Sok éve tartó hagyomány szakadt meg idén azzal, hogy a pünkösdi hétvégét ezúttal nem az UTH-n töltöttem Szentendrén, hanem engedtem Szlovénia csábításának és beneveztem a Kriška Gora Trail 50 kilométeres távjára. Izgatottan vártam a hétvégét, na nem is a távhoz tartozó 2700 méter szintemelkedés miatt, hanem a végre elkezdődő versenyszezonnak és az ezzel járó utazásnak, a hétköznapokból való kiszakadásnak köszönhetően.
Péntek este érkeztünk meg Tržičbe, a Kamnik és Kranjska Gora között félúton található kisvárosba, ami ennek köszönhetően nem igazán van rajta a turisták radarján. Szállásunk a rajttól pár száz méterre volt, Bence pedig a rövid távon indult, ami az ötvenes táv célterületéről induló körpálya volt, így a logisztikával sok dolgom nem volt.
Az egyik legszebb verseny, amin valaha futottam
A városka főutcájában felállított rajtkapuból pillanatok alatt az ösvényen találtuk magunkat. Előzetesen felkészültem az első 10 kilométerben található 1000 méternyi szintemelkedésre, de élőben persze teljesen más élmény. Mindenesetre az emelkedőnek és az erősödő napsütésnek köszönhetően a bemelegítés sikere garantált volt. Egyébként nem rajtoltam valami jól, elég hosszú sor mögé ragadtam be, de annyira nem bántam, tekintve, hogy elkezdtem törekedni az okos erőbeosztással versenyzésre, és reméltem, hogy így legalább nem futom el a versenyt már a legelején. Így is sikerült pár embert megelőzni, ahogy haladtunk előre a hangulatos erdőkkel borított hegyen.
A hosszú emelkedő egy fantasztikus hegyoldalba vezetett. A felettünk tornyosuló havas hegycsúcsok az osztrák-szlovén határt alkotják, mi odáig nem mentünk fel, hanem az oldalában futó panorámás dózerúton haladtunk tovább. Gyönyörű hegyi réteket kereszteztünk, ahol ezerféle vadvirág pompázott, és mind a mellettünk magasodó, mind a távoli hegyek látképe lenyűgöző volt.
Hosszan haladtunk egy keskeny ösvényen is, ami hol kőtengeren, hol sűrű fenyvesen, és két alkalommal még keskeny hómezőn is átvitt. A második frissítőponton szóló sramlizene és az önkéntesek osztrák jellegű öltözete már a határ közelségének csalhatatlan jele volt, aztán a következő, törpefenyőkkel borított csúcsra (Plešivec, 1802 m) már
konkrétan a határköveket követve kaptattunk fel.
Innen egy rövid, de technikás lefelén jutottunk le, aztán egy hosszabb, erdei dózeres szakasz következett. Ezeket annyira nem szoktam szeretni, de végre értelmezhető futótempót lehetett menni, és a táj még mindig kárpótolt az unalmasabb szakaszért és a nyakunkba szakadó nyárias melegért. Aztán ahogy sunyin elkezdett emelkedni az út, úgy vált egyre küzdelmesebbé a haladás, de sikerült belekényszerítenem magam a kocogásba.
Felértünk egy nyeregbe, ahol a rövidebb távosok is csatlakoztak hozzánk, hogy együtt másszuk meg a pálya legkeményebb hegyét (Tolsti vrh, 1715 m). Az első 10 kilométer emelkedője annyira elvitte a fókuszt, hogy erre a mászásra nem voltam felkészülve. Hosszú volt, meg meredek is, így hiába volt egy mini Zegama szurkolói pont, ahol egy kicsi, de annál lelkesebb csapat mindenkit sörrel kínált, úgy tűnt, hogy sosem érünk fel a csúcsra.
Lenyűgöző gerincút vezetett tovább, jobbra a havas csúcsok, aminek az oldalában pár órával korábban futottam, balra a Száva széles völgye a Bledi-tóval és a Triglavval. Sajnos ekkorra annyi pezsgés maradt csak bennem, mint egy felrázott kólásüvegben, köszönhetően az ellazázott frissítésnek, ami ekkora bosszulta meg magát, így egy gyorsan elfogyasztott géltől reméltem, hogy sikerül lehoznia a hegyről.
Az egy dolog, hogy a felfelé nem volt könnyű, de lejönni sem volt egyszerűbb.
Hosszú szakaszon kellett viszonylag sok szintet vesztenünk, s bár nem volt különösebben technikás, azért megdolgoztatta a lábakat. A verseny névadója, a Kriška Gora csúcsán (1472 m) álló menedékháztól már tényleg csak 1-2 kilométer lefelé volt hátra, néhol már a célt is megpillantottam a távolban, de elég nehezen fogyott az út a lábam alól. Ehhez képest jó csattanó volt, hogy a célba vezető utolsó száz méter egy emelkedő aszfaltút volt.
6 óra 21 perces idővel értem célba a 16. helyen
A komoly versenyzést valahol az elején elengedtem és inkább élveztem a csodálatos tájat, fotóztam meg videóztam, és legalább a lábaimat sem csaptam szét. Pár helyezéssel lehettem volna előrébb, ha ügyesebben le tudok jönni a hegyről, de a mezőny egyébként nagyon erős volt, az első pályacsúccsal nyert 5 óra alatti űridővel. A célterületen nagyon kellemes volt a hangulat, ilyen finom csevapot talán még életemben nem ettem, amit kaptunk befutókajaként.
Összességében egy jól szervezett versenyről tudok beszámolni, az idei az ötödik rendezés volt. Erős volt a rajtcsomag, a promó üdítő és gél mellé logózott karszárat és kempingszéket(!) adtak. Az útvonal fantasztikusan szép és kimondottan magas a benne a singletrack aránya. Ennek ellenére nem mondanám technikásnak a pályát, viszont a sok szintemelkedésnek – a 10 kilométeres távban is van 1000 méter szintemelkedés -, valamint az ezeket követő hosszú lejtőknek köszönhetően nem könnyű, így azért némi elszántság szükségeltetik a teljesítéshez.
Szerintem megéri!
