24 kilométer, 1400 méter szintemelkedés, sziklafalak és technikás ösvények, ez a Trail El Santo terepfutó verseny, ami nem az a pálya, ahol csak „lefutod” a távot. A Pizarra fölé magasodó hegyeken minden egyes méter koncentrációt és bátorságot követel, miközben a látvány folyamatosan kizökkent a komfortzónádból. Hol kapaszkodsz, hol száguldasz, és közben észre sem veszed, hogy már rég nem csak egy versenyen vagy. Ez a terepfutás az a fajta élmény, ami után egészen máshogy nézel a határaidra.
Pizarra egy 10 000 főt számláló andalúz kisváros, mely a Guadalhorce-völgy szívében és a Sierra de Gibralmora lábánál terül el. Amikor begurultunk a városba, hogy átvegyem a rajtszámot, a szűk utcácskák, az éppen nyitó reggelizőhelyek és a város fölé magasodó El Santo-szobor láttán egyből kellemes, otthonos érzés kapott el. Egy pillanatra még az is átfutott a fejemen, hogy itt akár szívesen laknék is. De ez a szombat most a terepfutásról szólt. A Trail El Santo 24,5 kilométeres távja várt rám 1400 méter szintemelkedéssel.
Kihívás a javából
A város főterén, a versenyközpontban már gyülekeztek és készülődtek a hosszabb táv futói, a jó hangulatról pedig ezúttal egy női speaker gondoskodott. A rajtszámátvétel és a gyors bemelegítés után pedig nem volt más hátra, csak a rajt.
Kissé felhős, szeles, de kellemes, 12 fokos időben dördült el a rajtpisztoly, és pár száz méter után máris egy gyökerekkel, kövekkel tűzdelt kaptatón találtuk magunkat. Itt még nagyjából együtt volt a mezőny, úgyhogy a single track miatt nehézkesen ugyan, de mindenki kereste a helyét és előzgette egymást. Így voltam ezzel én is két másik hölggyel együtt, akikkel a 3., 4., 5. helyeket cserélgettük egymás között. Ez a szakasz tele volt meredek sziklafalakkal, amelyeken konkrétan
négykézláb vagy kötél segítségével lehetett feljutni.
A lejtők még meredekebbek voltak, éles kanyarokkal, amelyek előtt a szervezők külön jelezték, hogy veszélyes szakasz következik. Itt nem is nagyon akartam kockáztatni, így kb. a táv feléig az volt a forgatókönyv, hogy engem megelőzött a két hölgy a lejtőkön, én pedig őket vissza az emelkedőkön. Mindeközben azért igyekeztem gyönyörködni is az elénk táruló látványban: ahogy egyre feljebb és feljebb jutottunk a hegyen, úgy tárult elénk, és terült el alattunk a kisváros az őt környező hegyekkel, miközben színes tavaszi virágokkal szegélyezett ösvényen haladtunk.
A virágos ösvényt néha megtörte egy fotós vagy automata fényképezőgép, drukkerek, frissítőállomások vagy éppen egy-egy sziklába vájt lépcső, alagút vagy meredek hegyoldal, úgyhogy unatkozni nem volt idő. Az egyik lejtmeneten pedig egyszer csak azt vettem észre, hogy nem előz vissza senki, úgyhogy a táv második felétől 3. helyen futottam tovább egészen az El Santo 411 méteres magas csúcsáig. Egy ponton még a 2. helyezett lány is látótávba került, de én is neki, úgyhogy annyira összeszedte magát, hogy hamarosan újra eltűnt a szemem elől.
Miután keresztül-kasul bejártuk a hegyet, a csúcson összeértünk a rövidebb táv futóival és túrázóival, innen pedig már csak nagyjából 4 kilométer lejtmenet volt hátra a célig. A technikás terepet némileg nehezítette, hogy már többen voltunk a pályán, viszont mindenki nagyon figyelmes és előzékeny volt, úgyhogy szépen lehetett haladni egészen a célig, ahol a spanyoloktól megszokott,
szokásos, fergeteges hangulatban futhattam át a célkapun harmadik helyezettként.
Megérdemelt ünneplés
A célban a jó hangulaton és a zenén kívül befutóérem, mindenféle finomság, valamint a szokásos paella és sörcsap fogadott minket. Nem sok erőt éreztem már magamban, de a gyors frissítés után a levezetést most sem hagytam ki.
Már csak az eredményhirdetés volt hátra, ami a szokásos, spanyolos módon most is kicsit csúszott. Ezalatt viszont egyáltalán nem unatkoztunk, mivel egyszer csak vagy hatvan túrázó kanyarodott rá, kéz a kézben, a célegyenesre, énekelve, táncolva, ugrálva. Ahogy befutottak, a speakerrel együtt szinte egy spontán flash mob alakult ki –
mindenki együtt énekelt, ugrált és táncolt a célkapu alatt.
Ugyancsak megható volt látni, ahogy több egyesület tagja fogyatékossággal élő, illetve csökkent mozgásképességű gyerekekkel teljesítette a rövidebb távot, direkt erre a célra kialakított kerekesszékkel a kezükben. Volt olyan csökkent mozgásképességű kislány is, aki túrabottal sétálta végig, és olyan kerekesszékes férfi is, aki teljesítette a távot.
Hamarosan pedig következett az eredményhirdetés. A harmadik helyért járó díj ezúttal is egy egyedi, kézzel készített trófea volt, amely egy hegyet formázott, és ez alkalommal pénzdíj is járt mellé. A helyi eredményhirdetésekről eddig az a tapasztalatom, hogy a versenyzők nagy része trófeával tér haza, mivel rengeteg kategóriában osztanak ki díjakat.
És hogy mit viszek magammal erről a versenyről? A befutókat látva azt hiszem, hogy elsősorban azt, hogy meg kell élni a pillanatokat, nem kell foglalkozni azzal, hogy ki mit gondol, a koromhoz képest hogy „illene” viselkedni, mit kéne mondani stb., és ha úgy tetszik, akkor táncra kell perdülni egy terepfutóverseny célkapujában, hiszen a terepfutás pont erről a szabadságról szól.
