Kovácsné Kalmár Edina évekig építette magát a Spartathlonra, mire 2026-ban végre ott állhatott Athénban a világ egyik legismertebb ultrafutó-versenyének rajtjában. Aztán jött az eső, a hideg, a szél, a fájdalom és egy olyan verseny, amely szinte semmit nem adott abból, amire hónapokon át készült. Mégsem gondolt egyszer sem arra, hogy feladja.
Mi történik egy ultrafutó fejében 182 vagy akár 200 kilométer után? Hogyan lehet továbbmenni akkor is, amikor már rég nem jön a várt flow? Kovácsné Kalmár Edina most arról is mesél, hogyan jutott el a Spartathlonig, mit jelentett számára párja támogatása, és miért lehet egyáltalán nem tökéletes útból életre szóló élmény.
Éveken keresztül építkeztél, 2026-ban pedig gyakorlatilag mindent a Spartathlon köré rendeztél. Mikor mondtad ki először komolyan, hogy „én el fogok jutni Leonidászhoz”? És mikor lett ebből álom helyett konkrét terv?
2021-ben fogalmazódott meg bennem először, hogy egyszer le akarom futni a Spartathlont. Nem akartam elhessegetni ezt a vágyat, azt gondoltam, hogy egyszer meg fogom csinálni. Ebben az évben kezdtem el Csabival (Sipiczki Csaba, Edina edzője – a szerk.) is együtt dolgozni.
2023 őszén már konkrétan azt mondtam neki, hogy 2024-ben szeretnék elindulni egy 100 mérföldes versenyen, mert szerettem volna valódi lépéseket tenni a Spartathlon felé. Onnantól kezdve már tudatosan úgy választottam versenyeket és építettem az éveimet, hogy egyszer eljussak oda. Számoltam azzal is, hogy ez akár több évbe telhet.
Megvolt a 100 mérföld, az UTH 111K, 24 órás versenyek, és közben folyamatosan figyeltem, hogy mi az, ami a Spartathlonhoz szükséges. Szóval 2023-tól már nem csak egy álom volt, hanem egy konkrét cél, ami felé tudatosan haladtam.
De amikor idén márciusban kisorsoltak, onnantól már tényleg egyetlen százaléknyi kétségem sem volt afelől, hogy el fogok jutni Leonidászhoz. Tudtam, hogy eljött az én időm.
Ha visszanézzük az eredményeidet, nagyon tiszta fejlődési ív látszik: 50 és 80 kilométeres versenyek, 100 mérföld, 24 órás, majd Spartathlon. Ez tudatos lépcsőzetes építkezés volt, vagy csak utólag rajzolódik ki ennyire szépen?
Nem-nem, abszolút tudatos volt a versenyek kiválasztása. Már akkor is úgy néztem a versenyekre, hogy melyik mit adhat hozzá a Spartathlonhoz, és hogyan tudok lépésről lépésre közelebb kerülni hozzá, de közben fontos volt, hogy az 1-1 verseny is fontos legyen, és szívesen induljak el rajtuk.
Szerencsére azt is érzem, hogy közben folyamatosan fejlődöm. Nemcsak fejben lettem egyre erősebb, hanem a testem is egyre jobban ráérez a hosszú versenyekre. Egyre jobban bírom a terhelést, a sok órán keresztüli mozgást, és azt is, hogy milyen érzés akkor is továbbmenni, amikor már fáradt vagyok.
Miben változtatta meg a futásodat az edződ Sipiczki Csabi, és hogyan építettétek fel ezt az évet kifejezetten a Spartathlonra? Mik voltak azok a versenyek vagy edzések, amelyek után már mindketten azt mondtátok: készen állsz?
Mindig futottam, de korábban inkább csak úgy és annyit, amennyit éppen gondoltam. Csabi mellett viszont végre lett egy jól felépített rendszerem. Elkezdtem tudatosan edzeni, és ennek köszönhetően tényleg látványosan fejlődtem.
De nemcsak szakmailag változtatta meg a futásomat. Nagyon sokat adott az önbizalmamhoz is. Sokszor ő hamarabb elhitte rólam, hogy valamire képes vagyok, mint én saját magam. Emberileg is nagyon jól kijövünk, és bármi problémám vagy bizonytalanságom volt, mindig megoszthattam vele.
Azt hiszem, a tavalyi 24 órás verseny után már benne sem volt igazán kétely azzal kapcsolatban, hogy képes lehetek a Spartathlonra. Idén pedig folyamatosan azt mondogatta, hogy készen állok rá, menni fog.
Kívülről szinte tankönyvszerűnek tűnik a felkészülésed, közben az év elején a betegséged miatt komoly mélypontról kellett visszajönnöd. Volt olyan pillanat, amikor valóban kérdésessé vált, hogy szeptemberben ott tudsz-e állni Athénban?
