Dr. Császár-Szabó Veronika első Spartathlonján 27:44:50-es idővel a női mezőny negyedik helyén ért célba. A rajt előtt még elsősorban azt szerette volna, hogy teljesítse a világ egyik legismertebb ultrafutó-versenyét, 160 kilométernél azonban már a tizedik helyről üldözte a dobogót.
Veronikával arról beszélgettünk, hogyan változott át a célba érés vágya versenyzéssé, mit tanított neki az ultrafutás a fájdalomról és a saját határai felismeréséről, és miért tudja már most, hogy vissza akar térni Spártába.
Első Spartathlonod, 27:44:50, női negyedik hely. Amikor megérintetted Leonidász szobrát, mi volt az első gondolatod? Az, hogy teljesítetted a Spartathlont, vagy már akkor ott volt benned az is, hogy milyen közel kerültél a dobogóhoz?
Természetesen elsősorban annak nagyon örültem, hogy teljesítettem a Spartathlont, ráadásul az időeredmény tekintetében még a saját álmaimat is sikerült túlszárnyalnom. Azt, hogy mire lehetek képes ezen a pályán az első Spartathlonomon, előre nagyon nehéz lett volna megjósolni.
Amikor megérintettem Leonidász lábát, szerintem még fel sem fogtam igazán, mi történt az előző közel 28 órában. Persze a negyedik hely és a dobogó közelsége is ott volt már bennem, hiszen az utolsó több mint 50 kilométeren ezért is küzdöttem, de abban a pillanatban sokkal erősebb volt bennem az öröm, hogy teljesítettem azt a versenyt, amiről olyan régóta álmodtam – ráadásul messze felülmúlva azt, amit előzetesen magamtól vártam.
Kívülről nézve a negyedik hely fantasztikus eredmény, sportolóként viszont a negyedik hely tud kegyetlen is lenni. Nagyjából 47 perc választott el a harmadik helytől egy közel 28 órás verseny végén. Maradt benned hiányérzet, vagy ezen a távon egészen másképp értékeled a helyezést?
Alapvetően nagyon rosszul viselem a negyedik helyet – talán ez az egyik legrosszabb helyezés számomra, mert az ember ott van közvetlenül a dobogó mellett. A Spartathlon viszont ezt egy kicsit más perspektívába helyezte. A verseny utolsó harmadában–negyedében vált a dobogó valós céllá nálam. Nagyjából 160 és 190 kilométer között a 10. helyről jöttem fel a 4.-re, és onnantól próbáltam mindent megtenni azért, hogy a bronz is meglegyen.
A Shell-kútig nagyon-nagyon küzdöttem érte, és addigra a közöttünk lévő körülbelül 9 kilométeres különbséget nagyjából 5 kilométerre sikerült csökkentenem, de ott már látszott, hogy ennyit azon a napon nem fogok tudni már ledolgozni. Így viszont azt érzem, hogy megtettem mindent, amit azon a napon meg tudtam tenni. Tudom, hogy semmi okom szomorkodni, ez volt az első Spartathlonom, de ettől függetlenül persze maradt bennem hiányérzet.
Mégiscsak nagyon jó lett volna ott állni a dobogón, főleg úgy, hogy Bódis Tamás nemcsak megnyerte a versenyt, de új pályacsúcsot állított fel!
Korábban azt mondtad magadról, hogy teljesítménykényszeres és maximalista vagy, és a „csak megcsináltam” nem igazán a te világod. A Spartathlon előtt mi számított volna számodra sikernek? A célba érés, egy konkrét idő, egy helyezés vagy már eleve versenyezni mentél?
Az első Spartathlonomat elsősorban teljesíteni szerettem volna. Azzal tisztában voltam, hogy a felkészülés során mindent megtettem, amit csak lehetett, és azért reméltem, hogy nem fogom kihasználni a teljes szintidőt. Azt viszont egyszerűen nem tudtam, hol helyezzem el magam ebben az ultrafutó közösségben, illetve a női mezőnyben. Ráadásul maga a verseny is tartogatott számomra ismeretlen helyzeteket.
Nem jött mellettem végig kísérő, mint például az Ultrabalatonon, és nem találkoztam kilométerenként a segítőimmel, mint a májusi 24 órás versenyemen. Közel sem volt tehát olyan „kényelmes” helyzet, mint amit néhány korábbi ultrámon tapasztaltam. Őszintén megmondom, a nagy álmom a 30 órán belüli célba érés volt. Amikor viszont azt éreztem, hogy jól megy, stabil vagyok, és még mindig van bennem erő, akkor már a versenyzői üzemmód is be tudott kapcsolni.
