Az idei Transylvania 100 minden korábbinál keményebb arcát mutatta. Havas ösvények, valódi magashegyi körülmények, sűrű köd, jeges szél és a medvék lakta hegyoldalakon történt balesetek is próbára tették a résztvevőket. A Bucsecs-hegység ikonikus versenye régóta hírhedt technikás útvonaláról, 2026-ban azonban a természet még egy lapáttal rátett a kihívásra.
A 103 kilométeres távon egyetlen magyar színekben versenyző futó állt rajthoz, és ért célba. Olvasónk, Orosi László első kézből számol be arról, milyen érzés volt Drakula várának árnyékából nekivágni a havas hegyeknek, hogyan élte meg a verseny legnehezebb pillanatait, a magashegyi körülményekkel való küzdelmet, valamint azt a különleges élményt, amikor egy ultrafutó hosszú órákon át a saját határait feszegetve halad Európa egyik legvadregényesebb hegységében.
Az idei év első 100 kilométer feletti megmérettetése a romániai Transylvania 100 versenyre esett. Mivel ez éppen a hazai Ultra Trail Hungary időpontjával egyidőben került megrendezésre, így nevezéskor eldőlt, hogy nem leszek ott a hazai 2026-os futó ünnepen, de cserébe képviselhetem kishazánkat külföldön. Később derült ki számomra, hogy egyedüli magyarként rajtoltam el a 100 kilométeres távon és így idén én lettem az egyetlen magyar teljesítő is.
A fellelhető összes videó megnézése után világossá vált számomra, hogy ezt a versenyt sem lehet félvállról venni. Ennek megfelelően iktattam be a hat felkészülési versenyt az év első felében, többek között a Bükki Hardot és a Mátrabérc Trailt is, hogy amit lehet, kihozzam kishazánk tájainak szintjéből.
A verseny szombat reggel 5 órakor indult a romániai Bucsecs Nemzeti Parkban található Bran városából, a párommal (aki egyébként a verseny 20 kilométeres távján indult, az első külföldi trail versenyeként szépen teljesített is) ketten már csütörtökön útnak indultunk és estére meg is érkeztünk a kiszemelt Vámpír kempingbe. A városban van Drakula vára, konkrétan
a kivilágított Drakula vár lábától indul az ultra távok rajtja.
Folyamatosan néztem az időjárás előrejelzést és mivel egy hete már egyfolytában esett az eső Branben és csak vasárnapra ígért az előre jelzés esőmentességet, nem sokat kellett izgulni a várható időjárás miatt. Azt gondoltam jobb érzés és szebb is kempingben megszállni és reggelente a sátor elé kiülve kávézni és nézni a környező hegyeket. Többek között ezért is esett a választás a kempingre. Sajnos a környező tájból ténylegesen csak vasárnap lehetett látni valamit, mert ekkorra bújt elő a nap és mutatták meg látványban a hegyek az igazi szépségüket.
A csütörtöki kiérkezés után gyorsan eltelt az akklimatizációval töltött másfél nap. Péteken rajtcsomag felvétel, megnéztük a rajt/cél helyszínét, rövid városnézés, főzőcskézés, készülődés, pakolás, még több pakolás, aztán még pakolás, vacsora, majd pedig némi alvás következett.
Gyorsan eljött a szombat hajnal. Nem esett jól a 3:40-es ébredés és a reggeli falatok magamba tuszkolása sem. De legalább nem esett az eső, csak szitált. Nem aludtam valami jól, mert éjszaka folyamatos esett és az eső hangosan kopogott a sátorponyván, amikor pedig nem esett, akkor a fákról rázta le a szél a maradék vizet. Mire mindezzel végzett, kezdődött elölről és ismét esett. Ezt egyébként napközben a két nap alatt elég jól meg lehet szokni és felkészülni arra, hogy kb. mi várható a hegyen.
Az előzetes videók nézésével egyértelművé vált, hogy ha lent jó idő is van, fent,
2000 méter felett hó lesz.
