A Marathon de Sables a világ egyik legkeményebb ultrafutó versenye, ahol a sivatagi hőség, a több száz kilométeres táv és az önellátás egyszerre teszi próbára a résztvevőket. Lubics Szilvi ismét teljesítette a legendás sivatagi ultrafutást, ráadásul korosztályos első helyen végzett a nők között – miközben nemcsak a fizikai határait kellett feszegetnie, hanem mentálisan is végig fókuszban maradni.
1984-ben egy 28 éves francia futó kalandvágyból kitalálta, hogy kinéz a sivatagba egy A és egy B pontot, és megpróbál eljutni az egyikből a másikba. Elképzelni sem tudta, hogy ez pontosan mennyi időt vesz igénybe, vagy milyen hosszú lesz az út, hiszen nem légvonalban kell haladni, és fogalma sem volt arról sem, hogyan lehet majd átkelni a különböző terepeken. GPS akkor még nem volt, csak topográfiai térképek álltak rendelkezésre, amelyeken nagyjából az volt jelölve, hol vannak az oázisok. Gyakorlatilag az egész vállalás úgy nézett ki, hogy vagy sikerül, vagy nem éli túl. Végül 12 nap alatt jutott el A-ból B-be, nagyjából 350 kilométert megtéve. Vizet ugyan tudott magánál vinni, de így is extrém körülmények között, konzervekkel és nehéz felszereléssel haladt. Később, 1985-ben már azon gondolkodott, hogy jó lenne ezt másokkal is megcsináltatni, és így 1986-ban megrendezték az első versenyt, amin 23 futó indult el. Azóta pedig minden évben többszázan futnak a Marathon des Sables versenyén, ami idén ünnepelte a 40. születésnapját és Lubics Szilvi is ott volt a mezőnyben.
Nem is olyan régen voltál Marokkóban egy 100 mérföldes futóversenyen. Hogy jött az ötlet, hogy újra visszamenj ráadásul ugyanúgy egy sivatagi versenyre ugyanazokhoz a rendezőkhöz?
Igazából számomra mindig is ez az áprilisi verseny volt az igazi álomcél. Mivel általában nem telik be túl gyorsan, tavaly nyugodtan elmentem a Grand to Grandre, abban a tudatban, hogy majd utána nevezek ide. Mire azonban hazajöttem, már betelt a mezőny – ami azért is lepett meg, mert 1500 férőhely van. Így jobb híján más lehetőség után néztem, és közben láttam, hogy rendeznek egy új, százmérföldes versenyt, ezért végül arra neveztem. A százmérföldes után viszont úgy döntöttem, írok a szervezőknek. Mivel ott második lettem, jeleztem nekik, hogy eredetileg is ide szerettem volna jönni, és bíztam benne, hogy talán mégis be tudok kerülni. Végül így sikerült, de számomra mindig is ez volt az első számú cél, a másik verseny inkább csak B terv volt.
Akkor a két verseny közötti különbség az, hogy az egyik többnapos, a másik pedig egyben teljesítendő százmérföldes?
Igen, az egyik annyi, hogy elindulsz és beérsz, tehát ezzel azért túlzottan nem bonyolult. A többnapos sivatagi versenyek viszont teljesen más jellegűek, egészen más kihívásokat jelentenek, nem csak a futásról szólnak. Egy százmérföldesen az ember elindul, aztán beér – persze a pálya mindenhol más, egy sivatagban is más, mint bárhol máshol, ahogy az UTMB-n is teljesen más jellegű a százmérföldes. Mindegyiknek megvannak a maga nehézségei, de ott mégis az van, hogy egyszer elindulsz, és be fogsz érni, aztán vége. Itt viszont arról van szó, hogy nyolc napot töltesz kint a sivatagban, nyolc éjszakát ott alszol, és igazából a körülmények azok, amik igazán keménnyé és különlegessé teszik az egészet.
Maga a pálya különbözött, vagy volt benne olyan szakasz, amin már korábban is futottatok? A sivatagban persze ez nem feltétlenül jelent sokat, hiszen a szél folyamatosan átrendezheti a terepet, de van köze a két útvonalnak egymáshoz, vagy a mostani teljesen más volt?
