Képzeld el a napsütötte Costa del Sol partjait, a pálmafák árnyékát és a hegyek között kanyargó, technikás terepfutó útvonalakat – mindezt egy Valentin-napon! A Sierra Blanca Trail Trampantojo nemcsak futásról szól, hanem izgalmas kalandról, mediterrán hangulatról és közösségi élményről is. Ha szereted a spanyol tengerparti futóversenyeket, a technikás single trackeket és a verseny utáni paellát, ezt az eseményt jövőre mindenképp érdemes betervezned.
Február 14., délelőtt 10 óra. Tiszta, napsütéses idő, 12 fok a Földközi-tenger partján, időnként erősebb széllökésekkel. A történet úgy is folytatódhatna, hogy épp szívecske alakú csokitortát eszek a parton, és pezsgőt kortyolgatok a párommal, miután megnéztük a napfelkeltét. Ehelyett zsibongás, zene és izgatott sürgés-forgás vesz körül a pálmafák árnyéka alatt. A Sierra Blanca Trail Trampantojo távjának rajtvonalában állok több száz másik futóval, és együtt várjuk, hogy eldördüljön a startpisztoly.
Nem ez volt az eredeti tervem erre a napra, viszont tavaly ez volt az első spanyol terepfutó versenyem, és annyira megtetszett, hogy elhatároztam, hagyományőrző jelleggel minden évben indulni fogok rajta.
Hogy miért ragadott annyira magával?
A napsütötte andalúz part, a szervezés, a hangulat és a gyönyörű, ugyanakkor technikás útvonal természetesen sokat számított, viszont már a versenyt megelőző időszakban is szimpatikusnak találtam a szervezők proaktivitását. Rendszeresen több platformon tájékoztattak minket a legfontosabb információkról, változásokról, ami azért is volt hasznos, mert az utóbbi hetekben rekordmennyiségű eső esett Andalúziában, ezért például mind a kötelező felszerelésen, mind az útvonalon módosítani kellett az utolsó héten.
Környezetbarát versenyként ugyanazokat a visszaszedhető jelölőszalagokat használták eddig minden évben, a frissítőpontokon a frissítést saját pohárból kellett megoldania a futóknak, illetve nem használtak mérgező festékszórókat sem. Külön szimpatikus volt, hogy a verseny nemcsak a futókról szólt: rászorulók számára gyűjtést szerveztek, ahol megkímélt technikai pólókat lehetett leadni, és az egyedül érkező, gyerekes résztvevőkről sem feledkeztek meg – ingyenes gyerekmegőrzést biztosítottak a verseny ideje alatt.
A versenyközpont idén is Marbella pálmafákkal szegélyezett tengerparti sétányán volt, és a fölötte magasodó Sierra Blanca hegységbe kellett felfutnia a futóknak. Három táv közül lehetett választani: Trampantojo – 13,6 km/600 m+, Rompepiernas – 32 km/1900 m+, Destroyer – 40 km/2800 m+, illetve az én távomnak volt egy túrázható változata is. A jó hangulatról és a zenéről idén is ugyanaz a két speaker gondoskodott. A rajtszámátvétel és a csomagleadás után most is tartottam egy rövidebb bemelegítést, és miután elrajtolt a két hosszabb táv, már csak mi voltunk soron. A tervem az volt, hogy kifussam magam, élvezzem és épségben beérjek, de titkon reménykedtem, hogy a tavalyi második hely után idén elcsípem az elsőt.
Nem akartam a véletlenre bízni, ezért kivételesen az első sorból indultam.