Mivel néztem az időjárás előre jelzést és a szervezők is küldtek egy héttel a verseny előtt figyelemfelhívó e-mailt azzal, hogy nagy hó esett a hegyekben és az nem fog elolvadni, tudtam, hogy nagyjából mi várható.
A baráti körben szoktunk magasabb hegyekre is mászni és túrázni is, ezért nem tartottam attól, hogy leküzdhetetlen akadályokba ütköznék a futás alatt a hegyeken. De persze 2500 méteren már előfordulhatnak szélsőséges időjárási viszonyok, esetleg magashegyi körülmények, ezért próbáltam gondosan megválogatni a zsákomban vitt és a felvett ruhákat is.
Komoly dilemmát okozott ama aprónak tűnő dolog is, hogy például rövid vagy hosszú nadrágot vegyek fel. A versenyzők nagy része rövidben indult. De én féltve a térdeimet a hidegtől és a széltől, maradtam a hosszú nadrágnál. Azért biztos, ami biztos az egyetlen helyre ahová lehetett előre küldeni csomagot feladtam – többek között – a rövidnadrágomat is, hogy ha esetleg mégis úgy érezném, legyen választás.
Felülre egy vékony rövid ujjút húztam, rá egy vékony hosszú ujjút és arra az esőkabátot. Korán reggel a rajtban még pehely kabátban melegítettem magam, igaz nem volt hideg, de jól esett még a plusz meleg réteg. A rajtban kicsit szitált az eső és arra számítottam, hogy fentebb jobban fog esni, ezért még esőkabátban indultam, de utóbb ez gyorsan lekerült és a célig elő sem vettem többet (később helyét átvette a szélkabát).
5:00 – Bran – Rajt
250-en vágtunk neki a 103 kilométeres távnak, de mivel a 80 kilométeres versenyzőkkel közösen volt a rajt, nagyobb tömeg gyűlt össze. A visszaszámlálás után dübörgő zenére indult meg a futók serege és egy laza pár kilométeres sík és enyhe emelkedő után indult is az igazi móka. Kocogtunk. Kiszúrva a tömegben Lőrincz Olivért üdvözöltük egymást. Sokan erős tempóban kezdtek és persze az élboly tolta is neki végig. Nekem most nem az volt a célom, hogy meghalva beesek a célba, hanem, hogy ha tudom végig élvezve, figyelve a gyomromra, stabilan végigmenjek a versenyen. Úgy gondoltam az első 50 kilométeren nem fogyasztok semmi szilárdat, hanem csak víz-izó-zselé kombót és a tempó csökkenésével fogok tudni magamhoz venni némi szilárd táplálékot.
Az első pár kilométeres bemelegítő után indultunk neki az emelkedőnek. Másfél óra után értem el a számomra már videókból jól ismert ikonikus sziklaképződményt, amit gyorsan meg is örökítettem. Jó érzés volt „ismerős” tájon járni, még akkor is, ha előtte sosem voltam erre. De a mások által készített videók többek között arra is jók, hogy egyrészt lélekben felkészítsék az embert a rá váró kihívásra, másrészt rögzítve a látottakat élőben átélve ismerős, megnyugtató érzés kerítsen hatalmába.
Gyorsan megérkeztünk a hóhatárhoz. Itt már csak egy nyom volt kitaposva felfelé. Mivel egy idő után már felhőben, mentünk nem sokat lehetett látni. A képekről jól ismert gyönyörű tájat csak a lelki szemeim előtt kivetítve tudtam csodálni, mert leginkább magam elé nézve egyik nyomból a másikba lépegetve haladtam. Jött egy komolyabb emelkedő. Kezdett zordabbra fordulni az idő is és mivel az emelkedő egyre nagyobb meredekséget mutatott
nagyon oda kellett figyelni, hogy hova lép az ember.