Gyuri nézte át, a rajt teljesen máshonnan volt, egy másik városból indultunk. Én ezt a sivatagban, a „semmiben” futó szakaszok miatt nehezen tudom összevetni, nem igazán lehet egymásra vetíteni, hogy volt-e átfedés. Gyuri azt mondta, hogy a hosszú napon, tehát a 100 kilométeres szakaszon szerinte volt, bár ebben ő sem volt teljesen biztos. Abban sem volt biztos, hogy a nagy dűne ugyanaz volt-e, mint amit korábban, januárban futottunk. Ami viszont biztos, az utolsó 8 kilométer ugyanaz volt. A cél gyakorlatilag ugyanott van mindkét versenynél, és ez az utolsó szakasz nagyon emlékezetes a százmérföldesről, mert ott volt az igazi dűnefutás. Most is ezt kaptuk a végére, az utolsó nap befutó 8–9 kilométere ugyanaz volt. Ezen kívül legfeljebb kisebb részek egyezhettek, ha egyáltalán volt átfedés.
Azt néztem, hogy többször is kört futottatok, nem A-ból B-be haladtatok, ugye? Tehát volt talán két-három olyan nap, amikor ugyanott volt a rajt és a cél?
Igen, és ennek nagyon praktikus oka van: itt konkrétan egy teljes falut kell felépíteniük a szervezőknek. Egy bivakban 1500 futó és nagyjából 600 rendező van, és ezt úgy kell felhúzni, hogy minden meghatározott rendben, „geometria” szerint legyen elrendezve – a sátraktól kezdve egészen a kiszolgáló részekig. Nem csak az alvóhelyekről van szó, hanem minden másról is: az orvosi ellátás sátrairól, a mobilklinikáról, a vízvételi pontokról is, ahol például nap végén megkapjuk az 5 liter folyadékot. Gyakorlatilag rengeteg külön „létesítményt” kell felépíteniük. És szerintem ennek az is a célja, hogy bizonyos éjszakákat ugyanazon a helyen töltsünk, ne kelljen minden nap egy teljes tábort átköltöztetni egyik pontról a másikra.
Például a verseny előtt két éjszakát az első bivakban aludtunk, és ott rögtön az elején futottunk egy kört, így összesen három éjszakát töltöttünk ugyanott. A második nap már A-ból B-be mentünk, utána jött megint egy kör, majd a hosszú nap, a 100 kilométer egy irányba, és végül a célban ismét egy kör. Összességében három „haladós” szakasz volt A-ból B-be, és három körpályás nap. Szerintem ennek nagyon is gyakorlati oka van, mert el sem tudom képzelni, hogyan tudják ezt a hatalmas bivakot felépíteni és lebontani ennyiszer. Ez gyakorlatilag egy komplett vándorló város.
Fizikálisan melyik volt nehezebb, a januári, egyben futott verseny, vagy ez a mostani, szakaszokra bontott?
Egyik sem viselt meg különösebben. A mostani versenyen egyetlen nehéz pont volt, leginkább a hőség miatt: túlhevültem, és gyakorlatilag hipertermiás állapotba kerültem. Ilyenkor belázasodik az ember, nekem majdnem 39 fokos volt a testhőmérsékletem, és abból nem túl vidám futni, illetve visszahűteni sem egyszerű. Ez volt az egyetlen komoly nehézség. Egyébként azt gondolom, hogy egy százmérföldeset te is, én is lefutunk szinte bármikor. Ugyanígy úgy érzem, hogy még akár kétszer ennyi időt is képes lettem volna kint futni a sivatagban. Fizikailag tehát a futás része rendben van.
A többnapos verseny viszont nem csak a futásról szól.
