Egyértelmű volt, hogy ha egyszer eljutok Japánba, akkor szeretnék az ikonikus Fuji csúcsára is felmenni. Ez a tokiói kirándulásunk időpontját is nagyban befolyásolta, mivel a Fujin viszonylag kötött a hivatalos turistaszezon (július 10. és szeptember 10. között), ezért az ország borzasztóan forró nyarainak gondolatával kellett megbarátkoznunk. Végül szeptember elején indultunk útnak, remélve, hogy a szezon utolsó néhány napján lesz olyan időjárás, amikor érdemes lesz nekivágni a csúcstámadásnak.
A Fuji megmászásához 4000 jent (9200 Ft) kell befizetni, az ezzel járó adminisztrációt még itthon elintéztem egy egyszerűen használható applikáción keresztül. Pár túrázós alapismereti kérdést kell megválaszolni, meg kell adni a túra tervezett időpontját is, de szerencsére ez könnyen módosítható akár pár nappal előtte is, az aktuális időjárás függvényében.
Vulkántúra a javából
A vulkán teteje négy különböző útvonalon is megközelíthető, ezek megközelíthetőségben, hosszban és nehézségben is különböznek. Az én választásom a Gotemba Trail nevezetű útvonalra esett, ami a legalacsonyabbról indul, ezért ezt tartják a legnehezebbnek, és emiatt viszonylag kevésbé népszerű a turisták körében. A hivatalos weboldal nem ajánlja az egynapos, úgynevezett „bullet climb” mászásokat a magashegyi túrák általános kockázata miatt. Az átlagos túrázó valamikor délután vág neki a hegynek, megalszik valamelyik menedékházban, hajnali indulással megnézi a napfelkeltét a kráter pereméről, és kora délelőtt már lenn is van a hegy lábánál. Nekem be voltak táblázva a napjaim a nyaralás alatt, így
kénytelen voltam egy napot szánni a Fujira is, bízva a saját erőnlétemben, és remélve, hogy magashegyi betegségem sem lesz.
Tokióban a hatalmas Shinjuku pályaudvaron kellett némi idő, mire megtaláltam a helyes vágányt, ahonnan a vonatom indult Gotembába, a Fuji lábánál fekvő kisvárosba. Az első akadállyal itt kerültem szembe: kiderült, hogy a Google által javasolt útvonaltervben szereplő busz valójában csak szombaton közlekedik – tényleg nagyon a szezon végén voltam, hétköznap is ritkán jártak a buszok. A következő járat túl későn indult, maradt a taxi mint egyetlen opció. A taxióra 90 jenesével pörgött – sajnos borzasztóan gyorsan –, így inkább próbáltam a tájra figyelni, végül 5460 jennél (17 500 Ft) állt meg.
A Gotemba Trail az úgynevezett 5. állomásról indul (1440 méteres magasság), itt ellenőrzik a kiváltott engedélyt, amit én egyszerűen egy QR-kóddal mutattam be a telefonomon, és amiért cserébe egy karszalagot adtak. Stílszerűen egy japán torii kapu alatt lépünk be a szent hegy területére, ahol 500 méter után az erdőt felváltja a kopár vulkáni táj. Egy utolsó nagyobb pihenőhelynél még egyszer ellenőrzik a karszalagot, aztán indulhat a mászás.
A Gotemba Trail alsó szakaszán kétirányú a forgalom, a fel- és lefelé haladók külön nyomvonalon haladnak, amelyeket kötelekkel jelöltek ki. Az ösvény hamar szerpentinezni kezd, a mögöttem elterülő tájra pazar kilátás nyílt, azonban a csúcsot felhők takarták el. Mégis örültem, mikor beértem a felhőtakaró alá, hiszen a tűző napon nem volt túl kellemes a kaptatás, a nagy hőségben kifejezetten jól esett a szellő. A felhőfoszlányok folyamatosan mozgásban voltak, így reménykedtem benne, hogy van esély a csúcs kitisztulására.
