Az NN Ultrabalaton egyéni teljesítése már önmagában is egyet jelent a határok feszegetésével, ám ezt kétszer, egymás után megtenni nagyon más dimenzió. Az idei évben öt ultrafutó vállalkozott a #Projekt418 kihívásra, két férfi versenyző tudott a hivatalos szintidőn belül körbeérni. Kertész Ádám a jótékonysági kezdeményezéssel a Bátor Táborért is futott, és bár a teste egy ponton majdnem megálljt parancsolt, a fejében nem voltak kérdőjelek.
Mikor kaptál kedvet, hogy kétszer körbefusd a Balatont?
Kétszer teljesítettem eddig egyéniben az NN Ultrabalatont, és a második alkalommal annyira jól voltam a végén, hogy már ott elkezdett motoszkálni bennem a gondolat: megnézném, milyen lenne mondjuk egy második körre is kimenni.
Tavaly ugye Geszti Pétert kísérted a dupla körön. Adott plusz megerősítést, hogy ez egy jó kihívás lehet?
Időrendben ez úgy volt, hogy én már korábban is eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer milyen jó lenne, akár csak belekóstolni egy második körbe. Utána jött Csipi, aki ezt kitalálta, és végül szerintem egészen fantasztikus módon meg is csinálta. Abban az évben, amikor ő teljesítette, én pont egy csapatváltóban voltam, és a déli parton több váltóponton is láttam őt. Látszott rajta az a mentális küzdelem, amit a második éjszakában vívott, majd később azt a hajnali, vasárnapi feltámadást, amikor új erőre kapott, és az utolsó öt órában lefutott egy maratont.
Amikor megtudtam, hogy Peti indul, őt már korábbról ismertem a backyard ultra műfajból, és azonnal írtam neki, hogy szeretnék részese lenni ennek a történetnek, és jelentkezem a csapatba. Végül elfogadta a felajánlásomat pedig van egy elég stabil, barátokból és családtagokból álló csapata, de azt mondta, nagyon szívesen fogadja a segítségemet.
Az ultrafutásnak van egy olyan – mondhatni trendszerű – része mostanában, hogy kell néhány elszánt lélek, aki megtöri a jeget, és utána a többiek előtt is lesz bizonyíték, hogy valójában bármi lehetséges. Ha megnézzük például az Ultrabalaton egyéni rajtlistáját, amikor először rendezték, ha jól emlékszem, 30–40 körül volt az egyéni indulók száma, ez húsz év alatt 400 fölé nőtt. Egyszerűen bekerült a köztudatba, hogy a Balaton egyben körbefutható.
Szerintem ugyanez kellett a dupla körhöz is: néhány úttörő, akik megmutatják, hogy lehetséges. Most már talán én is közéjük tartozom. Látszik, hogy megfelelő felkészültséggel ez megcsinálható. Én pedig olyan vagyok, hogy szükségem van egy példára: ha látok magam előtt valakit, aki végigcsinálja, akkor utána én is elhiszem, hogy képes vagyok rá.
A #Projekt418 alapvetően egy jótékonysági kezdeményezés, amit Csipi indított el. Hogy találtad meg a Bátor Tábort, és miként kapcsolódsz hozzájuk, vagy hogy választottad ki őket?
Nekem a Bátor Tábor nagyon meghatározó az életemben. Kilenc éve kezdtem el ott önkénteskedni, öt éven keresztül aktívan jelen voltam, nagyon sok barátság alakult ki, és volt egy hosszabb párkapcsolatom is, ami pont a Bátor Táborhoz kötődik. Valahogy ez az egész tényleg átszövi az életemet.
A cégnél, ahol dolgozom, szintén a Bátor Tábor támogatói vagyunk. Amikor pedig előre tudtam, hogy a öt dupla körös indulónak ki kell jelölnie egy karitatív célt, bennem egy pillanatig sem volt kérdés, hogy kit választok. Nagyon sok embert ismerek a Bátor Tábor stábjából, és pontosan tudom, hogy az adományok mennyire jó helyre kerülnek, és mennyire értékteremtő módon hasznosulnak.
Mikor kezdted el a célzott felkészülést? Volt edződ, az edzéstervedet magadnak írtad?
