A hétvégén kipróbáltuk a Krabat Trailt Horvátországban, és bevallom, nem csak a pálya miatt érdemes elindulni rajta. A 37 kilométeres táv izgalmas lejtőkkel és kaptatókkal teli, a táj tavaszi erdőkkel, a frissítőpontoknál pedig süti, csevap és forró tea várja a futókat. Rövid kirándulásnak indult, de két nap alatt igazi kaland lett belőle: futás, természet és gasztronómia tökéletes keveréke.
Népes, hét főből álló pécsi csapattal érkeztünk a horvátországi Krabat Trailre. A Zágrábtól nyugatra fekvő Zsumberki-hegység egyik apró települése, Sošice adott otthont a versenynek, ahová szombat reggel érkeztünk meg keskeny, kanyargós, de kifogástalan minőségű utakon. A hosszú táv, amin szinte mindannyian elindultunk, fél tízkor rajtolt el, de korán megérkeztünk, így sorban állás nélkül tudtuk átvenni a rajtszámunkat, és még a felkínált, bőséges süteményfelhozatalt és a meleg teát is ki tudtuk élvezni. Bár a verseny előtt bőven lett volna idő elkészülni, a pulzuspántot mégis sikerült elfelejtenem…
Izgalmas szintek
Nem gyakori, hogy egy verseny útvonala egyből egy nagyobb lejtővel kezdődjön, de a Krabat Trail hatodik kilométerénél már elértük a pálya legmélyebb pontját, hogy aztán a maradék szintemelkedés nagy részét két részletben tegyük meg.
A 37 kilométeres távnak 127 futó vágott neki. A kis falu egy hegyekkel övezett fennsíkon fekszik, így hamar megindultunk a már említett lejtőn. A völgy aljára Nellivel egyszerre értem le, majd kezdődött az első, hosszabb kaptató, ami azonnal elfújta a kétségeimet afelől, hogy kellett volna-e magammal vinnem hosszú ujjú felsőt. Gyönyörű, napsütéses, tavaszi idő kerekedett, és még később, a szelesebb hegytetőn sem fáztam. A táj még őszies hangulatot árasztott, a fák lombjai még nem kezdtek el zöldülni, de a talajszint tavaszi virágai – krókusz, hóvirág, hunyor, kankalin – elképesztő tömegben virítottak.
Felértünk egy szélesebb hegyhátra, ahol egy rövid időre az egyik rövidebb táv is becsatlakozott. A hegység vonulatai körben nagyon jól mutattak, a pálya legmagasabb pontját jelző TV-torony azonban még nagyon távolinak tűnt. Csak néhány határkő jelezte ugyan, de elvileg a horvát–szlovén országhatáron haladtunk egy jó darabig, a fák csupasz ágai nem takarták ki a szomszédos ország medencéjét.
Rövid, de meredek kaptatók és lejtők váltották egymást, mire megérkeztünk az 1178 méter magas Sveta Gera csúcsra, ahol a második frissítőpont is állt. A pálya továbbra is igen változatos volt: fakitermeléstől feldúlt útból, dózerútból és vizes zsombékosból kevesebb, hangulatos és medvehagymás ösvényekből annál több jutott.
Időnként néhány ház mellett is elhaladtunk, jó pár közülük skanzenbe illően réginek tűnt. Egyébként
nem volt technikás a pálya, a rengeteg száraz falevél és faág azonban nehezítő tényezőt jelentett.
Stabil tempó és csevap
Viszonylag egyenletesen haladtam, folyamatosan előzgettem a futókat, ügyesen frissítettem, és megmaradt a lendület, így menet közben most nem előztek meg. A négy órán belüli teljesítés nem volt reális célkitűzés az utolsó frissítőpontnál, végül 4 óra 6 perccel értem célba a 11. helyen. Sorban érkeztek a többiek is, Nelli ráadásul a dobogó 3. fokára futott fel. Az eredményhirdetés után sorba álltam az ebédért. Lehetett csak rajtszámos nevezést kérni, meg ajándékokkal megpakolt extrát is, nekem megtetszett a verseny pólója, meg hát a kaja is jól esik futás után.
Frissen sütött csevapokat, kolbászokat adtak, ami végül is megérte a több mint félórás ácsorgást. A verseny után a szervezők kendőzetlen őszinteséggel számoltak be a felmerülő problémákról, melyek egy részével nem találkoztunk (lassú rajtszámátvétel, problémák egy elágazásnál), a túl lelkes pálinkakóstolás miatt lassan elkészülő étel pedig olyan közös, kelet-európai sorsközösség, amiért nem tudok rájuk haragudni.
Van még hová fejlődni a szervezésben, de alapvetően egy jó hangulatú, a mintegy négyszáz résztvevő ellenére is családias versenyről van szó.
A táj pedig teljesen magával ragadott, örülök, hogy sikerült egy újabb vidéket kicsit jobban megismernem.
