A kis versenyek egyik előnye – a családias, közvetlen hangulaton túl –, hogy teljesen mentesek a stressztől. Itt nem kell attól tartanod, hogy percek alatt betelnek a helyek, nincs kvalifikáció, és nem kell sorsolásos „lottózással” szerencsejátékot játszanod a bejutásért. Fogod magad, regisztrálsz, és kész – akár egy hirtelen jött, kósza ötlettől vezérelve is simán elindulhatsz rajtuk.
Természetesen nem lehet egy lapon említeni Zegamával, az UTH-val, egy Trailrun.hu vagy egy UTMB versennyel, hiszen nem is lehet. Minden kaliberű verseny más és más a maga nemében és ez így van jól. Általában szeretek előre tervezni, de a júniusi ultrám előtt mindenképp szerettem volna még egy edzőversenyt. Mivel ez az indulás csak nemrég dőlt el, végül már csak abból tudtam választani, ami még elérhető volt.
Ultratáv híján ezt az isten háta mögötti kis andalúz terepfélmaratont az utolsó utáni pillanatban – 1 héttel a verseny előtt – találtam egy szimpla Google kereséssel, ahova csak annyit írtam, hogy mennyit, hol és mikor szeretnék futni és
a Trail CXM Molvízart dobta a gép.
A versenyt a Costa del Sol hegyei között megbújó alig 3000 fős Molvízar nevű fehér falu szervezte. Három szám közül lehetett választani: 22 kilométer 1200 méterszinttel, 12 kilométer, 600 méter szinttel és egy 8 kilométer túratávon is lehetett indulni 450 méter szinttel. Természetesen a hosszabb távra esett a választásom.
A versenyközpontnak otthont adó Parque de Andalucía fokozatosan telt meg a rajtszámaikért érkező futókkal. Kicsi versenyhez méltán a rajtcsomagban a pólón kívül volt még pár csomag helyi termelésű zöldség és gyümölcs, plusz az itteni versenyeken elmaradhatatlan étel+ital kupon.
Kis verseny, nagy élmények
A szokásos bemelegítés után 9:30-kor rajtoltunk el és pár kilométer után a kisváros szűk, kacskaringós utcáit hasonlóan szűk és kacskaringós hegyi ösvény váltotta fel. Egy gyönyörű, vadregényes single tracken kaptattunk fel a hegyoldalban az 1080 méteres La Guindalera csúcs felé. Ahogy egyre feljebb értünk, és teljesen magába szippantott minket a táj, a környező ezres csúcsok mögött
olykor-olykor feltárult a Földközi-tenger pazar panorámája is.
A technikás, köves, sziklás, néhol homokos terep miatt csak óvatosan lehetett gyönyörködni a tájban. Minden lépésre figyelni kellett, ha nem akarta az ember, hogy a semmi közepén kimenjen a bokája vagy lezúgjon a hegyoldalon a mélybe. Már egy ideje a második helyen futottam (Rachel Entrekinnel ellentétben nem abszolútban, ’’csak’’ a nők között) és teljesen jól éreztem magam, úgyhogy igyekeztem tartani a tempót és egyben figyelni is minden lépésemre, mert a terep nem sokat változott közben. Ezt sikerült is tartani egészen az utolsó 4 kilométerig, ahol a kék irányjelzést felváltotta a piros, jelezve, hogy veszélyes szakasz következik.
És hogy ez mit is jelentett?
Szinte már függőleges hegyoldalt, ahol egy sziklákkal, kövekkel és éles kanyarokkal tarkított egysávos ösvényen kellett lefelé haladni úgy, hogy alig akadt egy talpalatnyi hely az egész talpamnak – pedig nem futok nagy lábon, 38-as futócipőt hordok. Ezen a rövid szakaszon minden figyelmemre szükség volt, ami a táv vége felé, a fáradtsággal együtt egyre nagyobb kihívást jelentett. Ennek ellenére lefelé egészen jól haladtam, és egyelőre megúsztam egy kisebb megcsúszással.
Körülbelül két kilométerrel a cél előtt, amikor már a távolból a speaker hangját is hallottam, egyszer csak egy tompa pattanást éreztem és hallottam a jobb bokámban. Megtörtént, amitől tartottam: kibicsaklott. Gyorsan csekkoltam, de szerencsére nem nőtt teniszlabda a helyére és nem is éreztem különösebb fájdalmat, úgyhogy pár lépés után az adrenalinnak is köszönhetően úgy ítéltem meg, hogy be fogok tudni kocogni így is. Ez sikerült, ahogy
a második helyet is sikerült megtartani.
Nem biztos, hogy ez volt életem legjobb döntése, de szerencsére utólag kiderült, hogy nagyobb volt az ijedtség, mint maga a sérülés. Három nappal később már szinte minden irányba fájdalommentesen tudtam mozgatni a bokámat. A szerencsén kívül pedig hiszem, hogy sokat számított az a heti néhány perces boka mobility rutin is, amit évek óta rendszeresen végzek.
Szerencsés véletlen
A verseny után a spanyoloktól megszokott módon a kupon ellenében paella és különböző frissítők (többek között csapolt sör is) várták a befutókat, amit az eredményhirdetéshez felállított sátor alatt lehetett elfogyasztani. Már-már egy sörsátorhoz hasonló hangulat alakult ki, ahol mindenki jóízűen evett és ivott. A hangulatot csak tovább fokozta, hogy a rövidebb táv dobogósai a trófea mellé egy egész comb serrano sonkát vihettek haza, míg mi, a hosszabb táv futói a pénzjutalom mellett egy rekesz helyi termelésű zöldséget kaptunk.
Ha nem kutakodok, akkor valószínű nem is jött volna szembe ez a verseny, hiszen egyáltalán nem volt túlhájpolva a közösségi médiában. De óriási hiba lett volna kihagyni: remekül bebizonyította, hogy egy kisebb, családiasabb verseny is lehet felejthetetlen élmény – és szerencsére nemcsak azért, mert kimegy az ember bokája.
Úgyhogy, ha éppen a Costa del Solon nyaralsz, és a nyüzsgés mellett szívesen elmerülnél a fehér falvak (pueblo blancók) autentikus ízeiben és a vidéki Andalúzia igazi arcában, ráadásul még a terepfutásért is rajongsz, akkor érdemes átböngészni a helyi sportnaptárat. Tapasztalatom szerint szinte az év minden hétvégéjére jut egy futóverseny a környéken, bár az igaz, hogy sokszor csak az utolsó pillanatban, nem sokkal a verseny előtt hirdetik meg őket.
