Sérülések, kételyek, lemondások és rengeteg munka vezetett odáig, hogy ma Madalina Florea neve is szerepel a világ legjobb terepfutói között. A Golden Trail World Series győztese exkluzív interjúban mesél a mentális felkészülés erejéről, a kelet-európai sportolók nehézségeiről és arról is, miért mondana akár nemet az olimpiai szereplésre. Egy őszinte, inspiráló beszélgetés arról, hogyan lehet önazonossággal, kitartással és rendíthetetlen hittel eljutni a világelitig.
Csak úgy sugárzik belőled a pozitivitás, honnan árad belőled ez a rengeteg energia? Sokat dolgozol a mentális egészségeden profi sportolóként?
Egyből rá is tértél a lényegre, de az igazság az, hogy ez nem lenne így a fantasztikus emberek nélkül, akiknek rengeteget köszönhetek. Meg is ragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindenkinek, aki körülöttem van, nélkülük talán ma nem tartanék itt. Mindenkinek megvan a maga szerepe abban, hogy egyre jobb és jobb legyek, és ez sosem ér véget, mert
nincs határ – csak azt, amit mi állítunk fel magunknak.
Köszönöm az edzőmnek, aki úgy építi fel a felkészülésemet, hogy pontosan akkor legyek csúcsformában, amikor kell. Köszönöm a családomnak, a barátaimnak és külön a fizioterapeutámnak, egyben mentális edzőmnek, Vasilynek – ő olyan nekem, mint egy második édesapa. És köszönöm a legfőbb támogatómnak, a Scottnak is, akik mindig sokat segítenek abban, hogy legyen időm a versenyekre nyugodtan – nem az utolsó pillanatban – megérkezni és stresszmentesen felkészülni.
Válaszolva a konkrét kérdésedre: tavaly, a Sierre-Zinal óta dolgozom együtt a pszichológusommal. Óriási fejlődést érzek, korábban is stabil, dobogós versenyző voltam – csak nehezen kezeltem a rám nehezedő elvárásokat, nyomást éreztem mindenben, nem az örömöt. Tavaly megtanultam élvezni a versenyzést, jelen lenni, boldognak lenni a folyamatban, nem csak az eredményben. Ez egyszerűen hangzik, de kőkemény munka van mögötte.
A pszichológus nem csak sportolóként segít, az egész életszemléletemet megváltoztatta. Úgy kell élned minden napot, mintha az utolsó lenne, hogy ne csak a sportra fókuszálj, mert sosem tudhatod, mikor ér véget. Egy sérülés, egy rossz nap, és minden megváltozhat. A testnek és az elmének együtt kell működnie, ehhez pedig a test mellett
az elmét is edzeni kell, és ez ugyanúgy idő és energia kérdése is.
Ha visszatekintünk az eddigi pályafutásodra, melyik volt a legmeghatározóbb pillanatod profi futóként?
Egy dátumot sosem felejtek el: 2023. október 21-e, amikor megnyertem a Golden Trail World Series döntőjét Noliban, Olaszországban. Az a nap változtatta meg igazán az életemet – akkor lettem profi, támogatott sportoló. Hiába voltam korábban többször is jó formában, ha nincs támogatás, nem juthatsz el bizonyos versenyekre, és úgy nehéz bizonyítani.
Gyerekkorodban gondoltad volna, hogy profi terepfutó leszel?
Egyáltalán nem, csak azt tudtam, hogy mozogni akarok, játszani akarok és tornásznak készültem. Érdekes párhuzam, hogy pont itt beszélgetünk, azon a helyszínen, ahol Románia nemzeti hőse, Nadia Comăneci, 50 évvel ezelőtt, 14 évesen beírta magát a történelemkönyvekbe: az 1976-os montréali olimpián ő szerezte meg az első tökéletes tízes eredményt a tornában. Néhány nappal ezelőtt épp azon gondolkodtam, milyen érzés lehet egy terepfutó versenyen tíz pontot kapni. Mert végül is a lényeg ugyanaz: boldognak lenni, élvezni a pillanatot, nem csak az eredményeket hajszolni. Emiatt is komoly feladat a mentális munka, mert
nagyon tombol bennem a versenyszellem.