Az elejétől semmiképpen nem akartam, hogy a helyezés elvegye a fókuszt a saját versenyemről, mert nálam ez könnyen ellenkezőleg is elsülhetett volna. Ráadásul az eddigi tapasztalataim alapján 100 kilométer fölött szoktam igazán megérkezni egy versenybe és elkezdeni feljönni.
A Spartathlonon rengeteg idő van arra, hogy az ember egyedül maradjon saját magával. Volt olyan pont a 246 kilométer alatt, amikor először érezted igazán, hogy baj lehet? És mit mondtál akkor saját magadnak?
200–212 kilométer között volt egy mélypontom. Ott nagyon egyedül éreztem magam, fáztam, és rám tört egy nagyon nehéz álmosság. Ennek ellenére nem éreztem úgy, hogy igazán nagy baj lehet, és szerencsére viszonylag hamar ki is tudtam mászni belőle.
Nem magamhoz beszéltem, hanem a nagymamámhoz, akit a verseny előtt néhány nappal veszítettem el. Hangosan beszéltem hozzá, és ez valahogy segített abban, hogy ébren és a jelenben maradjak. Mamán kívül pedig a kedvenc espressós Hammer gélem tette a dolgát!
Állatorvosként nap mint nap találkozol felelősséggel, stresszel, olykor veszteséggel is. Korábban úgy fogalmaztál, hogy a futás ezek feldolgozásában is segít. Mit viszel át az orvosi munkádból az ultrafutásba és mit tanított az ultrafutás arról, hogyan bírod a nehéz helyzeteket a rendelőben?
Alapvetően nagyon türelmetlen személyiség vagyok, és szoktam is mondani, hogy az egyetlen terület, ahol – illetve az egyetlenek, akikkel – végtelenül türelmes tudok lenni, azok az állatok. Ott nagyon jól tudok koncentrálni, hiszen bennem van az is, hogy „az orvosok nem hibázhatnak”. Persze tudom, hogy ez szó szerint nem igaz, de ez a fajta felelősségérzet nagyon erősen dolgozik bennem.
Az orvosi munkámból az ultrafutásba talán leginkább az átgondoltságot, a hiperfókuszt, a koncentrációt és a folyamatos problémamegoldást viszem át. Utóbbi tulajdonképpen mindkét irányban erősít: az ultrázásban és a rendelői munkában is.
A rendszerezettséget és a precizitást viszont talán éppen az ultrafutásból kellene egy kicsit jobban átemelnem úgy általában a mindennapjaimba. Mert mindeközben a magánéletemben képes vagyok teljesen szétszórt és rendetlen lenni. A hozzám közeli emberek mindig nevetnek is rajta, hogy néha egészen hihetetlen szélsőségek között mozgok.
Gyerekként saját bevallásod szerint egyáltalán nem voltál sportos, a futás is csak az egyetemi évek alatt érkezett az életedbe. Amikor most visszanézel arra a lányra, aki még a testnevelést sem szerette, el tudod képzelni, hogy mit szólna ahhoz, hogy egyszer a Spartathlon női mezőnyének negyedik helyezettje lesz?
Igen, ez nagyon sokszor eszembe jutott futás közben, és jót nevettem magamon. Elszórakoztattam magam azon, hogy mennyire kis „nyomika” voltam, és mennyire átkattant bennem valami úgy 14 évvel ezelőtt. Az is eszembe jutott, hogy húszévesen egy szervezett görög túra keretében lehetőségem lett volna felmenni az Olümposz tetejére. Én viszont az első hütténél duzzogva megálltam macskát simogatni és teázni, eszem ágában sem volt továbbmenni, utáltam az egészet.
Most pedig ugyanebben a csodálatos országban futok 246 kilométert Athéntól Spártáig, majd pár nappal később a reptéren majdnem sírok, mert valami véget ért, haza kell menni, és kicsit futás nélkül „regenerálódni kell”! Meg úgy amúgy is: hogy lehettem olyan hülye, hogy kihagytam az Olümposzt?
Szerintem az a duci kislány az iskolában biztosan soha nem gondolta volna, hogy negyvenévesen itt lesz, és ilyen dolgokat fog csinálni.
Spartan-versenyzőként elit szintig jutottál, válogatott voltál, akadályokon, hegyeken, egészen más közegben versenyeztél. Mit adott neked az a korszak, ami nélkül szerinted most nem lennél ilyen ultrafutó?
Alapvetően a mindennapi életben nem vagyok kompetitív típus. Természetesen célom, hogy az életem számomra fontos területein kiemelkedő és eredményes tudjak lenni, de ezt sosem mások legyőzésével szeretném elérni, hanem önfejlesztéssel és folyamatos tanulással.
