Nem volt kedvem futni, tizenöt kilométerrel később kiderült, hogy a testem többet bír, mint a kifogásaim

Persze, mondja csak. Nem is ismer. A számon szakadok ki. Miért baj az, ha belesétálok? Nekem ez így is teljesen oké. Ezeket gondoltam, miközben arról győzködtek, hogy majd eljön az az idő, amikor nem sétálok, csak futok. De engem ez nem érdekelt. Ki az a bolond, aki csak futni akar? Nem szédültem én meg teljesen. Még mindig „csak” azt várom el magamtól, hogy ne keressek kifogásokat: menjek, és csináljam. Kedvtől, állapottól és eredménytől függetlenül.

Száztíz perc. Ez volt a feladat. A cél pedig az, hogy ne érezzem magam szarul, és ne szenvedjek túlságosan. De minthogy ezekről nem én döntök, az egyetlen valódi célom az volt, hogy tisztességesen csináljam végig. Tudom, a tisztesség is szubjektív, de nálam azt jelenti: nem hazudok. Legalább magamnak.

A várthoz képest sokkal jobb idő volt, sütött a nap, és a legújabb kedvenc helyemen, a Monspart Sarolta futókörön voltam. Száztíz perc végül is nem olyan sok — nyugtattam magam. De a lófaszt. Kurva sok száztíz perc. Egy film. Egy egyfelvonásos színdarab. Ennyi idő alatt a Tarantino-féle Kutyaszorítóban-t nemhogy megnézhetném, de újra is kezdhetném.

Élve vagy halva

Nem segített, amikor szembesültem vele, hogy a fülesem nem töltött fel. Igyekeztem nem idegeskedni ezen, inkább egy újabb feladatnak tekintettem. Már inkább a kíváncsiság hajtott: vajon mennyire fogom szeretni magam a végére? Egyáltalán, élve vagy halva érek majd a végére? Igazgattam a ruhámat, kötögettem a futócipőmet, de hát nem volt más hátra: el kellett indulnom. Azt tudtam, hogy az első két–három kilométerig nem sétálok, mert azt azért már bírnom kell. Aztán amikor ott sem éreztem szükségét, úgy voltam vele: jó, legyen meg az öt, de valahogy sétálni fárasztóbbnak tűnt, mint futni.

Egy ritmusban volt a testem, az agyam és a lelkem.

- Hirdetés -

Nem mertem ezen változtatni, mert bár könnyen jött, mégis annyira idillien összeállt, hogy kár lett volna elrontani. Így hát mentem és mentem. Amikor elértem a tíz kilométert, szívem szerint azonnal hívtam volna az edzőmet, hogy szerintem felterjesztem fizikai Nobel-díjra, mert az kurvaélet, hogy ilyet még a svéd király sem látott. Hát, aki az én fizikumommal ilyet tett, az mán csak megérdemli.

Csak ekkor még hátra volt fél órám. Itt már szívesen sétáltam volna, de azt biztosan tudtam, hogy ha lelassítok, akkor már fel nem gyorsulok, azzal meg elrontanám az eddigi tudományos-fantasztikus teljesítményemet, így hát tíz másodpercenként az órámra nézve gyűjtöttem a centiket, métereket, amik végül Luca-székekként álltak össze kilométerekké.

- Hirdetés -

Közben kiagyaltam egy kezdő futó kisokost

1. Menj el kakázni. Akkor is, ha nem kell. Egy Duolingo-lecke vagy egy Candy Crush-kör alatt csodák történhetnek. Csodák, amik szörnyű percektől kímélnek meg.

2. Mindig legyen nálad zsebkendő. De ha elfogadsz egy jótanácsot: inkább papírtörlő. Szaros kézzel futni még rosszabb, mint szaros gatyában.

3. Köss vagy három csomót a cipőfűződre.

4. Ha kis vasgyúró vagy, akkor bármilyen kurva meleg is van, eszedbe ne jusson ujjatlanban futni.

5. Az éjjeliszekrényeden mindig legyen Sudocrem.

6. Ne küzdj a technika ellen. Bármi elromlik, ne baszd fel magad — jóvanazúgy.

7. Csak olyan nadrágban indulj el, ami pont jó, mert ha rángatni kell, hamar elönti a szar az agyadat.

8. Nyáron nyugodtan hordj egy futópólót akár több alkalommal is — nem kell majd félned a szúnyogoktól.

9. Ne moss hajat túl sűrűn, mert kicsúszik a hajgumiból. Ha elég kitartó vagy, egy idő után már gumi sem kell majd.

10. Ha bármid fájni kezd, várj szépen türelmesen: vagy elmúlik, vagy megszokod. A Flector por alapabb legyen otthon, mint a tej.

10+1. Ne várj túl sokat. Az legyen a terv, hogy nincs terv. Táncolj, aztán majd jön a zene.

Bár ugye a száztíz perc alatt megtett, szűk tizenöt kilométer csak nálam meríti a hosszútávfutás fogalmát, de egy Monspart Sarolta-idézet járt folyamatosan a fejemben. Persze nem tudok én ilyesmiket csak úgy csuklóból, akkor bukkantam rá, amikor nyáron a Futós könyv című interjúkötetet olvastam, és kicsit jobban utánanéztem a hazai tájfutás királynőjének.

Így fogalmazott:

A hosszútávfutást nem lehet elrontani. Egyszerű, mert mindig a másik lábbal kell lépni, még ha két bal lábunk van, akkor is.