Ha most pingpongoznánk, azonnal versenyeznék veled. Ez egyszerre jó és rossz tulajdonság. Jó, mert életben tart, hajt előre. Rossz, mert kamaszkoromban nagyon rosszul viseltem, ha veszítek és soha nem tudom elfogadni, hogy ha nincs tétje a játéknak.
Nemrég megjelent a közösségi média oldaladon egy videó, amiben arról beszélsz, hogy egy sérülésnek köszönhetően lettél pályaatlétából terepfutó. Romániában csodálatos hegyek vannak, korábban soha nem merészkedtél terepre?
Segesvárról származom, gyönyörű vidék, tele történelmi emlékkel és csodálatos természeti adottságokkal, de soha nem gondoltam volna, hogy terepfutó leszek, mert még sík talajon is állandóan elestem. 2018-ban jött egy nagy törés: elszakadt az Achilles-ínszalagom. A felépülés fizikailag és mentálisan is embert próbáló volt. Ekkor lépett be az életembe a legfontosabb mentorom, dr. Vasiliu, aki azt mondta: „Menj fel a hegyekbe, ott talán jobban fogod érezni magad.” Az elmém eleinte tiltakozott: ha síkon is elestem, miért menne jobban hegyen? De aztán rájöttem, hogy egészen más koncentrációt igényel a terepfutás.
Lépésről lépésre mentálisan is átálltam.
Lekerült rólam a nyomás, hogy folyton az órát nézzem. A pályán minden másodperc számít, és egyetlen lassulás máris kudarcnak érződik. A hegyekben viszont csak magaddal vagy: azt mondod magadnak, nézzük meg ezt az emelkedőt, aztán ezt a lejtőt, és kíváncsi vagy, milyen kilátás fogad, amikor felérsz a csúcsra. Ez a szemléletváltás – bár másfél évembe telt, mire teljesen megértettem – vezetett el 2022-höz, amikor az Európa-bajnokságon olyan sportolók mellett futhattam, mint Maude Mathys, akire azóta is példaképként tekintek. Nem hasonlítom magam hozzá, de szívesen tanulok abból, amit sportolóként és emberként elért.
Mi az erősséged, az emelkedő, a lejtmenet, a sebesség – vagy mindez együtt, a mentális erővel kombinálva?
Azt hiszem, minden együtt. Pár évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy az emelkedő – mindig is szerettem, és ma is nagy örömmel futom, akár edzésen, akár versenyen. De most már mindenben fejlődöm, még a sprintben is, ami korábban a gyengeségem volt. Amit viszont most igazán élvezek, az a kihívást jelentő, technikás lejtmenet. Néhány éve, ha köveket láttam egy lejtőn, inkább óvatosan kikerültem őket. Most már
sokkal bátrabb vagyok lefelé és nagyon élvezem.
Különleges élethelyzetben vagy, hiszen az edződ, Greg Vollet, az élettársad is. Hogyan működik ez a kettős szerep köztetek?
Megtanultuk szétválasztani a munkát és a magánéletet. Amikor edzőmként beszélgetek vele, teljesen más a helyzet, maximálisan bízom a tapasztalataiban, és tudom, hogy az az ő feladata, hogy a lehető legjobbat hozza ki belőlem sportolóként. De abban is sokat segít, hogy ne csak futóként, hanem
emberként, nőként is gondoljak magamra, és ne csak a sport határozza meg az életem.
Amikor nincs edzés vagy verseny, ugyanúgy élünk, mint bármelyik pár – elfelejtjük, hogy ki milyen szerepet tölt be a hétköznapokban. Nem lehetek elég hálás az életünkért.
Érdekes és kicsit hasonló párhuzam a Golden Trail World Series többi versenyzője közötti kapcsolat is. Kívülről az látszik, hogy nagyon gondoskodó vagy mindenkivel, és baráti kapcsolatban vagytok több atlétával is, körbeutazzátok a világot együtt, de a pályán mégis riválisok vagytok.