Veszélyesnek nem mondanám a terepet, de lenézve azért megfordul az ember fejében, hogy ha megcsúszna, valószínű csak soká tudna megállni a hólejtő alján. Gyakorlatilag egy havas lépcsőn haladtuk fel egészen jó tempóban, szépen libasorban. A hó itt még jól tartott, kitaposott lépcsőfokok voltak hóból és a futóbottal kombinálva megbízható haladást tettek lehetővé. Bennem azért felmerült, hogy az előttem és a mögöttem haladóknak milyen lehet rövidnadrágban. De úgy voltam vele, hogy mindenki maga tudja mi a jó neki. Aztán a pulzus gyilkos szakasz után egy hó párkányon átmászva, felértünk a gerincre. Itt volt az első Checkpoints.
10 km – Tiganesti – 7:20
Sokat elárul erről a szakaszról, hogy 10 kilométert több mint két óra alatt tettem meg, igaz volt közben 1700 méter szintemelkedés is. Na, ez a rész volt az ahol előszőr szembesültek vele a futók (így én is), hogy itt 2500 méter körül biztos, hogy magashegyi körülmények várnak ránk. Sokan még csak most kezdtek el felöltözni, mert eddig rövidnadrág+póló összeállításban haladtak (!?). Kb. 20 ember próbált magára ráncigálni valamit, ami segíthet nekik a hideg, szél fagyos kombója ellen.
Nem egy könnyű feladat a félig elfagyott újjakkal a süvöltő szélben felöltözni.
Csippantás után indultam tovább. Vagyis csak indultam volna, mert kezdődött egy meredek hólejtőn átvezető ösvény. Ennek az első pár méterén volt összegörnyedve, remegve egy futó lány, akire emlékeztem korábbról, hogy milyen jó tempóban húzott el mellettem lentebb.
Itt fent más volt a helyzet. Akinek nincs ilyen jellegű tapasztalata, vagy esetleg húzza a mélység, nem bízik magában, a kitaposott nyomokban, futóbotjában, akkor annak nagyon nehéz átjutnia egy meredek hólejtős szakaszon. Sajnos úgy tűnt neki is komoly gondot fog ez okozni. Kb. 15-20 futó sorakozott fel mögötte és várták, hogy végre ők is átmehessenek az ösvényen. De nem tudtak, mert a lány bár hősiesen küzdött az elemekkel és valószínűleg magában is legalább akkora harcot vívott, nem nagyon haladt előre.
Nem akartam megvárni, hogy mi lesz a vége ennek a küzdelemnek. De azt sem akartam , hogy úgy kerülöm ki, hogy egy esetleges megcsúszással veszélyeztessem. Döntöttem. Lentről kerülök, így ha esetleg meg is csúszok, Őt nem rántom magammal. Gyorsan belevágtam a cipőm a hóba, az egyik botra támaszkodva átlendültem alatta és felfelé szökkenve már haladtam is tovább. Nem nézve vissza a várakozókra mentem, ahogyan a terep engedte. Jött még pár hasonló lejtő, ahol szerencsére egészen jól haladtak a futók.
Aztán a ködből előbukkanva láthatóvá vált egy hosszabb, az előzőekhez hasonló meredekségű hólejtő, ahol nagyobb mozgolódás volt. Közelebb érve láttam, hogy szembe is jönnek futók, hangosabban kiabálva és magyarázva. Oda érve feltűntek a kicsúszás nyomai a hólejtőn. Mivel sokat nem tehettem, látva, hogy már többen intézkednek a történtek miatt, haladtam ahogyan az elemek engedték. Arra gondoltam – bár akkor még nem tudtam biztosan -, hogy valószínűleg a meredek lejtőn megcsúszva, nem tudván megfogni magukat a futók, lecsúsztak a ködbe vesző szakadékba.
A verseny végén tudtam csak meg a ténylegesen történteket.
