Minden év végén jön a számvetés, akkor is, ha az ember nem akar nagy következtetéseket levonni. Ilyenkor derül ki, mi maradt meg igazán: mely futások, mely pillanatok, mely érzések. Nedjalkov Balázs idei évértékelője is ilyen: egy csendesebb visszatekintés arra, mi működött, mi volt nehéz, és miért volt mégis jó újra és újra elindulni.
Minden évben igyekszem valami kerek számot, kapaszkodót találni. Valamit, ami nemcsak szám, hanem irány is. Idén ez az 5200 kilométer lett. Nem egy előre megírt terv volt, inkább egy belső döntés: fussak sokat, fussak tudatosan, és próbáljam meg minden egyes kilométert jól „elkölteni”.
Nem volt mindig könnyű év
Volt benne fáradtság, kétség, csendesebb időszakok és nagyon hangos pillanatok is. De egy dolog végig ugyanaz maradt: minden futást megpróbáltam a lehető legjobb időtöltésnek felfogni. Nem menekülésnek, nem kötelező edzésnek, hanem lehetőségnek. Lehetőségnek arra, hogy jelen legyek, hogy együtt legyek másokkal, és hogy élvezzem azt, amiért annak idején beleszerettem ebbe az egészbe.
Idén sikerült teljesítenem az Arizona Monster 300-at, egy olyan kihívást, ami nemcsak fizikailag, hanem fejben is rengeteget kivett belőlem. Volt benne minden: magány, küzdelem, határhelyzetek. És ott volt mellette a Dupla Everesting is, ami egészen más típusú megmérettetés volt: nem a sportértéken volt a fókusz, hanem a jótékonysági kezdeményezésen, amivel végre én is vissza tudtam adni a futás által valamit a közösségnek.
Az év során igyekeztem minden egyes futást a maga helyén kezelni. Nem minden edzésnek kell hősiesnek lennie. Nem minden kilométernek kell fájnia. De ha fáj, akkor legyen oka. Ha jó, akkor legyen igazán jó. Voltak lassú beszélgetős futások, közös élmények, nevetések, és voltak magányos órák is, amikor csak a lépések ritmusa maradt.
A számok kedvelőinek jöjjenek a pontos adatok:
- Futott kilométerek száma: 5152km
- Szint: 173100m d+
Futás az edzéseken túl
Ez a majdnem 5200 kilométer nem a teljesítményről szól elsősorban. Hanem az időről. Az együtt töltött időről, a megélt pillanatokról, azokról az emberekről, akikkel egy-egy szakaszt közösen futottunk. Arról, hogy a futás számomra továbbra is eszköz: kapcsolódásra, történetmesélésre, közösségre.
Nem tudom, jövőre mi lesz a „kerek szám”. Lehet kevesebb, lehet több. De egy biztos: szeretném ugyanígy megélni. Nem elhasználni a kilométereket, hanem megélni őket. Mert végső soron nem az számít, mennyit futunk, hanem az, hogyan.
Az év végére a kilométerek száma önmagában már keveset jelent.
Ami igazán megmarad, az a megélt idő, a közös futások, a csendesebb és a nehezebb pillanatok egyaránt. Ez az év is megmutatta, hogy nem minden edzésnek kell emlékezetesnek lennie ahhoz, hogy értelme legyen. Elég, ha őszinte, ha a maga helyén van, és hozzáad valamit ahhoz, aki futja. A jövő évi célok majd úgyis kialakulnak, számokkal vagy anélkül. Addig pedig marad az, ami eddig is működött: elindulni, figyelni, és nem elhasználni, hanem megélni a kilométereket.