Ez egy sokkal összetettebb dolog: nyolc napot töltesz a sivatagban úgy, hogy mindent magad viszel, és nincs B terv. Ha nem vittél elég kaját, vagy rosszat vittél, az komoly gond. Rengeteg mindenre kell figyelni: hogy a tested normálisan működjön, hogy hidratált maradj, hogy megfelelően tudd menedzselni a sérüléseket, a lábadat. Már az első nap után döbbenetes volt látni, kinek milyen állapotban volt a lába. Volt, aki hét nagy hólyaggal, botokra támaszkodva indult tovább. Ez tényleg egy külön műfaj, napokon keresztül menedzselni kell a tested működését, figyelni a hidratációt, a táplálkozást, a veseműködést, mindent. Ez már inkább túlélés, mint klasszikus futás.
Eredetileg ez nem is futóversenynek indult 40 évvel ezelőtt, hanem egy kísérlet volt arra, hogy egyáltalán megvalósítható-e: el lehet-e jutni önellátó módon több mint 200 kilométeren át a sivatagban. Azóta sok minden változott, vannak 8–10 kilométerenként vízpontok, speciális felszerelések, sivatagi cipők, ultrakönnyű eszközök. De az alapelv megmaradt: mindent neked kell megoldanod. Összességében azt mondanám, hogy fizikailag nem ez volt a legnehezebb része. Inkább a körülmények és a többnapos jelleg az, ami igazán komplexszé teszi.
Említetted, hogy belázasodtál. Mi az a pont, ahol a szervezők azt mondják, hogy nem mehetsz tovább? Hogyan lehet őket meggyőzni arról, hogy ez még menedzselhető állapot számodra? Meddig engedik, hogy folytasd, ha te még indulnál, és van-e ilyenkor bármilyen jeladó vagy segélyhívó eszköz, amit használni lehet, ha nagy baj van?
Igazából ezen a hosszú futáson volt az egyetlen alkalom, amikor bármiféle orvosi vagy egészségügyi ellátást kaptam, és ez is a túlhevülés miatt történt. Akkor láthatóan nem voltam jó állapotban, és ott nem is engedtek tovább. Próbáltam őket győzködni, hogy ismerem a saját testemet, és már sokadik ilyen versenyem, de végül megmérték a testhőmet, ami 38,5 fok volt. Erre azt mondták, hogy rendben, akkor lefekvés, és rám öntöttek egy vödör jeget, ami elég sokkoló élmény volt, azt hittem, ott kapok infarktust.
Addig nem engedtek tovább, amíg vissza nem hűlt a testhőmérsékletem, és ezt újra meg is mérték. Még feküdnöm kellett egy ideig, majd el kellett mennem megnézni, hogy van-e vizeletem és rendben van-e. Csak ezután engedtek vissza a pályára. Ott kicsit feszült is voltam, mert azt éreztem, hogy közben a teljes mezőny halad tovább, én pedig ott „ragadtam”, de nem engedtek el addig, amíg nem látták biztosnak, hogy folytathatom.
Milyen érzés az, amikor már fejben mennél tovább, de a tested még nem engedi?
Nagyon rossz, de közben azt is láttam, hogy amit csinálnak, az teljesen rendben van. Tehát ez fontos, és így is kell. Nekem ez volt az egyetlen nehéz élmény. Azt is meg kell mondjam, hogy az orvosi sátor előtt egyébként mindig, minden napszakban körülbelül 50 méteres sor állt. A lábápolás, annak a helyes kivitelezése az emberek 90 százalékának szerintem nem igazán ment, és nagyon sokaknál elég rossz állapotban voltak a lábak.
A szervezők nem adnak ilyenkor egy útmutatót, hogy mit kell tenni?
De adnak, csak ez vagy működik, vagy nem. Vannak javaslatok, amiket én sem tartottam be, mert tudom, hogy nekem mi működik. Ilyenkor muszáj, hogy az embernek saját tapasztalatai legyenek arról, hogy a saját lábának mi a jó.
Ennyi sivatagi verseny után van már az udvarotokban egy nagyobb homokozó, amiben ki szoktál menni edzeni?