Ezeken a szakaszokon egy szakadékba csúszott futót helikopterrel mentettek ki, 8-an csúsztak még ki (koponya, medence és végtagtörésekkel, illetve hipotermiával) őket a hegyi mentők gyalogosan mentettk le a hegyről, két kicsúszott embert elláttak az ösvényen és folytatták a versenyt és további hét futó saját maga kért segítséget a Malaiesti elsősegélynyújtó ponton. Haladtam lefelé a domboldalon és közben felfelé találkoztam több csapat hegyi mentővel. Furcsa érzés volt. Miközben a versenyen haladtam, ahogyan tudtam,
az járt a fejemben, hogy vannak futók, akik sajnos bajban vannak.
Sajnos segíteni nem tudtam nekik, így haladtam tovább az első frissítő pontig.
13 km – Malaiesti – 7:54
Gyorsan feltöltöttem a kulacsaimat és bár csábító volt enni valamit, nem tettem. Helyette elindultam az ösvényen és bontottam egy GU gélt.
Tudtam, hogy a következő 9 kilométeres szakaszon több mint 900 méter pozitív szintemelkedés lesz. Látszott, hogy az előttem lévő ösvény szépen halad felfelé a hegyekben a felhőkbe és tovább. A mögöttem lévő hegyi szakaszon történtek azért rányomták a bélyegét a gondolataimra. Nem tudom, hogy mások hogyan élték meg ezt a részt. Akik megsérültek nyilván nagyon nehezen, de mi, akik sértetlenül mentünk tovább is vittük magunkkal a nehezebb gondolatainkat.
Haladtam. A gél szívódott és adta az erőt. Szükség is volt rá. Fel kellett jutni közel 2500 méterre és onnan le a 28 kilométerre lévő frissítő pontra. De előtte még valahol ott tornyosult előttünk a „retteget” Omu csúcsa. Itt volt a következő Checkpoints. Nem nagyon lehetett fent pihenni, mert a felhő vizes permetét folyamatosan az arcomba fújta a szél. Sokat sajnos nem láttam továbbra sem a hegyekből, bár nem is voltam mos annyira fotós hangulatban. Lefelé tartva egy ködös platón tíz-tizenöt futóval eléggé tanácstalanul kerestük az utat.
Ránézve az órámra láttam, hogy az teljesen mást mutat, mint kéne.
Hiába elfelejtettem kívülre csatolni a kezemen, ezért a ruha alatt mindenféle funkciókat aktiválva már régen nem a tracket mutatta. Elindítottam rajta újra a versenyt. Közben kerestük az utat, mert az utolsó jelző szalag egy meredek domboldalon tűnt el és arra nem nagyon akaródzott senkinek sem lemenni. Kicsit haladtunk a platón, de hamar rájöttünk, hogy nem ez a jó irány, mert valószínű mégiscsak arra kellett menni, amerre nem akartunk. Így hát neki gyürkőzött a hírtelen összeállt csapat.
Mivel nem volt egy határozottan kitaposott ösvény, ezért ahányan voltunk kb. annyi úton indultunk le a meredek havas, kavicsos lejtőn. Pár perc után ráleltünk egy kitaposottabb az útra és így már határozottabban haladtunk tovább. Leértünk a havas hegyoldalról. Szép füves dombokon kocogtunk lefelé, egészen jó tempóban fogytak a kilométerek.
Ismét egy ikonikus részhez érkeztem. Egy kis fa függőhídon halad tovább az utunk, ami szintén ismerős volt az otthon nézett videókból. Gyorsan levideóztam az átkelést, hiába későbbre is kell valami emlék.
28.2 km Pestera – 11:12
Igaz még 30 kilométer sem telt el, de több mint 6 óra haladás után (!), itt volt az idő a zokni cserének. Az indulásnál az nem volt kérdés hogy GoreTex cipőben (HOKA Speedgoat6) fogok futni. Sajnos ilyen körülmények között hamar beázott, hiába volt rajtam futó kamásli is. A frissítő ponton gyorsan töltöttem egy kis folyadékot is. Amatőr módon valamiért elfelejtettem az iso kulacsot is feltölteni és az indulás után a megtöltött vizes kulcsból is ittam (ez később azért megbosszulta magát). Egy kis levest magamba parancsoltam és pár szem kekszet betéve a zsákomba indultam, mivel szokás szerint felfelé kellett haladni.
