi szervezet több tíz órányi terhelés alatt. Mennyire változtatta meg mindez azt, ahogyan ma a vendégeidet edzed?
Sajnos nehezebben viselem a nyafogást és a kifogásokat.
Ha egymás mellé tennénk két fotót – az egyiken a régi, nagydarab, konditermi Balázs, a másikon az, aki most teljesítette a Triple Ultra világbajnokságot, szerinted mi az, ami a külső változás ellenére ugyanaz maradt bennük?
Kitartás, és amit csinálok – éppen aktuálisan –, abba szeretem maximálisan beletenni magam. Akarni!
És mi az, amit az ultratriatlonista Balázs ma már egészen máshogy gondol az erőről, a teljesítményről és a saját határainkról, mint az a srác, aki 18 évesen elkezdett komolyan súlyzózni?
Az idő fogy! Akkor is, ha nem csinálod, és nem teszed oda magad. A saját határokról meg csak annyi, hogy NINCS!
Te magad vagy és a korlátaid.
Az számít, hol korlátozod le magad, és azt mennyire tudod kinyitni, megkerülni, felülírni. És az erődet is ez irányítja: hogy akarod-e mentálisan, avagy sem!