![Banner](https://runnersmag.hu/wp-content/uploads/2026/03/300x600_banner_KOF.jpg")
Kihívások márpedig léteznek
A vulkáni por és salak mélysége is változott, volt olyan szakasz, ahol egészen nehezen lehetett haladni, és a korábbi lábnyomokba lépés volt a legcélszerűbb, mert a mély vulkáni porban folyamatosan visszacsúszott a lábam. Viszonylag hosszabb menetelés után található az első menedékház, bár a mi fogalmaink szerint inkább bivakszállásnak nevezném ezeket a rozoga kunyhókat. Mondjuk teljesen érthető, hogy egy aktív vulkánra nem építenek ennél komolyabb építményeket. Enni-innivalót lehet vételezni szükség esetén, de a magasabban található állomások szinte már mind be voltak zárva. Én úgy 2 liter folyadékot vittem magammal, ami összességében elég szűkösen volt csak elegendő.
Bizalommal töltött el, hogy a csúcs irányában kezdett tisztulni az égbolt, bár az utolsó szakasz szerpentinje viszont elég kimerítő volt, az utolsó két kilométer sosem akart eltelni. A talaj itt már inkább köves, sziklás volt, technikailag továbbra sem tartogatott nehézséget, erre pont elég volt a folyamatos emelkedés és a tengerszint feletti magasság. Egy újabb japán kapu alatt léptem be a kráter peremére, amely teljesen körbesétálható.
A Fuji legmagasabb pontja a 3776 méter magas Kengamine csúcs, ahol egy időjáráskutató állomás is áll.
A csúcskőnél a videók tanúsága szerint hosszú sor szokott állni, most szerencsére nem kellett sokat várnom a fotóig. A körséta a kráter tetején a korábbi kaptatáshoz képest egészen kellemes, és bár szikrázó napsütés kerekedett, a körpanoráma helyett az óriási felhők játékának látványával kellett beérnem. A kráter maga egyébként elég grandiózus látványt nyújt, de a vulkán aktív mivoltáról egy árva füstcsomó sem árulkodik.
Nyáron posta is üzemel a Fujin, most csak pár épület volt nyitva, szerencsére sikerült vennem egy kitűzőt és egy emlékérmet. A lefelé út sok újdonságot nem hozott, nagyjából féltávon válik külön a két irány, és a hegyről ereszkedők nyílegyenesen tudnak haladni. A lendületet egyedül a cipőbe kerülő nagy mennyiségű vulkáni törmelék töri meg, kétszer is meg kellett állnom, hogy kirázzam a cipőmből az apró kavicsokat.
Bár időben leértem a hegyről, a buszmenetrend ismét megtréfált. Sokat kellett volna várni a következő járatra, amivel nem értem volna el azt a vonatot, ami átszállás nélkül visszavitt volna Tokióba. Taxizni nem akartam még egyszer, szóval úgy döntöttem, hogy hegyről lefelé 16 kilométer futás még pont belefér a vonat indulásáig. Szerencsére nem volt forgalmas az út, volt biciklisáv is felfestve, szóval viszonylag nyugodtan leértem, azt leszámítva, hogy egy katonai bázis van a kisváros határában, így életemben ennyi katonai jármű nem ment még el mellettem. Végül pont időben kiértem a vasútállomásra, miután megvettem a jegyem, a vonat már bent is állt a vágányon, szóval kicsit csatakosan, de gond nélkül visszaértem Tokióba.
Bár egy nehéz túráról van szó, a kihívást főleg a 10 kilométerben található 2400 méternyi szintemelkedés jelenti. Technikailag különösebb tapasztalatot nem igényel a hegy, nincsenek kapaszkodós, kitett részek, tényleg csak egy hosszú sétáról van szó, amihez azért szükség van állóképességre. Egynapos mászás esetén érdemes jobban utánajárni a logisztikának, mindenképp szükséges a megfelelő mennyiségű folyadék, valamint nyáron a hőséggel szembeni védekezés lehet a legkomolyabb feladat. Cserébe egy életre szóló élménnyel gazdagodhat a bátor vállalkozó.