Ismét 900 métert kellett megtenni, hogy visszaérjek Omu csúcsára, ahonnan pár órával ezelőtt lejöttem. Majd onnan megint lefelé elérni a frissítő pontra ahol a váltóruhám és a többi cuccom van, amit előre küldtem. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mi fog fogadni fent a hegyen. Milyen útvonalon kell felküzdeni magunkat. Lent szép volt az idő. Függetlenül attól, hogy milyen körülmények voltak a csúcsokon az időjárásra szerintem nem lehetett panasz. Nem esett az eső és a hó sem. Idehaza úgy készültem, hogy végig esni fog valami. Nem így történt. Cserébe kaptunk több méter havat, de engem ez annyira nem zavart, mintha friss csapadék hullana a nyakunkba.
Nagyon szép részen keresztül ment az útvonal. Ez volt az a szakasz, amit leginkább élveztem és amire azt mondtam volna, hogy igen, ezért jöttem. Ezért az érzésért is. Kell ilyen is. Tudtam, hogy kemény útvonalon halad a verseny, de éppen ezért lesznek olyan részek, amiket élvezni lehet, sőt kell is. Ez most olyan rész volt. Lőttem is pár képet, mert elfogott a flow. Persze láttam az előttem lévő hegyeket, hogy továbbra is felhőben vannak a csúcsok, így tudtam, hogy kb. mi vár rám. De itt és most az számított, hogy élvezzem az utat. Szenvedni ráérek később is.
Ez a szakasz volt az, ahol a medvés videókat készítették.
Itt járkáltak a medvék kb. 100 méterre az ösvénytől, ahol mi futók haladtunk. Szerencsére elkerültük egymást, talán éppen ezért is jó hangulatban folytattam az utam. Egy elég kemény hegyi menetet követően felértem a 35 kilométeren lévő Omu Checkpointsra. Gondoltam innen már csak le kell jutni a 8 kilométerre lévő frissítő pontra, ahol végre lehet öltözni, frissíteni. De az igazi havas kihívás, még csak most kezdődött. A pontos hó vastagságot nem tudom, de biztos, hogy több méter lehetett, mivel amikor lefelé haladva többször beszakadt alattam a hó a futóbot simán eltűnt a kezemből.
A csúcsról lefelé egyszerre indultunk el páran. A felhőben nem sok mindent lehetett látni. A hó itt már nem tartott. A legrosszabb fajtából való kásás, olvadt volt. Ráléptem és már csúszott is. Mivel meredek hegyoldalon kellett lefutni, így nem nagyon volt mit tenni. Megindultunk és haladtunk, ahogyan tudtunk. A legtöbben csúsztak a hátsólyukon. Én nem szívesen választottam ezt a haladási formát tekintve, hogy szeretem szárazon megúszni. A kesztyűm pillanatok alatt átázott ismét. Ezen szakaszon én is estem bőven. Úgy is mondhatnám estem keltem. De ez úgymond most veszélytelen volt, mert akkora volt a hó, hogy simán lendült tovább az ember. Ezért inkább úgy haladtam lefelé, hogy hátra dőlve a sarkam előre belevágtam a lejtőbe és gyorsan ismételgetve pörögtem tovább, bot nélkül.
A meredekebb szakasz végén három futóval együtt kicsit tanácstalanul álltunk, hogy akkor most merre tovább. A track jobbra haladt kerülve a következő meredek hegyoldalt, a nyomok pedig kisé balra egyenesen vezettek le a hegyről. Inkább jobbra mentünk csúszkálva, futva, esve kelve. Sokan balra mentek, de számomra az nagyon meredeknek tűnt. A két másik futóval jobbra kerültünk. Haladósan tudtunk menni, hála a tracknek és a kitaposott ösvénynek. Sajnos az innivalóm már elfogyott. Kicsit elszámoltam a távot és mivel az előző lehetőségnél nem is töltöttem fel mind a két kulacsot, így kicsit szomjaznom kellett. De tudtam, mennyi van hátra, ezért nem foglalkoztam azzal, hogy száraz a szám és valószínűleg kevés a testemben a folyadék.