Pontosan erről van szó. Olyan ember vagyok, aki szeret emlékeket és barátságokat építeni, ha holnap abbahagynám a versenyzést, azt szeretném, hogy legyen kit felhívnom, hogy felidézzük a szép pillanatokat. Nem hiszem, hogy bárki a negatív emlékeire szeretne visszagondolni. Számomra minden győzelem mellett ott vannak az emlékek is, ezek adják meg az egésznek az értelmét. Nagyon családcentrikus vagyok: gyakran beszélek a szüleimmel, amikor utazunk, van egy közös csoportunk, de ha nem válaszolok, azonnal felhívnak, hogy jól vagyok-e.
Az elmúlt években azért csalódtam is párszor, sokszor azt éreztem, többet tettem bele egy barátságba, mint amennyit visszakaptam. Ilyen a sport, megy a verseny a győzelmekért, a címekért, a szponzorokért, egyre nagyobb tét, és nem mindenki áll egyformán a közösséghez. Tavaly például nagy örömmel segítettem egy másik román futónak, Madalina Amariei-nek. Még nem volt szponzora, kitaláltam, hogy készítsünk egy közös pólót, „Go Mada! – Better Together” felirattal, és a befolyt összeget a karrierjére tudta fordítani, a télen már közösen edzőtáboroztunk Kenyában.
Mit gondolsz, nehezebb feljutni a csúcsra Kelet-Európából, Romániából, mint mondjuk az Egyesült Államokból, Németországból vagy Franciaországból?
Sokkal nehezebb, a támogatások mértéke nem ugyanolyan, mert marketingszempontból nem vagyunk kulcsfontosságú ország. Ez azonban nem állított meg abban, hogy merjek nagyot álmodni. A karrierem kezdetén szinte támogatás nélkül indultam, csak néhány segesvári szponzorom volt, akiknek örökké hálás leszek. Amikor aláírtam az első igazán nagy szerződésemet, azt nagyon komolyan vettem, hatalmas lehetőségként tekintettem rá.
A közösségi médiában sem Romániából követnek a legtöbben, a táborom nagy részét olasz, spanyol és amerikai követők teszik ki, ami egyszerre meglepő és tanulságos arról, hogyan lehet a perifériáról eljutni a nemzetközi hírnévig. Remélem, egyszer a márkák és szponzorok is rájönnek, hogy érdemes másoknak is esélyt adni, mert nem tudni, honnan érkezik a következő nagy tehetség a sportba.
Mi a véleményed, jót tenne a sportnak, ha a terepfutás egyszer olimpiai sportág lenne? El tudod képzelni, hogy Romániát képviseld terepfutóként az olimpián?
Erről a kérdésről van egy nagyon határozott álláspontom, amivel biztosan sokan nem értenek majd egyet. Csakis akkor érdekelne az olimpia, ha a verseny megtartaná a hosszútávú, technikás hegyi profilt – mondjuk két-két és fél órás távot, ahogy a Golden Trail Series versenyein is megszokott –, akkor nagyon szívesen indulnék. De ha olyan lenne a pálya, mint a tavalyi világbajnokság, ahol a táv nagy része gyakorlatilag sík aszfaltos futás volt egy rövid, egyórás versenyen belül, úgy köszönöm, de nem érdekel, akkor inkább
lemondanék az olimpiai részvételről.
Ez valóban elég őszinte vélemény.
Nézd, az igazi terepfutók, akik ebből élnek, akiket márkák támogatnak, egyszerűen eltűnnének a mezőnyből, és helyettük sík- vagy országúti futók állnának rajthoz. Ez így, ebben a formában pedig nem lenne igazi terepfutás. Vegyük példaként a síalpinizmust, amikor bekerült az olimpiai programba, az egyik legjobb versenyző, Rémi Bonnet, nem indult, mert úgy érezte, az adott versenyforma nem az ő sportágát képviseli. Velem is ugyanez történne. Én azt szeretném érezni, hogy valódi technikás, hegyi terepen küzdök meg a csúcsig. Ha ez nem megadatott, nincs miről beszélni.
Nemet mondani is nagy erény – ez is mentális erő, ahogy kiállsz az elveid mellett, még akkor is, ha egy akkora lehetőséget utasítasz vissza, mint az olimpia. Ezt az önazonosságot érvényesíted a versenynaptárad összeállításánál is: csak azokra a versenyekre mondasz igent, amiket teljes mértékben magadénak érzel?