Sajnos nincs, pedig nagy segítség lenne. Az biztos, hogy előnyben van, aki tud homokban edzeni. A sátorban is voltak mexikói lányok, akik mesélték, hogy ők rendszeresen dűnéken futnak. De ezt nem éreztem hátránynak. Inkább azt gondolom, hogy idővel megtanulja az ember, mit kell csinálni, és én is egészen jól tudok már homokban futni. Megvannak a saját taktikáim is, hogy mit kerülök el, mit nem vállalok be. Az biztos, hogy egy homokozó nyilván jól jönne.
Ami a segélyhívót illeti: igen, van jeladó. Van rajta egy kis ajtó, azt ki kell nyitni, és egy gombot megnyomni. Innen is úgy engedtek ki, hogy külön rákérdeztek, tudom-e pontosan, mit kell csinálni vészhelyzetben. Mondtam, hogy igen, és csak ezután engedtek vissza. Nagyon komoly az egész orvosi biztosítás, ilyet még nem is láttam. Az egész pályán ott vannak az egészségügyi csapatok narancssárga mellényben: van, aki tevén, van, aki quaddal, és van, aki futva halad a versenyzőkkel. Minden frissítőponton legalább négy egészségügyis van. Ez óriási rendszer, de érthető is, mert nagyon sok minden történhet, ami gyorsan rossz irányba fordulhat.
Amikor ilyenkor megkérdezik az emberek, hogy mennyi egy ilyen verseny nevezési díja, akkor talán ezek azok a dolgok, amik meg is magyarázzák, miért kerül ennyibe.
Pont ezt beszéltük a többiekkel is, hogy nyilván az ember azt mondja, hogy „fú, ez nagyon húzós”, mert amikor be kell fizetni, tényleg az. De amit ott kapsz érte, arra egyszerűen nem tudok rosszat mondani. Nagyon profi személyzettel dolgoztak, és mindent megoldottak. Amikor például az ötödik napon jött a homokvihar, rengeteget dolgoztak, mert konkrétan a sátrakat is döntötte össze a szél.
Látszott videóban is, amit feltettek.
Kegyetlen meló volt, mindent megoldottak, rengeteg ember dolgozott a különböző feladatokon, és szerintem nagyon-nagyon profi volt az egész lebonyolítás. És egyébként elgondolkodtam azon is, hogy mennyi most a nevezési díj. Igen, elsőre soknak tűnik, de ha belegondolok, hogy például a Badwaterre mennyi, és oda még ki kell vinnem két kísérőt Amerikába, miközben a szervezőktől gyakorlatilag semmit nem kapok, akkor az például sokkal húzósabb. Összességében itt kiutazol egyedül, lefutod, hazajössz, és nincs szükséged semmi extra logisztikára, csak magadra. Megcsinálod, és jössz vissza. Arányaiban lehet, hogy a nevezési díj elsőre magasnak tűnik, de összességében sokszor egy másik verseny sokkal többe kerül, rengeteg járulékos költséggel.
Mondtad, hogy mindent magadnak kell megoldani és vinni, a hálófelszerelést, a ruháidat, és az egész heti élelmedet is. Mi történik akkor, ha valaki elszámolja magát? Ha például elfogy két nappal korábban az összes élelme, akkor nyilván nem hagyják ott étel nélkül, de mi van akkor, ha valaki nem tud továbbmenni? Ilyenkor nincs külső segítség, tehát ott véget ér számára a verseny?
Akkor visszamész. Ilyen helyzetben persze előfordulhat, hogy egy sátorban nyolcan vagytok, és valakinek kevés a kajája. Volt is olyan, hogy a verseny vége felé egy srác körbejárt a sátrak között, mert kipotyogott a zsákjából és elveszítette az élelmét. Akkor az ember megpróbálja megnézni, hogy van-e valakinek fölöslege, és általában a 1500 fős mezőnyben mindig akad valami segítség. A futók amúgy is segítik egymást. A mi sátorunkban is ez nagyon jól működött: ha valakinek elfogyott a gyújtókockája, a másik adott; ha kellett még fa a tűzhöz, együtt gyűjtöttünk; ha valakinek elromlott az öngyújtója, kölcsönadtuk a másiknak. Ez abszolút benne van a közösségben.