Ezzel szemben a Spartan Race meghozta az életembe azt a területet, ahol igenis van helye a versenyszellemnek. Sosem gondoltam magam különösebben tehetségesnek, viszont mindig nagyon szorgalmas és kitartó voltam, a Spartan pedig megtanított arra, hogy ez elképesztően jó alap lehet az eredményekhez. A kényelmetlen helyzeteket és a fájdalmat is sokkal jobban tudom kezelni, részben ebből a múltból táplálkozva.
Ahhoz képest, ahogy egy-egy terepakadályfutás után kinéztem, az, hogy egy aszfaltultra után kicsit fáj a körmöm és van pár vízhólyagom, szinte wellnessnek tűnik – na jó, csak viccelek. A Spartan Race-ről hoztam azt is, hogy nincs útközben felesleges megállás és tökölés: haladni kell, folyamatosan mozgásban maradni. Ez ultrán rengeteget számít.
A Backyard 183 kilométere, az Ultrabalaton 210 kilométere, a berlini 100 mérföld, majd a Spartathlon. Látszik egy tudatos építkezés az egyre hosszabb távok felé. Hol történt meg az a pont, amikor már nem az volt a kérdés, hogy képes vagy-e nagyon sokáig futni, hanem az, hogy milyen gyorsan tudod megtenni?
Pont annál, amelyiket kihagytad a felsorolásból! A januári HO-HO 100 mérföldes futásommal lett meg az egyenes ági, vagyis lottó nélküli kvalifikációm a Spartathlonra. Na, az volt az a verseny, ahol semmi más nem érdekelt: egyetlen dolog lebegett a szemem előtt, hogy 16 és fél órán belül teljesítsem a 100 mérföldet.
Talán ott jött el először igazán az a pont, amikor már nem az volt a kérdés számomra, hogy képes vagyok-e végigmenni egy ilyen hosszú távon, hanem az, hogy milyen gyorsan tudom megtenni. Nagyon kellett figyelnem a tempóra, mert pontosan tudtam, milyen időeredményre van szükségem ahhoz, hogy megszerezzem a kvalifikációt, és ott lehessek az Akropolisznál a rajtban.
Berlinben 163 kilométert futottál gyaloglás nélkül. A Spartathlon már egészen más feladat. Mennyire volt előre kidolgozott tempó-, frissítési és pihenési stratégiád, és mennyi maradt belőle érvényben akkor, amikor a verseny elkezdte írni a saját forgatókönyvét?
Nagyon tud frusztrálni, ha kicsúszik a kontroll a kezemből, így a gondolat, hogy „a verseny elkezdi írni a saját forgatókönyvét”, számomra meglehetősen ijesztő állapot. Viszont azt is el kell mondanom, hogy én egy igazi „Anti-Excel-táblás lány” vagyok.
Számomra egy versenyre való felkészülés egyik legrosszabb – de nyilván tudom, hogy az egyik legfontosabb – része, amikor meg kell írni a részletes tempó- és frissítési tervet magamnak és a segítőimnek, így természetesen teljesen kidolgozott, kinyomtatott és laminált tervekkel vágtam neki egy ekkora távnak. Szerintem az ultrán ezt máshogy nem is nagyon lehet, de azzal is számolni kell, hogy hiába készítünk akár percre pontos tervet, valamennyi rugalmasságnak muszáj maradnia benne.
Előzetesen nagyjából 120–130 kilométerig szerettem volna 6 perces kilométerek alatti utazótempót tartani, és ezzel egy kis „előnyt” gyűjteni a saját későbbi lassulásomra, mert ez a stratégia korábban is bevált. Közben folyamatosan igazodni kellett az aktuális körülményekhez, a rossz időjáráshoz, a pályához és minden olyan váratlan problémához, ami egy ilyen hosszú versenyen óhatatlanul felmerül.
Bár szerencsére végül meglepően kevés ilyen problémával kellett megküzdenem, és az eredeti tempóterv ezen a szakaszon nagyon jól működött. Arra is tudatosan készültünk, hogy nálam általában 100 kilométer fölött kezdődik igazán a verseny. Hosszú távon úgy érzem, elég stabil tudok maradni. Pihenéssel egyáltalán nem terveztem, mert általában rosszabb, ha leülök vagy hosszabban megállok. Egyszer ültem le az egész verseny alatt, akkor is csak azért, mert a teljesen szétázott és kényelmetlen zoknimat szárazra cseréltem. Utána nem is esett jól újra elindulni.
A frissítésem úgy érzem, nagyon is rendben van, azon már jó pár verseny óta nem változtatok, mióta a Hammer Nutrition termékeit használom és kitapasztaltam, mi működik számomra a legjobban. A gyomor-bélrendszerem szerencsére elég jó és rendes hozzám. Alapvetően is mondhatni tudatos vagyok az étkezésben, a verseny előtti utolsó hónapban pedig ez hatványozottan igaz. Most csak az utolsó körülbelül 20 kilométeren kellett néhány olyan alternatívához nyúlnom, ami nem az elsődleges terv része volt – bár erre is előre készültünk. Végül mindenféle hasi diszkomfort nélkül sikerült lehoznom a teljes versenyt, aminek nagyon örülök.