Kissé fáradtan, de azért lelkesen érkeztem meg a 45 km-re lévő frissítő pontra.
45,3 km – Busteni – 15:26
Ez volt az a pont, ahol azt gondoltam, hogy sokak fejében megfordul a feladás gondolata (az 55 feladott versenyzőből 12-en itt szálltak ki). Ide érve már több mit 10 órája voltam úton és „még csak” 45 km-nél jártam. Van hátra még közel 60 km, így ki tudja mennyi idő még a cél, ha továbbra is ilyen körülmények között kell versenyezni. Ezen rossz érzések azért átcikáztak a fejemen, de mivel sok tennivaló volt a ponton, szerencsére nem tudtam ápolgatni a feltörő negatív gondolatokat.
Egyébként a ponthoz érve már messziről futottak elém a gyerekek és kérdezték a rajtszámom, hogy mire beértem az épületbe már adták is az előre küldött zsákom is tolták is alám a széket. Gyorsan kértem egy paradicsomlevest és kezdtem lehámozni a cipőm, zoknim. Nem terveztem futócipőt cserélni, mert bár volt a zsákomban egy száraz is, de sajnos az nem vízhatlan és tartottam tőle, hogy nem sokra mennék egy simával. Így csak zokni csere lett, tartalék zokni pedig be a futózsákba. Rövid felső le, hosszú vékony fel. Baseball sapka le, a csomagba (ez hiba volt, mert később nagyon kisütött a nap). Megettem a levest, meg még egy kis narancsot, elköszöntem és indultam tovább.
A következő szakasz egy kellemes 8 kilométer a maga 1100 méter emelkedésével. Nem ragozom nagyon. Hosszú és fárasztó volt. Egy hosszabb szakaszon törpe fenyvesek között kellett haladni. Nemrég lehetett valami komoly vihar a hegyen, mert a fenyvesek mind az ösvényre voltak beborulva. Sokszor volt az, hogy alájuk kellett néznem, hogy folytatódik-e a kitaposott nyom, mert nem hittem el, hogy egy áthatolhatatlan fenyves erdőn kell átkelni. Pedig ott kellett.
53,4 km – Piatra Arsa – 18:39
Már messziről hallottam a zenét a frissítő pontról. Nem mondom, hogy annyira bele illett a táj hangulatába, de a szakasz után nem bántam, hogy kicsit kibillentett a saját kis komor világomból. Gyors frissítés és mentem is tovább.
Nagyjából itt lehettet az, hogy egy háromfős román fiatalokból álló csapattal folyton előzgettük egymást. Ők egészen gyorsan haladtak, viszont a pontokon többet pihentek, ettek, mint én. Onnan tudtam, hogy jönnek ismét mögöttem, hogy hallottam bömbölni a román Rapet. Nem mondom, hogy a kedvencem lett, de egyrészt mindig kizökkentett a magányos haladásból, másrészt hatékonyan távol tartotta a medvéket (ezen már csak a célba érés után gondolkoztam el, képzeletben elnézést is kérve tőlük, mert éjszaka néha nem értettem miért kell mindenkinek hallgatnia velük együtt ezt a kellemes hanghatást).
Szintén a videókból emlékeztem, hogy biztosan lesz egy olyan szakasz az úton, amikor egy kisebb folyón kell átkelni. Igaz ezen a hétvégén, a sok esőzés miatt, nagyon sok patakátkelés volt, de az ügyesebbek egy kis odafigyeléssel megúszhatták száraz lábbal eddig. Itt viszont eljött az idő, hogy megmerítkezzen az ember a hideg vízbe. Vagy esetleg úgy mint én, még ellenállt és próbált keresni egy keskenyebb szakaszt a folyón.
