Tudom, ez a téli időszak főként az alapozásról szól, viszont tavaly rá kellett jönnöm, hogy a mediterrán éghajlat miatt itt, Andalúziában lehet, hogy ezt újra kellene gondolni. Az ideális futóidő itt késő ősztől kora tavaszig tart, úgyhogy emiatt nyárra tettem át az alapozó időszakot, és egyáltalán nem is versenyeztem.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének versenyek nyáron is. Egész évben bőven van miből válogatni, tereptől és távtól függetlenül. Úgyhogy már év végén elkezdtem nézegetni a téli–tavaszi versenynaptárt, és így esett a választásom a Trail Desafío La Capitana 16 kilométeres, 600 méter pozitív szintes távjára, ahol a Málaga hegységben található La Capitana 520 méter magas csúcsára, egy totemoszlophoz kellett felfutni, illetve felmászni. (Igen, töredelmesen bevallom, hogy a totemoszlop sokat nyomott a latba a választáskor.) Három szám közül lehetett választani: az enyémen kívül volt még 11 kilométeres (400 m+) és 26 kilométer (1300 m+) táv.
Mediterrán életérzés
A hangulat eddig minden helyi versenyen szuper volt, és ez itt sem volt másképp. Már a parkolóból hallani lehetett a speakert, jó zenék szóltak, fotósok lőtték a képeket a rajt előtti pillanatokról, és csomó színes egyenpólós futó csacsogott, készülődött a távjára, amolyan spanyolosan hangosan. Sokat dobott a hangulaton a menő, totemoszlopos póló, ami a rajtcsomaggal járt, és az is, hogy a tengerpartról indultunk.
Panaszkodni nem fogok a spanyol időjárásra, de hogy teljes legyen a kép: reggel még itt is hűvösebb, 8–10 fok szokott lenni a téli időszakban, a magas páratartalom pedig a hőérzetet is rontja, úgyhogy a bemelegítésnél azért fel kellett öltözni. Esővel viszont nem kellett számolni, annak ellenére, hogy a korábbi évekhez képest az idei tél különösen esős és hideg is. A „hideg” dacára a bemelegítés alatt viszont eldőlt, hogy napsütéses, rövidnadrágos, pólós futás lesz, 15–16 fokkal.
Végre eljött a rajt pillanata. Tíz órakor eldördült a startpisztoly, és megindult a futótömeg a tengerpartról a fölöttünk magasodó hegyek felé. A tervem, mint mindig, most is az volt, hogy élvezzem, csak magamra koncentráljak, kifussam magam, és épségben beérjek a célba. Körülbelül 4 kilométer után sikerült felfutni a második helyre, és ekkor kezdődött a kaptató fölfelé. Féltávnál mondták, hogy egy percre van tőlem az első lány, aki ekkor már látótávolságba is került, viszont igyekeztem azzal foglalkozni, hogy tartsam a tempót, mert tudom, hogy a fölfelé jobban fekszik, mint a lefelé, és pikk-pakk megnőhet ez a távolság a verseny második felén, ami lejt.
Technikás terep, lenyűgöző látvány
Szeretek sziklás, gyökeres, kanyargós ösvényeken futni, mert teljes koncentrációt igényel az, hogy hova lépsz, és emiatt rettentően jól ki tud kapcsolni. Másik pluszpont, hogy ha épp nem kell fókuszálni a terepre, akkor pazar kilátás tárul a szem elé: egyik oldalon a tenger, a másik oldalon pedig hatalmas hegyek. Itt sem hagyhattam ki, hogy időnként ne csodáljam meg a tengert, ahogy épp megcsillannak rajta a nap sugarai, és Andalúzia legmagasabb pontját, a La Maromát (2069 m).
A látvány ellenére gyorsan vissza kellett zökkenni, mert hirtelen ott volt a verseny szimbóluma, a totemoszlop, és onnantól megkezdődött a meredek lejtmenet. Korábbi önmagamhoz képest szerintem fejlődtem ebben, de azért még mindig az óvatosabb, félősebb futók közé tartozom, úgyhogy igyekeztem haladni is, és óvatos is lenni egyben, és így sikerült beérnem az első lányt. Egy darabig együtt haladtunk lefelé a keskeny ösvényeken, amikor – fair játékos lévén – maga elé engedett.
Onnantól már végig vezettem, és növelni is tudtam kicsit az előnyömön.
Nem mondom, hogy sima volt, mert betettek még pár rövidebb emelkedőt a szervezők, és volt, ahol nem tudtam eldönteni, hogy zsibbadni fog-e a lábam, vagy görcsölni, vagy mindkettő, de próbáltam végignyomni egészen a célig, és még mindig alig tudom elhinni, de végül sikerült átszakítani a célszalagot.
Összességében egy jól szervezett, hangulatos, kihívásokkal teli verseny volt, gyönyörű kilátással a tengerre és a környező hegyekre. Az öt frissítőponton kívül több helyen is voltak szurkolók, hol kolomppal, hol zenével. A célban pedig a tortillától kezdve, a csokis kekszen át, a sörön kívül még masszázs is várta a befutókat.
A Costa del Sol hallatán a legtöbb embernek valószínűleg egy napsütötte tengerparton sangriával heverésző ember képe jut elsőre eszébe, viszont aki szereti a változatos terepviszonyokat, a gyönyörű kilátást és a mediterrán hangulatot, annak mindenképp ajánlom, hogy egyszer kösse össze a kellemest a hasznossal, és ha Andalúziában jár, akkor próbáljon ki egy ilyen futóversenyt, mert felejthetetlen élményben lesz része.
