Ha meghalljuk azt a szót, hogy futás vagy terepfutás, akkor sokunknak elsőre egy egyéni sportág jut az eszébe. Ha pedig azt halljuk, hogy váltófutás, akkor valószínű, hogy egy 4×100 m-es váltó fog beugrani. Ritkán, de előfordul ezek ötvözete is: a váltó terepfutás. A spanyol ZiRKo Trail-en pedig ki is próbálhattam egy egészen érdekes verzióját.
Malagából egy hegyekkel és völgyekkel szegélyezett, kanyargós úton érhetjük el Benarrabát, azt a kis andalúz falut, amely a Genal-völgy szívében és a Serranía de Ronda hegységben fekszik, és 2022 óta minden év tavaszán megtelik több száz lelkes terepfutóval.
Több táv, több választási lehetőség
A 33,4 km-es távon, 2300 m-es pozitív szintemelkedéssel több kategória közül lehetett választani: egyéni, vagy 3 fős női, férfi és vegyes váltó, továbbá a legkisebbekről sem feledkeztek meg, ők is kipróbálhatták magukat egy mini, 5 km-es körön. Engem egy 3 fős női váltóba hívtak. A játékszabály a következőképpen nézett ki: 4 kört kellett teljesíteni, amit úgy kell elképzelni, mint egy virágot, aminek 4 szirma van, és a versenyközpont a bibéje.
Az első 3 szakaszt 2 fővel kellett lefutni úgy, hogy minden szakasz végén volt egy embercsere, az utolsó, 4. szakaszon pedig mindhárom futónak végig kellett mennie. Ezt úgy lehetett bizonyítani, hogy minden körben egy random helyen különböző színű karkötőket osztogattak a versenyzőknek. A váltók egy időben, de összevissza rajtoltak el, tehát mindenki különböző sorrendben futotta le a „szirmokat”, és így az eredmény csak azután derült ki, hogy minden csapat beért. Egy izgalmas versenynek néztünk elébe.
A versenyközpontban a speaker és a DJ mellett még egy hegedűművész is gondoskodott a jó hangulatról. Meglepő, de passzolt egymáshoz a hegedűszó és az elektronikus zene. A rajt a megszokottnál később, délután fél 5-kor volt Benarrabá főteréről, és a szűk kis utcácskákon keresztül szépen lassan ellepték a futók a Serranía de Ronda hegységet.
Azt tudni kell, hogy a versenyre nem éppen ideális állapotban érkeztem.
Egy kisebb logisztikai malőr miatt épphogy beesetem a rajtra, így a szokásos bemelegítés ezúttal sajnos csak a startvonal előtti gyors ugrabugrára korlátozódott. A közérzetem sem volt az igazi, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, így az egyik csapattársammal mi is nekivágtunk az első körnek. Ezen kívül rám még a harmadik és negyedik szakaszok vártak.
Technikás terep, gyönyörű ösvények
A 14 km-es táv egy része technikás hegyi ösvényen, másik része egy gyönyörű, folyóval szegélyezett völgyben vitt. Sajnos nem sokáig tudtam élvezni a látványt, mert a táv felétől bekövetkezett az, amitől sok futó a legjobban tart: gyomorrontás. Többször meg kellett állnunk, de a társam végig ott volt mellettem, ami nagyon sokat segített, úgyhogy a váltásnál úgy éreztem, hogy ha nem is top formában, de legalábbis kihevertem annyira, hogy végig tudok menni. Sajnos nem így történt.
A következő szakaszt elkezdtem ugyan, de szinte már az elején rettentő erőtlennek és gyengének éreztem magam, a gyomrom pedig még mindig nem volt az igazi, de itt már csak a „nem adom fel” vitte előre a lábaimat. A mostani párom ezen a távon előre ment (nem volt kitétel együtt futni, a lényeg, hogy együtt kezdjük és fejezzük be a szakaszunkat), úgyhogy végig egyedül voltam, és próbáltam magam összeszedni fejben és testben, miközben lassan rám sötétedett a tavaszi erdő. Miközben próbáltam tartani a tempót, ezer dolog futott át az agyamon. Ez az első versenyem ebben a klubban, nem adhatom fel! Mi lesz a csapattal? Képes leszek egyáltalán végigsétálni az utolsó távot? Megéri ez az egész egyáltalán így? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem.
Nem adtam még fel soha versenyt.
Ami persze nem jelenti azt, hogy ez mekkora erény lenne, mert van az a pont, ahol már egyszerűen azért nem éri meg továbbmenni, mert több hátránya származik belőle az embernek, mint előnye. És hogy honnan tudjuk, hogy hol van az a bizonyos pont abban a felfokozott állapotban, amikor épp ott vagyunk a verseny kellős közepén…?
Nehéz objektíven gondolkodni ilyenkor, és sokszor csak utólag jön rá az ember, hogy lehet, hogy előbb kellett volna megállni, vagy épp ellenkezőleg, csak át kellett volna esni a holtponton, úgyhogy
szerintem legalább annyira nehéz feladni, mint nem feladni.
Persze vannak nagyon egyértelmű helyzetek, például, ha valakinek kimegy a bokája stb. Ez a konkrét eset viszont sajnos vagy nem sajnos, de nem fejben dőlt el, mert a testem egész egyszerűen most beadta a derekát, és ezt el kellett fogadni fejben is.
Amikor beértem, mindenki nagyon megértő volt, ami persze akkor és ott nem sokat javított a hangulatomon. Folyamatosan újra és újra végigpörgettem magamban a versenyt, és próbáltam rájönni, hogy mit csinálhattam volna másképp, de rá kellett jönnöm, hogy semmit. Ebbe ennyi fért bele. Ilyenkor akarva-akaratlanul az ember magában keresi az okokat még akkor is, ha ésszel már felfogta, hogy a körülményeken nem tud változtatni pozitív hozzáállással sem, és hogy most ez van, megesik az ilyesmi. Utólag pedig nem is tudnék elképzelni támogatóbb közeget egy ilyen szituációban, amiért nagyon hálás vagyok.
A célban a jókedv mellett kézműves hamburger sült krumplival, sör és házi sütemények várták a beérkezőket. Ha máshogy alakult volna a forgatókönyv, biztosan megvárom az éjféli eredményhirdetést – már csak azért is, mert ahogy folyamatosan érkeztek a futók, úgy telt meg élettel a tér. A sötétben kigyúló diszkófényekkel a verseny végül túlnőtt önmagán: egy egyszerű sporteseményből igazi közösségi élmény és buli kerekedett.