Jaj, köszönöm, de azért ez belülről egyáltalán nem volt ennyire tankönyvszerű. Az év során több akadály és nehézség is volt az életemben, és ezek közül az egyik legnagyobb kihívást a bélrendszeri problémám jelentette.
A májusi 24 órás versenyem sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, de engem az ilyen helyzetek inkább motiválnak. Nem az van bennem, hogy akkor feladom, hanem hogy jó, akkor most rákapcsolok, és megnézem, mit tudok még tenni.
Egész évben nagyon sokat dolgoztam azon, hogy a szervezetem, a hormonrendszerem és a bélrendszerem minél jobb állapotban legyen, mert tudtam, hogy ezen akár a Spartathlon teljesítése is múlhat. Voltak nehezebb időszakok, de valahogy mindig azt mondtam magamnak, hogy minden rendben lesz, gyógyulok, és arra koncentráltam, amit én meg tudok tenni magamért.
Szóval voltak pillanatok, amikor nem volt egyszerű, de az, hogy szeptemberben ott álljak Athénban, végig ott volt a fejemben. Nem azon gondolkodtam, hogy mi van, ha nem sikerül, hanem azon, hogy mit kell még megtennem ahhoz, hogy sikerüljön.
A Desedán már célzottan tesztelted a frissítést és a hűtést, mert meleg Spartathlonra készültél. Görögországban aztán pont az ellenkezőjét kaptad: esőt, hideget és szelet. Mit jelent fejben, amikor hónapokon át készülsz egy problémára, a verseny pedig teljesen mást tesz eléd?
Teljes arcon csapást. Őszintén, ez az elején teljesen kizökkentett. Hónapokon keresztül arra készültem, hogy meleg lesz, hogyan fogom hűteni magam, hogyan fogok frissíteni, erre ott volt az eső, a hideg és a szél. Egy ideig csak a rossz érzésekre figyeltem: „itt feszül, ott merev, még mindig szakad az eső, fázom, csúnya az ég… mi a tökömért van ez?!”
Szóval egy kicsit belekerültem egy negatív spirálba. Aztán előbb-utóbb ehhez is alkalmazkodik az ember. Átkapcsoltam szinte robotüzemmódba: csak tettem egyik lábamat a másik elé, és mentem tovább.
Talán ez is a Spartathlon egyik nagy tanulsága számomra: hiába készülsz hónapokon keresztül valamire, a verseny végül azt adja, amit ad, és neked ahhoz kell alkalmazkodnod, ami éppen ott van.
Már 43,9 kilométernél azt mondtad a férjednek, akik a kísérőd volt, hogy „életet kell lehelni a lábaimba”, 54–56 kilométernél pedig hangosan kérdezted, mikor jön végre a flow. Egy 246 kilométeres versenyen ez nagyon korai mélypont. Nem ijesztett meg, hogy ha már most ennyire rossz, mi lesz 150 vagy 200 kilométernél?
A kérdés jogos, és nem is értem, miért nem, de nem. Eszembe se jutott olyan, hogy így nem fog menni. Zolinak (Kovács Zoltán, Edina férje – a szerk.) sem kellett egyszer sem noszogatni. Egyébként ez erősségem is, mindig felállok, mindig van valahogy, nem ragadok bele a rosszba.
A beszámolód egyik legerősebb része számomra, hogy szinte végig vártad a flow-t, és alig kaptál belőle. Mégis 31:23 alatt célba értél. Megváltoztatta ez azt, amit korábban a mentális erőről gondoltál? Lehet életed egyik legjobb teljesítményét úgy megcsinálni, hogy közben maga az út sokáig egyáltalán nem jó?
Igen, ezen én is nagyon sokat gondolkodtam a verseny alatt. Kicsit úgy vágtam neki, hogy ez lesz az én Caminóm. Szerettem volna, hogy ez az út ne csak egy futás legyen, hanem kapjak közben válaszokat bizonyos dolgokra. Hát… egyáltalán nem így képzeltem el. Sokkal több flow-ra, jó érzésre és olyan pillanatra számítottam, amikor azt érzem, hogy „igen, ezért csinálom”. Ehhez képest nagyon sokáig inkább csak mentem előre, és sokszor kifejezetten nehéz volt.
De most már nem bánom. Sőt, azt érzem, hogy azért kaptam ezt az utat, mert erre volt szükségem. Ha végig könnyű lett volna, talán nem tanított volna meg ennyire arra, amit most már tudok. Van, hogy van egy álmod, és éveken keresztül dolgozol érte, de amikor végre ott vagy benne, az út közben szinte egyáltalán nem ad jó érzéseket, és mégis lehet a vége fantasztikus.