Ugyanakkor az alap mindig az, hogy mindenkinek magának kell megoldania.
Nem az van, hogy erre számítasz. A mi sátrunkban például az utolsó napra az egyik lánynak teljesen elfogyott a frissítője, nekem viszont még maradt két adag porom. Akkor azt mondtam, hogy odaadom neki az egyiket, mert tudtam, hogy én azt a 23 kilométert egy nélkül is be tudom hozni, ő viszont valószínűleg nem. De ha valaki „ki van centizve”, akkor nem tudsz adni – mert neked is szükséged van rá, hogy beérj.
Milyenek a higiéniai körülmények egy ilyen táborban? A nők például hogyan tudják ezt menedzselni, ha éppen akkor van ciklusuk?
Az nagyon durva volt. A szervezők biztosítanak tampont és betétet, hogy ne kelljen ezeket magukkal vinniük. De a körülmények ettől még nagyon kemények: nincs klasszikus WC, gyakorlatilag mindent meg kell oldani nagyon alap feltételek között. A higiénia erősen korlátozott, víz is csak nagyon szűkösen van, főleg ivásra, és leginkább zselé formájában. Ezt én korábban nem tapasztaltam, nem volt ilyen a környezetemben sem. Volt például egy lány a buszon, aki azt mondta, hogy váratlanul és nagyon erősen megindult nála a vérzés. A sátortársam is mesélte, hogy volt olyan, aki úgy ment le tíz kilométert, hogy közben folyamatosan vérzett.
Ilyenkor tényleg minden nagyon alap szinten zajlik. Van, aki papírzsebkendővel próbálja megoldani, de abból is spórolni kell: egy este, egy reggel, ennyi. Volt, aki például kimosta a fehérneműjét a frissítőponton kapott vízzel, és utána azt vette vissza. Az orvosi sátorban is mondták, hogy a hőség, a terhelés és az állandó rázkódás miatt sokaknál felerősödik a menstruáció. Ez tényleg egy „old meg” helyzet:
nincs komfort, nincs külön infrastruktúra, mindenki a lehetőségeihez képest próbál alkalmazkodni.
Ami a fogamzásgátlós eltolást illeti: ez is előfordul, hogy valaki tudatosan próbálja időzíteni, de ez sem old meg mindent, mert a körülmények önmagukban is extrémek, és a test így is teljesen más terhelést kap.
Ami nálam most kijött, az például a hátamon három nagyobb duzzanat. Gyuri sem tudja pontosan, mi lehet, valószínűleg izomeredetű bevérzés. Nem fáj, de elég furcsa, mert korábban nem tapasztaltam ilyet. A verseny után vettem észre a derekamon is. Remélem, felszívódik, mert nem igazán szeretném, ha bármit kezdeni kellene vele.
Idén ünnepelte a verseny a 40. születésnapját. Készültek a szervezők valamilyen külön meglepetéssel?
Igen, kaptunk egy 20 kilométeres pluszt, ez volt az egyik különlegesség. A 40. évforduló miatt ez volt az első alkalom, hogy a hosszú nap 100 kilométer lett, és ezt kvázi „ajándékként” kaptuk a nevezéskor. Emellett voltak apróbb meglepetések is: például egy 40-es tematikájú csősál, ami régi fotókból volt kirakva, ezt az egyik frissítőponton kaptuk a hosszú nap után. Nagyon sok volt az ilyen visszatekintés is az egész versenyen, a rajtok előtt, a szervezésben is érződött, hogy ez egy jubileumi év. Az egésznek volt egyfajta hangulata, hogy ez már 40 éve fut, és mennyi ember járta be ezt az utat azóta. Elképesztő egyébként belegondolni, hogy van olyan futó, aki most már 38. alkalommal volt ott és gyakorlatilag a kezdetektől végigkíséri a versenyt.
Néztük a közvetítést, vagy inkább folyamatosan követtünk. A hosszú nap után volt egy pihenőnap is, ami azért van beiktatva, mert van, aki csak aznap este ér be, annyira hosszú a szakasz. Te viszont időben beértél, ráadásul elég jó idővel is. Mit csináltál ezen a pihenőnapon, mit lehetett egyáltalán csinálni?