Találtam egy éppen hogy határeset szélességű részt, ezért úgy döntöttem, hogy a zsákom és a két botom átdobva megpróbálkozom az átugrással. Tisztára, mint a filmekben 3. nekifutásra sikerült annyi bátorságot merítenem, hogy nem hőköltem vissza a széléről. A 3 román srác néhány méterről, ücsörögve, pihenve, érdeklődve szemlélték a mutatványomat. Amikor látták, hogy sikerrel jártam, akkor felkerekedtek és ők is megnézték hogyan lehetne átjutni a patakon. Odakiabáltam nekik, hogy egy „very good”, megjelöltem a partot és haladtam az utamra.
Sajnos a dobásnál olyan szerencsétlenül landolt a futózsákom, hogy a soft kulacs szája éppen egy sziklának csapódott. Egyből eltört belül a szívóka és vele együtt kifolyt az izo italom is. Innentől dönthettem, hogy a megmaradt kulacsba víz vagy iso kerüljön. Vízre szavaztam a verseny hátralévő részében.
62,2 km – Bolboci – 20:27
Még éppen sötétedés előtt beértem a következő ellenőrző pontra, ahol bőség frissítő, sőt mi több pizza party is volt. Még szinte be sem értem máris kezembe nyomtak egy tányért rajta 4 szerelt pizzával. Eléggé fáradt voltam, de ez a gondoskodás azért igen jó érzéssel töltött el. Mivel muszáj volt valami szilárdat is ennem elcsipegettem 3 kis szeletet. Felfedeztem, hogy van tea is így egészen változatos vacsorát sikerült kreálnom magamnak. A három román srác már régebb óta itt lehetett több üres pizzás doboz is volt mellettük. Hiába ilyen ez, amikor valakinek jó a gyomra futás közben is. Mivel nekem nem annyira, így inkább cseréltem egy zoknit, elővettem az új fejlámpámat és lassan indultam tovább.
Innentől kezdve egészen reggelig nem fényképeztem, videóztam semmit. Utólag ezt kicsit bánom, igaz bennem elraktározódtak a verseny képei, de később jó lett volna bemutatni azt. Mentségemre szolgáljon, hogy sokszor nem is voltam olyan hangulatba, hogy elővegyem a telefont, illetve gondoltam sötétben úgysem látszik semmi.
A következő frissítő pontig 20 km és 800 méter szintemelkedést kellett legyűrni. Ez lehet nem tűnik soknak, de ez volt a verseny számomra leg embert próbáló és unalmasabb szakasza. Miután felmentünk egy hegyre egy gerincen kellett haladni, ahol annyira fújt a szél, hogy
rendesen kapaszkodni kellett a botokba.
Sokszor a nagy köd miatt az utat is keresgélni kellett, bár hála a szervezők gondoskodásának ledes villogó lámpákat tettek ki a szagozások kiegészítése végett. Ez nagyban segítette a tájékozódást, igaz amikor nagyon nagy köd volt nem láttuk a következő villogó fényt és még így is keresgélni kellett az utat. Hiába mutatja az órám a tracket, hogy merre kell menni, ha arra éppen meredek völgy vagy szakadék van. Figyelni kellett és sok energia elment a tájékozódásra, ezen a szakaszon.
70,3 km – Sauna Strunga – 22:44
Ez csak egy gyors Check point volt a gerincen. Nem is értettem hogyan lehet kint ácsorogni a semmi közepén, hidegben, szélben egész éjjel. Voltak 4-5-en a szervezők itt, szólt a zene, dudáltak, de csippantás után gyorsan robogtam is tovább, mert a hideg szél brutál keményen csapta az arcom a felhőt vagy ködöt, bármi is volt az. Hasonló szakaszon folytattam az utamat. Annyi különbséggel, hogy egy idő után beértem egy erdőbe ahol lefelé kellett haladni. Jelzéstől jelzésig haladtam az úton. Unalmas és hosszú volt. Amolyan „sohavégetnemérős” érzés. Patak átkelések tömkelegével a sötétben. Jó érzés volt végül megpillantani a település fényeit ahol a frissítő pontot sejtettem.