Az edzőmmel közösen tervezzük a szezont, de csak olyan versenyeket választunk, ahol fejlődést és örömöt érzek. Ha valahol hiányzik a motiváció, inkább nem indulok. Nemrég néztem a Western States közvetítést, és egészen kedvet kaptam, mert tetszik a verseny profilja. Vannak olyan versenyek is, amelyeket inkább elhalasztok, mintsem visszautasítok.
A Zegama-Aizkorri a világ egyik legikonikusabb terepfutó versenye, és persze szeretnék egyszer ott is elindulni. Tavaly áttanulmányoztam a pályát, és rájöttem, hogy a karrieremnek ebben a szakaszában még nem passzol tökéletesen az erősségeimhez. A verseny egy futhatóbb szakasszal indul, majd rendkívül technikássá válik, és jóval négy óra fölötti időt vesz igénybe. Jelenleg olyan versenyekre koncentrálok, amelyek jobban illeszkednek a jelenlegi profilomhoz és a sportolói hosszú távú fejlődésemhez. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem futom le a Zegamát – csupán azt, hogy
a megfelelő pillanatra várok.
Van kedvenc versenyed?
Természetesen van, a Sierre-Zinal, ahol eddig a harmadik hely a legjobb eredményem, de remélem, egyszer megérzem a győzelem ízét is. Ott váltam igazán ismertté, gyakorlatilag nulla tapasztalattal érkeztem az ilyen hosszú, magashegyi távra, ezt megelőzően csak rövidebb számokon indultam a Világkupa-sorozatban. Emlékszem, amikor először bejutottam a GTWS döntőbe, azt mondtam magamnak: „Madalina, jó vagy, most megmutatod, mit tudsz.”
Nagyon pánikoltam, nem voltak szponzoraim, semmilyen háttértámogatásom, de mélyen hittem magamban. Nagyon érzelmes ember vagyok, ezt nem félek kifelé is megmutatni, de legbelül egészen máshogy dolgozom fel, ami velem történik. A 2024-es döntőn megkaptam életem egyik legfontosabb leckéjét: hatalmas fájdalommal és szenvedéssel értem célba, alig emlékeztem valamire.
Akkor jöttem rá, hogy nem akarok szenvedni.
Emberek vagyunk, egy pontig mehetünk, de utána tudni kell kezelni a helyzetet.
Az idei naptáradban is szerepel a Sierre-Zinal?
Igen, idén is szerepel a naptáramban. Bármi is legyen az eredmény, mindig boldogan térek vissza Sierre-Zinalba. Nagyon különleges helyet foglal el a szívemben, és minden alkalommal, amikor ott futok, olyan érzés, mintha hazaérnék. Persze arról álmodom, hogy egyszer megnyerem, de a kapcsolatom ezzel a versennyel sokkal nagyobb, mint a végeredmény.
Mennyi időre van szükséged két verseny között a teljes regenerációhoz?
Nincs bevált recept, de a csapatommal mindig a legjobb megoldást keressük. Azt már fel tudom mérni, mi működik, mi nem, és ebben is nagyon sokat köszönhetek a Scottnak. Tavaly tíz nappal korábban érkeztem Broken Arrow-ra, hogy alkalmazkodjak a kilenc órás időeltolódáshoz Romániából, de ez nem volt elég, mert a magasság nagyon nagy kihívást jelentett. Fizikailag jól voltam, de a testem nem alkalmazkodott időben – így „csak” második lettem Joyce (Joyce Njeru, az NNormal futója – a szerk.) mögött, ami nem rossz eredmény, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Idén megkértem a csapatot, hogy három héttel korábban kiutazhassak, és a Québec Mega Trail végéig maradhassak a kontinensen. Ez most tökéletesen bevált: kevesebb időeltolódással, kevesebb utazási stresszel tudtam felkészülni erre a két egymást követő versenyre.
Mi a nyári program?
Most otthon leszek egy ideig Romániában, hogy ünnepeljek és együtt legyek a családommal és a barátaimmal. Nem akarok még azon gondolkodni, mi jön legközelebb – persze, tudom, mi az, de most csak ezt a két győzelmet szeretném élvezni, anélkül hogy azonnal továbblépnék. A Golden Trail Series összes állomásán indulok, az biztos.