Magzatpózban próbáltam túlélni a homokvihart.
Ez jól hangzik!
Igen, alapvetően ez tényleg egy teljes kikapcsolódós nap volt, már amennyire ezt ott annak lehet nevezni. Inkább arról szólt, hogy próbáltuk túlélni a homokvihart, és közben azt figyeltük, mikor dönti ránk a sátrat a szél. A szemüveg rajtunk volt, a csősál ráhúzva, és gyakorlatilag minden egyes lélegzetvétel is egy külön feladat volt.
Teljesen esélytelennek tűnt, hogy másnap hogyan fogjuk kiszedni a homokból a kajánkat, vagy egyáltalán hogyan tudunk majd vizet melegíteni, mert ilyen körülmények között még tüzet gyújtani is nagyon nehéz. Szóval ez tényleg inkább túlélős nap volt, egyszerűen csak átvészeltük. Nagyon furcsa egyébként ezt az itthoni világhoz képest elképzelni, mert ott a futáson kívül gyakorlatilag csak pihenés van. Regenerálódni is meglepően jól lehet. Az volt az érdekes, hogy néha ránéztem a Garminra alvás után, és olyan szinten kipihentnek éreztem magam reggel, amilyen itthon szinte soha nem szoktam lenni.
Igen, ez gyakorlatilag egy teljes digitális detox, és minden külső stresszfaktor is kikapcsol. Így az ember tényleg 100%-ban arra tud figyelni, ami ott van, a regenerálódásra, az alvásra és arra, hogy a következő napot végig tudja csinálni.
Az első 3–4 nap kifejezetten nehéz volt ebből a szempontból. Benned van az otthoni pörgés, hogy egyszerre több dolgot csinálsz – eszel, közben a telefonodat nézed, közben intézel valamit –, ott viszont ez teljesen megszűnik. Ott sokszor tényleg az van, hogy nem csinálsz semmit, csak létezel. Ez az elején kifejezetten szokatlan és kényelmetlen is, mert ebből a világból érkezve az ember először azt érzi, hogy „bekattan” tőle.
Aztán nálam talán a harmadik nap környékén volt egy fordulópont: a tábor közepén leterítettek szőnyegeket, volt egy nagyon könnyű jóga, ami akkor már fizikailag sem volt megterhelő a sok kilométer után. Ott jött egyfajta lecsendesedés is, és
amikor az ember ott ül a sivatag közepén, és nézi a naplementét a dűnék mögött, az egésznek van egy nagyon erős békés hangulata.
Akkor éreztem először igazán, hogy ez így rendben van. Nem kell semmi nagyot megváltani, elég az is, ha azt csinálod, ami ott a feladatod. Közben persze sok a „semmittevés”, de ez inkább túlélés: a kajád elkészítése, a regenerálódás, a folyadékpótlás, a napi rutin. Volt egy kialakult menetrend: beérkezés után recovery, majd tervezés, hogy mikor kell vizet forralni, mikor eszem, mikor szárítom a ruhát. A zoknit rögtön lecseréltem, a lábamat kezeltem, a sebeket leragasztottam, és gyakorlatilag minden ehhez igazodott. Este fél nyolc körül pedig már alvás volt és ennyi.
A hetedik ilyen többnapos versenyed volt, tehát már elég nagy tapasztalatod van a felszerelésben is. Mesélnél erről egy kicsit? Volt-e olyan felszerelésed, amit most használtál először? Mennyire a megszokott cuccokkal mentél, minden jól működött?