November 20-án érkezett a telefon, hogy zöld lámpa, és Csipi szerencsés keze kisorsolt engem. Utána adtam magamnak körülbelül egy hetet, hogy kicsit átgondoljam az életemet, hogy milyen fajsúlyokat akarok beletenni ebbe az időszakba. November 29-én futottam egy állapotfelmérőt, és onnantól indult a felkészülés. Teljesen a saját struktúrám alapján készültem, nincs edzőm, magamnak írtam az edzéstervet.
Vannak régről edzésterveim, azokat szoktam összeollózni, és az évek során azért megtanultam, hogyan tudom a legjobban időzíteni a formát. Viszont utólag azt mondom, hogy ha lett volna edzőm, akkor sokkal könnyebb lett volna a felkészülés, és biztos, hogy az edzés hatékonysága is nagyobb lett volna. Egészen eddig volt bennem egy olyan érzés, hogy menő, hogy egyedül készülök, de most már látom, hogy valójában mennyit tud hozzátenni egy edző, úgyhogy ha lesz még egy ilyen nagy volumenű projekt az életemben, akkor abba már biztosan edzővel vágok bele.
Az első néhány hétben, amíg felhoztam magam egy erős szintre, nagyon szigorúan követtem a tervemet, tényleg mindent betartottam. Az utolsó nagyjából másfél hónapban viszont már inkább csak a heti kilométerszámokat határoztam meg, és az volt a cél, hogy magas teljesítményszint környékén minél tovább tudjam fenntartani a terhelést.
Térjünk rá a versenyre. Milyen érzésekkel álltál a rajtban?
Egy ilyen táv előtt szerintem nem lehet klasszikus értelemben izgatottan állni a rajtban, hiszen annyira beláthatatlan, hogy mi fog történni két és fél nap alatt. Bármennyit is készül az ember – fizikailag, mentálisan vagy logisztikailag –, abban az egyben biztos lehet, hogy valami úgyis történni fog. Vagyis inkább egy egész eseménysorozat. Ettől függetlenül ez most kifejezetten a nyugodtabb rajtjaim közé tartozott. Tudtam, hogy az első néhány órában az a legfontosabb, hogy minél lassabban induljak, és csak erre koncentráltam.
Az első köröd befutóján ott voltunk, viszonylag gyorsan útnak indultál, ráadásul egy húzódzkodással kezdted a második kört. Kívülről úgy tűnt, mintha az első 209 kilométer nagyon sima lett volna. Mikor jött el az első mélypontod? Volt már az elsőben is, vagy csak a második körben?
Volt egy hajnali hullámvölgyem már az első körben, a keleti parton, nagyjából Balatonakarattya és Balatonalmádi között. De azért már elég sok mélyponton túl vagyok, van bennem tapasztalat, hogy kezeljem őket. A kísérők folyamatosan váltották egymást, de épp akkor a Geszti Peti jött velem biciklivel, és kettőnknek már megvolt az a rutinja, hogy ezt szépen „kimozogjuk”, és mentünk tovább. Azért voltam annyira energikus az első kör végén, mert Alsóörsön csináltunk egy nagyobb „generált”:
minden kisebb problémára találtunk valamilyen megoldást.
Eredetileg nem így terveztem, de a többiek rábeszéltek, hogy a második kör előtt is álljak meg egy kicsit, így az első befutó és a második rajt között leültem 15–20 percre, és ott még tudtam enni is rendesen.
Gyakorlatilag egy teljes „újraindítást” végeztek rajtam a segítőim, és akkor azt éreztem, hogy teljesen készen állok a második körre. Ez is volt a célom, hogy úgy induljak neki a második körnek, mintha előtte nem történt volna semmi, mert tudtam, hogy önmagában egy Balaton-kör is komoly kihívás.
Volt egy sérülésed, amit a videókban is látni lehetett. Hogyan sikerült ebből kijönni, és megoldani a helyzetet?
Aki látott már engem versenyezni, az tudja, hogy a felkészültebb futók közé tartozom, nagyon sokat foglalkozom a logisztikával és a különböző termékekkel, eszközökkel. Ennek ellenére óriási hibát követtem el: két hónappal a verseny előtt futócipő márkát és típust is váltottam, és nem a szélesített verziót vettem meg, hanem a simát.
A másik hiba az volt, hogy ebben a cipőben nem futottam 50 kilométernél hosszabb távot. Ha belegondolunk, egy kétórás repülőúton sem dagad be a lábunk, de 6–8 órás utazás során már érezzük ezt az „elefánttalp” érzést. Itt is ez történt: nem figyeltem arra, hogy ez a szélesített verzió legyen, és emiatt elindult a lábdagadás.