Azt mondtad korábban, hogy fejben nagyon nehezen engedsz el bármit, amibe már munkát tettél. Egy ultrán viszont van egy pont, ahol a makacsság már veszélyes is lehet. Orvosként talán még élesebben látod ezt a határt. Honnan tudod, hogy mikor beszél belőled az ultrafutó, akinek tovább kell mennie, és mikor az orvos, akinek azt kell mondania: eddig és ne tovább?
Az idei Ultrabalatonon ezt „volt szerencsém” megtapasztalni. Egy nem várt egészségügyi probléma miatt nagy és hosszas vívódás árán meg kellett hoznom magam számára az egyik legnehezebb döntést: ki kellett szállnom, a saját egészségem és az esetleges súlyosabb következmények elkerülése érdekében.
Talán ebben egyébként sokat fejlődtem az elmúlt években. Mondhatnám azt is, hogy a korral okosabb és bölcsebb lettem, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez teljesen fedi a valóságot.
Az viszont biztos, hogy a korábbi énemmel ellentétben igyekszem már nem veszélyeztetni feleslegesen magam egy eredmény vagy teljesítés érdekében. Alapvetően nem ez a foglalkozásom, nem vagyok élsportoló, és remélhetőleg a világnak máshol is szüksége van még rám – egészségesen.
Civil állás mellett készülsz olyan teljesítményekre, amelyek egy profi sportolónál is komoly feladatot jelentenének. Mit nem lát ebből az, aki csak azt a fényképet látja, amelyen ott állsz Leonidász szobránál? Miről kellett lemondanod azért, hogy eljuss idáig?
Kihasználom azt a napi 24 órát, ami rendelkezésemre áll, az biztos! A környezetem egy fáradhatatlan energiabombának tart, aki állandóan nyüzsög és csinál valamit – általában egyszerre elég sok mindent. Az tény, hogy nagyon nehezen lassítok és nehezen pihenek meg, de ez nem feltétlenül jó tulajdonság. Viszont én nem igazán úgy élem meg ezt, hogy rengeteg mindenről le kell mondanom a futás miatt. Inkább abban hiszek, hogy mindenkinek arra van ideje, amire igazán szeretne időt szánni – csak jól kell megszervezni.
Szerintem elég jó az időmenedzsmentem, és muszáj is annak lennie, mert a rendelői munka délután és este sokszor kiszámíthatatlan, éppen ezért az edzéseim nagy részét kora reggel végzem. Persze vannak időszakok, amikor nagyon sűrűek a napjaim-heteim, mert időnként előadást is tartok, szakállatorvosi képzés miatt egyetemre is járok, de nem szeretném úgy beállítani, mintha hatalmas áldozatokat hoznék ezért. Én választottam ezt, szeretem csinálni, úgyhogy mindig meg tudom találni a módját, hogy az életem fontos területei megférjenek egymás mellett.
Most már tudod, milyen érzés végigmenni az Athén–Spárta úton, és azt is, hogy az első próbálkozásodon a világ egyik legismertebb ultráján női negyedik tudsz lenni. Vissza akarsz menni? És ha igen: legközelebb elég lenne megérinteni Leonidász lábát – vagy most már pontosan tudod, mi az, ami ott maradt Spártában?
Természetesen vissza! Igazából már akkor tudtam, amikor kijöttem Görögországba, hogy engem ez az egész be fog szippantani. Augusztusban végigbicikliztük az Athén–Spárta útvonalat, és akkor vált teljesen biztossá, hogy ez nem egy egyszeri történet lesz számomra. Aztán amikor futva is megérkeztem Spártába, és megérintettem Leonidász lábát, ebben még biztosabb lettem.
Ráadásul kíváncsi lennék egy „igazi”, klasszikusan meleg Spartathlonra is, mert az idei időjárás minden volt, csak az nem: a verseny nagy részében esőben, hidegben és szélben futottunk. Ez az idő undorító volt nekem! Szeretném megtapasztalni azt az arcát is ennek a versenynek, amiről annyit hallottam és amire eredetileg készültem.
És persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a dobogó nem motivál. Most már tudom, hogy képes vagyok ott lenni a közelében, és ez nyilván adott egy új célt is. Alapvetően vissza akarok menni, újra végig akarom élni az egészet, mert imádtam, és ha legközelebb egy kicsit előbb sikerül megérintenem Leonidász lábát, annak természetesen nagyon fogok örülni.