Azt gondolom, hogy most nagyjából oda jutottam, hogy a zsákom tartalma teljesen rendben volt, és alapvetően működött is minden. Nem érzem azt, hogy ne lehetne mindig tanulni valami újat, inkább apró finomításokról van szó. Például láttam egy lánynál egy nagyon kicsi, lapocska formájú eszközt, ami vízben feloldódva szappanná alakul, és így ki lehet vele öblíteni a ruhákat. Ez nekem új volt, még nem találkoztam ilyennel, de valószínűleg be fogom szerezni. Az ilyen apróságok mindig előjönnek, de összességében azt érzem, hogy a zsák méretét is sikerült már egy nagyon vállalható szintre levinni. Az első sivatagi versenyemen még egy 10,5 kilós zsákkal indultam – folyadék nélkül –, most ez már 8,5 kiló volt, ami óriási különbség. Ilyenkor
tényleg minden gramm számít, ami a hátadon van futás közben.
Ennek a különbségnek mekkora része volt az étel, ami ugye folyamatosan fogy, és mennyi inkább a felszerelésen, annak minőségén vagy cseréjén múlt?
Nem csak az étel volt benne. A hálózsákom is változott az első versenyhez képest, és a derékaljat is most cseréltem le egy újra. Ugyanabból a márkából van, mint az előző, de már nem zizeg minden mozdulatnál, kisebb is, és emiatt könnyebb is lett. A matrac tehát teljesen más lett, a hálózsák pedig már korábban le volt cserélve, az egy nagyon jó, meleg darab. Vettem egy még könnyebb hálózsákot is idén, de az végül nem bizonyult elég melegnek, abban az első éjszaka nagyon fáztam. Szerencsére még volt lehetőségem kipróbálni, így végül azt vittem, amit biztosan ismertem. Ilyenkor inkább nem kockáztatsz, még ha papíron a könnyebb verzió jobbnak is tűnik.
A ruházatban is sokat egyszerűsítettem. Régebben mindig több váltás ruhát vittem, most viszont már tudatosan lecsökkentettem: két rövidujjú, két rövidnadrág és egy top volt nálam. Ez is inkább azért, hogy legyen mit kiöblíteni a sóból, nem a váltások miatt. Ott amúgy sem számít, mert minden ugyanúgy koszos lesz pár perc alatt. Zokniból is kevesebb volt, és a vastagabb, kapucnis pufi dzsekit is elhagytam, csak egy minimál verzió maradt. Az étkezésnél is egyszerűsítettem: most már nem tányérba hígítottam az ételt, hanem fagyasztózacskóban vittem. Abba simán lehetett forró vizet önteni, nem szakadt szét, és nem kellett elmosni semmit – használat után egyszerűen kidobtad. Kicsit gusztustalan, de nagyon praktikus.
Korábban még külön edényem volt a reggelinek is, most viszont egyetlen pohár volt mindenre: abból ittam a kávét, abba ment a kása is.Összességében a ruházatot és a felszerelést is nagyon leegyszerűsítettem. Az elején még nehéz elengedni dolgokat, de idővel rájössz, hogy rengeteget lehet. Az őszi versenyen pedig, ahol nem kell tüzet rakni, ez még tovább egyszerűsödik, mert nem kell vinni a spiritusz kockákat, a titán lábost vagy a tűzhelyet sem – még ha külön-külön nem is nagy súlyok, együtt már számítanak.
Milyen cipőben futottál?
Salomon S/LAB Ultra Dust cipőben futottam. Sosem éreztem még ennyire kényelmesnek ezt a modellt, pedig itthon is többször kipróbáltam. Korábban inkább a Salomon Gravelben futottam a sivatagi versenyeket, és sokáig azt gondoltam, annál nincs is kényelmesebb számomra. Volt egy Ultra Glide is, ami kifejezetten sivatagi futásra van, de itthoni terepen – főleg földutakon – nem adta azt a komfortot, amit a Gravel igen.
A verseny előtt még az is előfordult, hogy Gyuri nézte: az egyik lábamon az egyik cipő volt, a másikon a másik, és próbáltam eldönteni, melyik legyen. Végül hoztam egy döntést, és utólag ez lett az egyik legjobb választás. A homokban nagyon stabil volt, a sziklás részeken is jól tartott, és tényleg azt tudta, amire ki van találva. Itthon, homokozó híján ezt nem tudtam rendesen letesztelni, de versenyen derült ki igazán, mennyire jó.