![Banner](https://runnersmag.hu/wp-content/uploads/2026/03/300x600_banner_KOF.jpg")
Miután elrajtoltunk, egy rövidebb tengerparti szakasz után egyből rátértünk a táv emelkedős felére. A verseny up & down jellegű volt, az eleje és a vége nagyjából megegyezett, így igyekeztem memorizálni az útvonalat – tavaly ugyanis sikerült pár száz métert ráhúznom az eredeti távra. A hegy alját első nőként értem el, és itt egyből egy szűk, sziklás, kövekkel tűzdelt, kacskaringós, néhol sáros single track-en folytattuk tovább az utunkat a Puerto de las Pitas, 521 méter magasan fekvő kilátópontja felé. Ezt a meredek, nagyjából 3 kilométeres szakaszt nehezen nevezném futhatónak, mert többnyire csak mászni tudtunk, viszont azt igyekeztem minél tempósabban, mivel 7 kilométer után jött a lejtmenet.
Elértük a kilátópontot, ahol nagy ovációval fogadtak minket a frissítőponton, és ahonnan gyönyörű kilátás tárult elénk a Costa del Sol-ra és a Sierra Blanca hegységre. Majd ezután egyből megkezdődött a táv második fele. Óvatosan, de tempósan ereszkedtem. A single tracken szinte lehetetlen volt előzni, így néhány gyorsabb futót magam elé engedtem, de a női mezőnyben továbbra is az élen maradtam. Ezen a szakaszon látszott a korábbi hetek esőzése, mivel néhol itt már kisebb patakfolyásokon kellett ide-oda cikázni, úgyhogy végig teljes fókuszt igényelt ez a szakasz is.
Miután kiértünk a hegyről, éreztem, hogy van még bennem annyi szufla, hogy meg tudjam nyomni a végét. Egy dologgal viszont nem számoltam, hogy megint el fogok tévedni… (Úgy tűnik, hogy ebből is hagyomány lesz, nem csak a versenyből.) Mentségemre szóljon, nem voltam egyedül. Pár kilométerrel a cél előtt egyszer csak egy csapat futó jött velünk szembe, ők sem látták a jelzést.
A másik irány sem tűnt meggyőzőbbnek, de végül mégis arra indultunk tovább.
Ezután még kétszer sikerült valahogy jelöletlen útra tévednünk, viszont itt már az egyik futó folyamatosan nézte a szervezők által korábban kiküldött GPS track-et, és így sikerült végül rákeverednünk a célegyenesre, és átszakítani a hőn áhított célszalagot is. Még az izgalmak hatása alatt voltam, és alig fogtam fel, hogy mi történt, úgyhogy a speaker kérdéseire valamit hablatyoltam spanyolul, de aztán látta rajtam, hogy kivagyok, úgyhogy tovább is engedett a frissítők felé.
A befutókat a tengerpart, a pálmafák és a meleg, napsütéses időn kívül stílusosan paella, masszázs és, amint azt már a spanyol futóversenyeken megszokhattuk, sörcsap fogadta.
Kevés idő maradt a levezetésre és átöltözésre, mert hamarosan következett az eredményhirdetés, ahol az első helyért járó díj a trófeán kívül (szintén stílusosan) egy serrano vágószett volt, és hozzá egy darab serrano sonka.
Az eredményhirdetés után sem állt meg az élet: a part megtelt paellázó, söröző, beszélgető futókkal, miközben folyamatosan érkeztek a hosszabb távok teljesítői is, akiket lelkes szurkolók fogadtak. Volt köztük, aki gyerekkel, volt, aki a futás alatt szedett mezei virággal a szájában futott be, és volt, akit a border collie-ja húzott be a célba.
Hogy miért „áldoznám be” a Valentin-napot jövőre is ezért a versenyért?
A mediterrán hangulat, a tengerparti helyszín, a technikás terep, és persze egy serrano szett egészen biztosan nagyot nyomna a latba. Az időn, a kilométereken és a helyezésen túl azért is jelentett sokat ez a nap, mert jó volt visszatérni oda, ahol először versenyeztem.
Összehasonlítani a tavalyi és az idei önmagam, megtapasztalni a fejlődést, és megérezni, hogy a következetes munka, a szintes és technikás futások igenis számítanak, még akkor is, amikor nehéz kimozdulni otthonról. Kicsit olyan érzés, mintha már ismerném, de közben mégis minden alkalommal tartogat valami újat is.