Minden más paramétere viszont annyira jó volt a cipőnek, olyan jól ment benne a futás, hogy eleinte nem foglalkoztam vele. Aztán a rüszt résznél egyre jobban beállt a lábam, és igazából akkor vettem észre, hogy baj van, amikor kilazítottam, és nem állt vissza rendesen. Ott azonnal eszembe jutott Csingi, aki tavaly 304 kilométer környékén ezért kényszerült kiállni, mert gyakorlatilag mozgásképtelenné vált a lába. Szerintem nálam is ez történt volna.
Már az első kör végén, Akarattyánál észleltem, hogy gond van, és hogy a bal lábam mozgása erősen korlátozottá vált. Utána egy teljes körön keresztül cipeltem magammal a fájdalmat, és próbáltuk mindenféleképpen megoldani. Volt egy pont a második körben, – gyakorlatilag 50 méterre attól, ahol az első körben érzékeltem, hogy baj van -, ahol kimondtam, hogy innen nem tudok tovább menni. Ekkor érkezett segítség a Debreceni Egyetem kollégáitól.
Ők végül azt mondták, hogy a láb helyrehozható, de több mint másfél órát álltam ott, mire egy gyógytornász mozgatható állapotba tudta hozni. Akkor már olyan erős fájdalmaim voltak, hogy azzal képtelen lettem volna továbbmenni. Abban viszont végig biztos voltam, hogy valahogy körbe fogok érni.
Ott meghoztuk azt a döntést, hogy akkor besétálok a célba.
Körülbelül 8 óra és negyvenhárom kilométer volt még hátra. Elindultam, és elsőre ez egy sima sétának tűnt, de menet közben rájöttem, hogy 50 óra ébrenlét után, tűző napon, ez már egyáltalán nem lesz egyszerű menet. Mégis mentem tovább.
Aludtál valamennyit a dupla kör alatt?
Nagyon sokat aludtam. A backyard ultra műfajban mi mindig úgy gondolkodunk, hogy a távot szakaszokra bontjuk: 6706 métert kell teljesíteni egy órán belül, és ami idő ezen belül megmarad, azt pihenésre, alvásra, evésre, frissítésre lehet fordítani.
Ezért az két kört órákra és szakaszokra osztottam fel. Egy tapasztalt backyardosnál ez úgy néz ki, hogy amikor megérkezel a sátorba – most éppen egy lakóautó állt a rendelkezésemre, azt béreltem –, és ha éppen nem kell mosdóba menni, nem kell enni, nem kell a lábbal foglalkozni, nem kell öltözködni, tehát ha nem kell semmit csinálni, akkor befekszem az ágyba és alszom.
Összesen a két kör alatt nagyjából harmincszor nyolc percet aludhattam, ez azért jelentős idő.
Ez majdnem 6 óra.
És ez ugye mélyalvás, ami nagyon fontos ilyenkor.
Hol volt a legnehezebb pillanat a 418 kilométer alatt?
Egyértelműen akkor, amikor Siófok–Sóstónál jeleztem, hogy nagyon nagy probléma van, és akkor a segítőim mondták, hogy valahogy a magaspartig jussak el, és oda szerveznek egy mentőakciót. Gyakorlatilag addigra az egyik lábam szinte semmit nem mozgott, és amikor végül megérkeztem, a legkiábrándítóbb pillanat az volt, amikor levették a cipőt, felhúzták a hosszú szárú futónadrágomat, és megláttam, milyen állapotban van a lábam. Ott
egy pillanatra elvesztettem a hitemet abban, hogy ez így egyáltalán teljesíthető.
Elvesztetted a hitedet, vagy elgondolkodtál rajta, hogy feladd?
Megígértem a hozzátartozóimnak és a követőimnek, hogy engem egyedül a szervezők szedhetnek ki a versenyből. Nyilván akkor, ha ennek egészségügyi oka van, vagy ha lejár a szintidő. Ezen kívül három nagyon konkrét egészségügyi feltételhez tartom mindig magam. Az egyik, hogy ha a szív környékén érzek bármilyen nyomást, szúrást, ilyesmit. A másik, ha neurológiai jellegű probléma jelentkezik, például valami agyi, idegrendszeri dolog, amit nem lehet kockáztatni. A harmadik pedig egyértelműen egy mechanikai sérülés, például egy csonttörés. Ez a mostani este a harmadik kategóriába tartozhatott volna, benne volt, a pakliban hogy fáradásos csonttörés van a bal lábamban.