A legnagyobb meglepetés az volt, amikor levettem a cipőt, és a zokni teljesen tiszta maradt – fehér volt, mintha új lenne.
Ez korábban soha nem fordult elő, mert a kamásli ellenére is mindig bekerült valami homok, és ki kellett önteni a cipőből. Most viszont egyszer sem kellett ezzel foglalkozni, és emiatt a következő versenyen sem nagyon fogok ezen gondolkodni, hogy miben fussak.
A zsákomon közben változtattam: egy 32 literesről 24 literesre váltottam. Ez sokkal praktikusabb lett, mert nem kellett pakolni benne, sok rekesze volt, és mindig csak azt nyitottam, amire szükség volt. Ahogy fogyott a kaja, úgy ürültek a rekeszek, és a zsák is egyre kompaktabb lett. A nagyobb zsáknál ezzel szemben mindig megmaradt a térfogat, és lötyögött rajtam. A szivacsozást is átalakítottuk a varrónővel, mert az eredeti nem volt tökéletes – férfi testen lehet, hogy elég lett volna, de nálam például kulcscsontnál problémát okozott, még csonthártya-gyulladásom is lett tőle. Miután ezt megigazítottuk, viszont már teljesen jól működött.
Sokat meséltél a körülményekről, ugye ez volt a hetedik ilyen többnapos versenyed is. A sok nehézség ellenére miért mész vissza még mindig?
Ez pontosan azt mutatja meg, hogy a világnak van egy olyan része, ahol teljesen másképp működnek a dolgok. Az ott élő emberek sokszor ilyen körülmények között élik az életüket: vályogházakban, nyitott terekben, nagyon szűkös lehetőségek között. A rajt előtti napon a környező – ha egyáltalán lehet így nevezni – településeken a gyerekek pontosan tudják, hogy amit magaddal viszel, az az összes felszerelésed, a többit pedig ott hagyod. Ilyenkor sokszor odamennek, és elvisznek mindent, ami számukra hasznos lehet, kaját, eszközöket, bármit, amit nem viszel tovább.
Nekem ez az egész azért is fontos, mert közben szembesít azzal, hogy mennyi mindenünk megvan.
Amikor otthon körbenézek, virágzik a cseresznyefa, tulipán van a kertben – ezek teljesen természetes dolgok, amiket észre sem veszünk. De onnan nézve ez elképesztő gazdagság. Ha onnan elhoznál egy gyereket ide, azt gondolná, hogy ez egy királyi élet, el sem tudná képzelni, hogy Európában mennyi minden adott alapból: víz, otthon, biztonság.
Ez a világ nem csak erről szól, de nekem személyesen nagyon sokat ad ez a tapasztalat.
És az emberek miatt is szeretek visszamenni. Szeretek olyan dolgokat csinálni, amelyeket meg kell oldani, és nagyon szeretem a sivatagot, amikor meglátom, teljesen békét érzek. Ha nem lenne nehéz, nem is akarnék menni.
Mikor futottál először a verseny után és milyen volt?
Három nap kihagyás után, egy barátnőmmel mentem ki, előre szóltam neki, hogy lehet, lassabb leszek, de végül ehhez képest is jól ment. Nem is néztem közben az órát, csak utólag itthon, és meglepődtem, mert gyorsabb lett, mint vártam. Összességében jobban ment, mint legutóbb: nincs izomsérülésem, nincs különösebb fáradtságérzetem sem, teljesen rendben volt az első futás.
Mi a következő versenyed?
Ami fontos, a Grand to Grand szeptember végén van. Biztos, hogy lesznek még közben becsúszó versenyek is, de semmi előre tervezett, komolyabb nem szerepel most a naptárban, mert szeretném kicsit visszafogni magam egy-két hétig. Az Ultrabalatonon is ott leszek, a futóimmal megyek, és Gyurit kísérem. A következő hét egyértelműen róluk szól majd. Most egyébként is vissza leszek fogva, hogy ne fussak túl sokat, ami így utólag kifejezetten jól is jön. Utána pedig újra elkezdem felépíteni a következő időszakot.