82,6 km – Moieciu de Sus – 01:44
Megkönnyebbülve értem be a pontra. Kértem egy szelet melegített pizza szeletet egy kis teával és leültem falatozni. Itt már ismerősek voltak a futó arcok. Egy idő után beáll a tempó és egymást hol megelőzve, hol lemaradva ismétlődnek a futók körülöttem. Nem kell sokat beszélgetni, mert kb. ugyanazok a gondolatok járnak a fejünkben és ugyanazokon az élményeken megyünk keresztül. Csak egy fáradt pillantás és abban minden benne van. Nem esett jól a szilárd étel, de valami kellet, mert előttem állt még 20 kilométer a maga 1000 méter szintemelkedésével. Nem emlékszem pontosan a következő szakaszra, mert az álmosság olyan erővel tört rám, hogy amikor lehetett és tudtam behunytam a szemem és úgy mentem.
Eltartott 1-2 órát, amíg átlendültem ezen a holtponton.
Nem szokott gondot okozni az első éjszaka, de most a korábbi rosszabb éjszakák miatt előjött ez is. Persze ez csak lassította a tempóm és nem akasztott meg, de azért elvonta a figyelmem a koncentrálásról. Haladni kellett, nincs mese. Már messziről látszott a következő frissítő pont hatalmas jelzőtüze. Jó érzés volt oda érni a faházhoz.
89,5 km – Gutanu – 04:03
Gyors frissítés egy forró tea, némi chips keksz után már indult is a „karaván”. Jobb volt most másokkal együtt elindulni. Aztán gyorsan ismét egyed róttam a kilométereket. Világosodott. Korábban azt gondoltam, hogy sötétben fogok beérni olyan 20 óra körüli idővel. De azért ez a technikás terep és a nagy hó, nem beszélve a nagy szintemelkdésről jócskán átszabta az előzetes terveimet. Azt hogy világosban érek be egyáltalán nem bántam, hiszen így legalább láthatok valamit a tájból a verseny ideje alatt is. Az erdők és mezők bár szépek voltam, nekem
már csak az járt a fejemben, hogy beérjek és pihenjek kicsit.
98,2 km – Poarta – 06:41
Meg sem álltam frissíteni, csak kiráztam a köveket a cipőmből és mentem is tovább az aszfaltos, murvás úton. Nem ez a legszebb szakasza a versenynek, de legalább haladós, illetve már nem is kell a végére a szépség, bőven volt rá lehetőség csodálni a tájat az elmúlt 26 órában. Igaz lőttem még egy képet a Fogarasi havasokról ahová terveim szerint nyáron vissza akartam jönni…bár lehet átgondolom még ezt a tervet…
103,2 km – Finish – 07:36
Az utolsó pár száz méteren már messziről láttam a párom, aki tartotta a magyar zászlót és végig videózott, amikor átvettem tőle és azzal futottam be a célba. Nagy élmény volt ez a verseny és kemény küzdelem mind a 175 futónak és a feladott 55 futó is biztos nagyot küzdött, mielőtt a feladás mellett döntött volna.
A célba érkezés után tudtam meg, hogy a többiek hogyan élték meg a hegyen történteken és hogy pontosan mi is történt fent. Azt gondolom annak, aki jobban utána nézett lehetett tudni, hogy ez most nem egy sima terep ultrafutó verseny lesz, hanem egy magashegyi körülményeket is magába foglaló extrém nehéz verseny. Nem beszélve arról a tényről, hogy mindezt Romániában rendezik meg ahol, mint kiderült
a Medve tényleg nem játék és a hó 2-3 métert jelent.
Ehhez azért mi nem nagyon vagyunk hozzá szokva, de fejben fel kell rá készülni. Minden esetre nagyon jó érés volt befutni egyetlen magyar teljesítőként a célba, még ha ez teljesítményhez semmit sem tesz hozzá, de érzésben, hogy idehaza most csak én tudom milyen volt igazából ez az idei Transylvania 100 verseny, azért kicsit különlegesebbé teszi számomra.
Orosi László írása