Nekem talán ez változtatta meg leginkább azt, ahogy a mentális erőre gondolok. Nem az a mentális erő, hogy végig erősnek és motiváltnak érzed magad. Hanem az, hogy akkor is mész tovább, amikor éppen semmi nem adja azt az érzést, amiért elindultál. A végén ott álltam Leonidász előtt, és rájöttem, hogy minden egyes nehéz kilométer kellett ahhoz, hogy az a pillanat olyan legyen, amilyen lett.
Azt írtad: „Én egyszer sem gondoltam azt, hogy feladom. Egyetlen egyszer sem.” Közben 182 kilométernél sírtál, fájt mindened, és eleged volt. Csabi mondatai – „A tested fel fogja ismerni a helyzetet. Adj neki időt” és „A falon is átmegyek” – végig veled voltak. Hol van nálad a határ a hihetetlen céltudatosság és aközött, amikor egy ultrafutónak már hallgatnia kell a teste figyelmeztetésére?
Szerencsére még nem volt olyan eset, ahol okosabb lett volna megállnom. Én egyébként hiszem, hogy a legtöbb dologból ki lehet jutni, csak kérdés, az adott versenyen van-e elég idő rá.
De nálam itt például nem volt semmi olyan fizikális rosszullét, ami indokolta volna, hogy ne folytassam. Persze fájt már, százszor átáztam, tocsogtam sokszor a cipőmben. A sírás Zoli miatt volt, ha tudom pontosan, mikor találkozhatunk legközelebb, akkor nincs gond, de csak mentem, jött egy pont, még nem találkozó… következő sem… Az sem zavar, ha a 10 helyett 30 kilométerig nem találkozunk, csak tudjam. Viszont, ha olyan fizikális tünetem lenne, pl. véres vizelet, nagy esés, akkor tudnám, hogy ez most az a pont, hogy megállok.
Zoli szerepe szinte külön történet a Spartathlonodban. A pontokon alig időztél, közben ő pontosan tudta, mikor mire van szükséged, 180 kilométer fölött pedig már az is kapaszkodót jelentett, hogy tudd, mikor találkoztok újra. Mennyire lehet előre megtervezni egy segítő és egy futó közös munkáját egy ilyen versenyre, és mennyit jelentett neked Zoli ezen a 31 órán?
Napokon keresztül beszéltünk át mindent, mindenféle forgatókönyvet. Csináltam egy időtervet, hogy legyen viszonyítási alap. Fel volt írva az alap frissítési terv, de a B tervről is beszéltünk. Volt egy hátitáska nála, amibe belepakoltunk mindent, ami gyorsan kellhet. Külön voltak éjszakai, meleg cuccok, szilárd kaják. Ennyire részletesen és tervszerűen szerintem még sohasem készültünk, de nagyon jól sikerült. Előtte pedig le a kalappal, mert egyedül levezetni, frissíteni, masszírozni engem nem lehetett egyszerű.
A frissítésed szinte végig működött, nem kellett aludnod, a tervezett húszperces pihenés is elmaradt, végig ugyanabban az Aero Glide 4-ben futottál, és 246 kilométer után a talpadon nem volt hólyag vagy sérülés. Mennyi kísérletezés és tudatos tervezés van egy ilyen háttérben?
Mondhatom, hogy évek munkája. A frissítésem idén állt össze. Tudtam, hogy a Hammer Nutrition Hungary termékeivel akarok menni. Tökéletesen működött. Szinte csak azt fogyasztottam, szilárd ételt csak a verseny második felében 1-2 alkalommal ettem.
Álmos egyáltalán nem voltam szerencsére, mondjuk abban az időben nem is igen lett volna kedvem elfeküdni.
A Salomon Aero Glide 4 pedig csoda volt. Ez a cipő nagyon az én lábamnak lett kitalálva, a Gravel változatát is imádom, abban lement a 24 órás is, így nem is gondolkoztam cserecipőn. Talpamat előtte és verseny alatt is lekentük lanolinnal. Ezt már tudtam, hogy jól működik, illetve a felázások után zoknicsere is volt. Ezt is megterveztük előre, az eső miatt kis módosítás volt, de tökéletesen működött.
31:23 lett az időd, miközben előzetesen körülbelül 32 és fél órával már nagyon elégedett lettél volna. Mégis szinte azonnal elkezdted látni, hol lehetett volna faragni. Ennyire erős benned a versenyző? Mennyi időt engedsz magadnak örülni egy eredménynek, mielőtt már azt keresed, hogyan lehetne még jobb?