De az egészségügyi csapat elképesztően rendes volt, mert bekapcsoltak egy professzor urat videóhívásban, és az utasításai alapján megvizsgáltak, ő a képernyőn látottak alapján azt mondta, hogy 99 százalékos biztonsággal kijelenthető, hogy ez nem fáradásos csonttörés. Ez engem nagyon megnyugtatott, mert úgy voltam vele, hogy egy-két nap alatt ezt ki lehet heverni, de egy csonttöréssel még 50 kilométert már nem nagyon szerettem volna gyalogolni.
Mentálisan hogyan tudsz erőt meríteni egy ilyen helyzetben? Szóval ilyenkor inkább te magad, a csapat, vagy az visz tovább, hogy „a szíved visz”?
Ezt már az évek alatt megtanultam, mindig kizárok minden aggodalmat, bennem már soha nincsenek kérdőjelek. Úgy megyek oda egy rajthoz, hogy ha végigmegyek, akkor végigmegyek. Szerencsére ezen a versenyen
fejben egyszer sem kellett igazán küzdenem, és tényleg nem volt bennem semmilyen mentális kérdőjel.
Segített az, hogy a Bátor Táborért futottál, és emiatt „még inkább végig kell csinálnod” érzés is volt benned?
Nagyon sokat hozzátett, igen. Ennek a dupla körnek van egy olyan érdekessége, hogy az első kör után van egy jóleső megnyugvás az emberben. Meg tudtam javítani az egyéni legjobbamat az Ultrabalatonon. Úgy voltam vele, hogy ha nincs mögöttem az adománygyűjtési kampány, és a #Projekt418 nem egy ennyire speciális kihívás, ahol ekkora figyelem irányul rá, akkor lehet, hogy azt mondtam volna: ebben a csodálatos időben futottam egy óriási egyéni csúcsot, köszönöm szépen, én most mégsem indulok el a második körre, hanem leülök, pattintok egy sört, és nézem a naplementét a Balatonon.
Ezt tudatosan előre rendbe kellett tennem magamban, hogy ez a gondolat jönni fog, és azt is rendbe kellett tennem, hogy miért fogok ennek teret engedni, és miért megyek mégis tovább. Merőben más ez, mint például az Authentic Pheidippides Run, mert ott Athénból elindulsz Spártába, de vissza is kell onnan érni. Itt viszont már úgy vagy Balatonfüreden, hogy tudod: másfél nap múlva újra ott leszel. Tehát sokkal könnyebb belecsúszni abba, hogy
jó, köszi, ennyi elég volt.
Volt olyan szakasz, ami különösen megmaradt benned – akár a legjobb, akár a legnehezebb?
Az első nap végén a déli parti elképesztő nyugalmat árasztott a lemenő nap fénye, teljesen sík volt a víz volt, és annyira jól haladtam, hogy egészen Fonyód után ért már a naplemente. Itt éreztem egy óriási lelki megnyugvást, folyamatosan a part közelében mentünk, és imádom a Balatonnak ezt a hangulatát, amit ilyenkor tud árasztani ez az óriási nagy víztömeg. Úgyhogy ott tényleg szinte szárnyaltam.
Milyen volt a második kör úgy, hogy közben teljesen átalakul az Ultrabalaton, fesztiválhangulat lesz, DJ-pultokkal, frissítőpontokkal, tömeggel, és végig ott van körülötted a zaj? Zavart ez, vagy inkább segített, hogy szóltak hozzád?
Ez elég vegyes élmény volt. Az az érzésem, hogy az Ultrabalaton szervezése egy ideje egy irányt váltott, például amikor az egyéni indulókat a Spar parkolóba tették át. Korábban az egyéni futók és a váltók sokkal inkább „egy térben” voltak: én is sok éven át váltóban indultam, és akkor még lehetett látni, mi történik az egyéniekkel, rájuk lehetett figyelni. Most viszont a kettő teljesen szét van választva térben és időben is.