Nem voltam rágörcsölve az időre. Tényleg inkább megélni akartam ezt az egészet. Terv volt, mert kellett a frissítés és Zoli miatt. Meg na… szerintem mindenkinek van a fejében egy olyan idő, amivel igazán elégedett lenne. Korinthosz után már elkezdtem növelgetni az előnyt, 1-1 ponton kicsit csökkent. Ezekről Zoli mindig tájékoztatott, bár hangsúlyoztam neki, hogy ezen ő se görcsöljön, a lényeg, hogy beérjek épségben. Viszont már most is látom, hogy hol lehetne még faragni az időből.
De egyelőre még mindig csak dolgozom fel az elmúlt napokat, villannak be részletek, érzések. Nagyon jó ez az időszak. Végre meg is tudom élni ezt az egészet, ez nem mindig megy nekem.
A Spartathlon mögött mi történik a hétköznapi Edina életében? Mivel foglalkozol, hogyan fér össze a munkád és a magánéleted azzal az edzésmennyiséggel és fegyelemmel, amit egy ilyen felkészülés megkövetel? Miről kellett lemondanod ezért az elmúlt évben?
A „sima” életemben vállalkozó vagyok, edzőként dolgozom, van egy kis stúdióm, így szerencsére az edzéseimet elég jól össze tudom egyeztetni a munkámmal. Hétköznap általában ebédidőben futok, amikor nincsenek vendégeim, este pedig, ha Zoli is otthon van, inkább vele szeretek lenni.
Az elmúlt egy évben tudatosabb lett az életvitelem. Az éjszakába nyúló programok ritkábban fértek bele, de őszintén szólva már nem is nagyon vágyom rájuk. Inkább egy szűk baráti körrel szeretek összejönni, beszélgetni, együtt lenni. Nem érzem úgy, hogy rengeteg mindenről lemondtam, inkább átrendeződtek a prioritásaim.
Ráadásul én ezt hobbinak csinálom, mert imádom, és ebben érzem igazán önmagamnak. Emiatt soha nem volt teher vagy nyomás. Csabival is úgy edzünk, hogy az beleférjen az életembe: vannak húzósabb és könnyebb hetek, de nem az a cél, hogy minden héten halálra fussam magam.
És nagyon sokat számít, hogy a környezetem ennyire támogat. A vendégeim, öcsém és nagybátyámék, és legfőképpen Zoli, aki már az elejétől hitt bennem. Sokszor még a versenyekre is elkísérnek, úgyhogy összességében nagyon szerencsésnek érzem magam.
Az első Spartathlonodon 31:23-at futottál és 13. nőként értél célba, mégsem a helyezésről írtad a legerősebb sorokat. Leonidász lábára borultál, és csak annyit mondtál: „Itt vagyok.” Mit jelentett neked abban a pillanatban ez a két szó? És amikor majd egyszer újra ott állsz az Akropolisznál, még mindig Leonidász lesz a cél – vagy másodszor már az órával is versenyezni fogsz?
Nekem ez a két szó – „itt vagyok” – tényleg a világot jelentette. A 31 óra 23 perc önmagában egy szám, de amikor az ember másfél napon keresztül küzd a fejével, a testével, azzal, hogy már minden lépés nehéz, mégis csak megy tovább, akkor a végén meglátni azt a főutcát a pálmafákkal, Zolit, a magyar zászlót és végül Leonidászt… az leírhatatlan.
Ráborulni a lábára és kimondani, hogy „itt vagyok”, nekem ez sokkal többet jelentett, mint bármilyen időeredmény. Évek óta ámulattal néztem azokat, akik odaértek, és próbáltam elképzelni, milyen érzés lehet. De őszintén mondom, ezerszer jobb volt annál, mint amit valaha elképzeltem.
Hogy mikor, azt még nem tudom, de biztosan szeretnék még visszatérni. Nem ígérem, hogy jövőre vagy két év múlva, de ha egyszer újra ott állok az Akropolisznál, akkor már nemcsak a célba érés lesz a cél, hanem szeretnék az időmön is javítani.
Az edző véleménye
„A közös munkánk elején még nem sejtettem, hogy milyen csiszolatlan tehetséggel hozott össze a jó sorsom. Mindenkiben rejtőzik egyfajta elhatározás, egy vágy, hogy hová szeretne eljutni a sporttal, a futással. Edina ezt az évek során folyamatosan fejlesztette, és mindig magasabbra tette a lécet önmaga számára, amit néha azért nem volt könnyű átugrani. De végül mindig nyert!
Sokszor nagyon mélyre kellett nyúlnia önmagában, és futni tovább éjszaka, bedagadt lábfejjel is. Ez a Spartathlon pedig a csúcsok csúcsa. Hihetetlen, amit letett – illetve letettek Zolival közösen – az aszfaltra! Megtisztelő, hogy az edzője lehetek.” – fogalmazott Sipiczki Csaba tanítványáról.