Nekem az volt az érzésem, hogy a váltókban sokan azt sem tudják, hogy van egyéni verseny, és azt még kevésbé, hogy létezik egy ilyen dupla körös kategória is. Ez nyilván az én szubjektív meglátásom, de így éltem meg. Viszont voltak olyanok is, akik valahogy mégis követték ezt, tudták, mi történik. Én például direkt ugyanabban a szettben futottam, mint a hivatalos 418-as fotón. Ez egyrészt kényelmes volt, másrészt tudatos döntés: ha nekem jó élmény volt korábban nézőként látni másokat, akkor én sem akartam elvenni ezt az élményt a többiektől.
Sokszor megálltam azokkal, akik szerettek volna fotót, kézfogást, vagy váltani pár szót, ez engem is feltöltött, és közben pontosan tudtam, milyen erős élmény nézőként látni valakit, aki már 40 órája fut, és még 20 van előtte. A váltópontoknál viszont ez kicsit kaotikus volt. Volt egy folyamatos izgalom, de az nem nekem szólt, hanem a váltócsapatoknak, akik a mögöttem érkező futóikat várták. Sok helyen azt sem tudták, hogy én egyáltalán jövök. A csippantásnál is sokszor külön el kellett magyarázni, és amikor erre már nem volt energiám, a kísérő biciklist küldtem előre, hogy jelezze: dupla körös vagyok, nem kell csippantani. Összességében ez egy elég ambivalens második nap volt.
Mikor volt az első pont, amikor biztosan tudtad, hogy be fogsz érni? Már nem csak azt, hogy szeretnéd, hanem tényleg azt, hogy meg is lesz?
Felépítettem egy időrendi tervet, nagyjából hat órát foglalkoztam egy Excel-táblával, ami végül kiadta, hogyan szeretnék végigmenni. Viszonylag reális terv volt, és tudtam, hogy mire vagyok képes. Ettől függetlenül kértem a csapatot, hogy akár gyorsítsanak, akár lassítsanak, maradjunk a terv közelében. Viszont annyira jól ment az első kör, hogy folyamatosan egyeztettünk, és a csapat mindig be tudta írni, hogy melyik ponton mikor értem át, így folyamatosan számolták, hol tartok a versenyben. Egy idő után azt mondták, hogy már a tervhez képest is gyorsabban haladok, a szintidőhöz képest pedig még inkább. Én viszont ezt nem éreztem problémának, mert jól voltam, élveztem a futást, sok energiám volt, és így természetesen jött, hogy tartom vagy akár kicsit gyorsítok is.
Az igazi fordulópont az első kör végén jött. Akkor mondták, hogy 26 órán belül célba érek, végül 25 és fél óra környékén fejeztem be az első kört. Ott már azt láttam, hogy a szintidőhöz képest nagyjából öt óra tartalékom van, ami azt jelenti, hogy a második körre még 36 órám maradt. Egy egészséges ember gyakorlatilag ennyi idő alatt körbesétálja a Balatont.
Onnantól már nem volt bennem kérdés, hogy be fogok érni.
Mi volt az első gondolatod, amikor beértél a célba?
Érdekes módon akkor már nem volt bennem különösebb érzelem. Tudom magamról, hogy nagyon gyors a sétatempóm, és amikor Aligán helyrerakták a lábamat, éreztem, hogy be tudok érni. Kineziológiai tapasszal rögzítették, bekenték, visszahúztuk a zoknit, és szerencsére egyetlen vízhólyagom sem volt. Onnantól egyetlen cél maradt: beérni. Ezért is volt különös, hogy a Balaton keleti csücskétől egészen Füredig végigsétáltam, egyetlen futólépés nélkül.
Így 9–10 órám volt gondolkodni, ami sokkal több, mint amit a célba érkezés pillanata ad. Ott már nem igazán maradt gondolat a fejemben.
Elindulnál-e újra?
Nem.
Miért nem?
Meglepődnék, ha ezt a dupla körös Ultrabalatont néhány ember úgy venné magáénak, hogy évről évre elindul és megméretteti magát. Szerintem ez inkább egy kuriózum, egy állapotfelmérés arról, hogy képesek vagyunk-e rá. Fix versenyként viszont talán már túl hosszú ahhoz, hogy ebből köridőket mérjünk vagy trendeket figyeljünk meg.
Ádám kihívása ugyan véget ért, de a Bátor Tábor Élménykülönítmény programját még a héten tudjátok támogatni.
